Rakonczay órákig futott az ájulás határán – taroltak a magyarok a hatnapos ultrafutó-vb-n

Az olaszországi Policoróban a múlt héten először rendeztek az ultrafutóknak hatnapos világbajnokságot, ami a magyaroknak három arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet hozott. A férfiaknál Rakonczay Gábor, a nőknél Szilasi Viktória nyert, Drabik Krisztina pedig harmadik lett, de Szilasival együtt a csapatversenyben övék lett az első hely, míg Rakonczay Fodor Szilárddal lett csapatban ezüstérmes.

Szilasi Viktória kanadai–magyar állampolgár, Viktoria Brownként is ismert, a világversenyeken viszont általában magyar színekben versenyez. A hatnapos vb-n is így tett, igaz, közben kanadai rekordokat is átírt. 48 órányi futás után volt meg az első csúcsa, majd 72 óránál a második is. A három nap alatt lefutott 471 kilométer egyben világrekordot is jelentett. „Éppen aznap hitelesítették egy korábbi csúcsomat, és erről kaptunk egy levelet, de nem sokkal később jött egy újabb, amelyikben azt írták: észrevettük ám, hogy egy újabb rekord is született. Feltehetőleg ennek a hitelesítése is majd hónapokat vesz igénybe” – mondta Szilasi Viktória.

Szilasi egy hatnapos futáshoz képest szokatlanul gyorsan kezdett. Azt mondta, kritizálják is ezért, de tudatos döntés volt a részéről, mert a történelmileg hatalmas futásokat mindig kemény első és második nappal kezdték. „Joe Fejes és Jánisz Kúrosz is ilyen stratégiával futotta nagy eredményeit, és ennél jobb távolságelosztást, úgy tűnik, még nem találtak ki” – mondta.

A világbajnokságot egy kicsivel több mint egy kilométeres körön rendezték, ezt kellett éjjel-nappal róniuk az ultrásoknak változatos időjárási viszonyok mellett és nagyon minimális pihenőkkel. Szilasinak két mantrája van a nehézségek elviselésére, az egyiket a triatlon olimpiai bajnokától, Kristian Blummenfelttől kölcsönözte: „veszíteni jobban fáj”, máskor pedig azt mondja, hogy „a könnyű részt bárki meg tudja csinálni, én azért jöttem, amikor elkezd nehéz lenni a történet”.

A futónőnek nagyjából a harmadik napig működött minden a terv szerint, ekkor még a férfiaknál is több kilométert gyűjtött, de ezután egy kicsit szétesett. „A nőknél 100 kilométer előnyöm volt, picit el is veszítettem a motivációmat, mert az már látszott, hogy az a nagy eredmény, amit szeretnék, már nem érhető el. Nem voltak belátható közelségben csúcsok. Innentől lazábbra vettem, volt, amikor elmentem egy félórás masszázsra, amikor kedvem volt, kocogtam, gyakorlatilag lébecoltam.”

Az ötödik-hatodik nap éjszakája azért még így is húzós volt neki, és ugyan fogyott az előnyéből, de arra azért ügyelt, hogy a csapatversenyt is megnyerhessék Drabikkal. Az utolsó két és fél órában már nem is futott egy sérülés miatt, de még ez is belefért neki. „Nagyon örülök annak, ahogy mentem, de valószínűleg sokkal több van bennem, és ez egy élesebb versenyben ki is jöhet belőlem. Ha nem is vagyok fizikailag olyan erős, mint a világcsúcstartó, stratégiával, tudománnyal kompenzálható ez a hátrány” – mondta Szilasi, aki végül 685 kilométert teljesített, és közel 50 kilométert vert a második Mara Gulerre. Drabik Krisztina 622,5 kilométerrel lett a harmadik.

Az expedícióiról is ismert Rakonczay Gábor egy hónappal ezelőtt még a Dunán kajakozott folyamatosan két és fél napon át, de rutinos ultrafutónak számít, az evezéssel is össze tudta hangolni a felkészülését, még a kajakozás előtti este is lenyomott futva 20 kilométert.

Tavaly a világon ő futotta a legjobb hatnapos eredményt, 844 kilométert teljesített, így esélyesként vágott neki a világbajnokságnak is. Ő más stratégiát választott, mint Szilasi, ellenfeleihez képest lassan kezdett.

„Az első napon a 9–14. hely között futottam, onnan másztam föl szép lassan. Amikor megcsíptem a harmadik helyet, akkor vált reálissá, hogy nyerhetek is. Brutális volt a küzdelem. A harmadik hely után nagyot kellett küzdeni egy norvéggal. Ott voltam rajta, de nem volt biztos, hogy meg tudom előzni. Nagy pszichológiai meccs volt, végül ő tört meg előbb. Utána több órán át ostromoltam az ír srácot. Majd az egyik német futó magát jól kipihenve közelített egyre jobban, már csak 20 kilométerre volt tőlem. Azon volt, hogy felőröljön, nem volt kellemes, ájulás szélén haladtam órákon át” – emlékezett vissza Rakonczay.

Azt mondta, amikor elsőként beért, nem volt katartikus élménye. Egyrészt kezelni kell a összegyűlt fájdalmat, másrészt kicsit furcsa az a helyzet, amikor véget ér a megszokott, monoton futás. „Valószínűleg majd két hét múlva fogom fel, hogy mit is tettem. Nem olyan volt, hogy hopp, na akkor itt a vége. Napokig elvagy a gondolataiddal és a mozgással, más az időérzékelés is. Amikor 5-6 óra van csak vissza, már olyan, mintha hajráznál. A célba érkezés után pedig inkább a regenerációval törődsz, a gyomrod kikészült, gyulladásban van az egész tested, és el akarod kerülni, hogy két hétig mozgásképtelen legyél.”

A többnapos ultrákon alapvetően két stratégia létezik. Van, aki hosszabbakat pihen, de a futóidejében erősebb tempót diktál, míg mások a minimális ideig tartó megállásokat, de a szinte folyamatos haladást részesítik előnyben. Rakonczay is ez utóbbit követi. Az első 30 órában csak 10 perces pihenőket hagyott magának, utána 20 perceket, majd háromszor fél órát is engedett magának, minimális alvással. „Nagy előny lehet az ilyen taktika, de ha több a deficit, könnyebben le lehet sérülni, rossz döntéseket hozhatsz” – mondta Rakonczay, aki végül 3 kilométert javítva egyéni legjobbján, 848,015 kilométerrel zárt, bő 20 kilométert verve a másodikra, a német Adrian Rewigre. A férfi mezőnyben még két magyar volt, Fodor Szilárd 690,3, Török Benjámin 602 kilométert teljesített. Fodor Rakonczayval ezüstérmes lett párban.

Drabik Krisztina a verseny előtt inkább teljesíthető kilométerben, mintsem helyezésben gondolkodott. 700 kilométert szeretett volna futni. „Nekem kicsit nehezebb volt, mert nem volt igazi segítőm, minden logisztikát, ellátást egyedül kellett megoldanom. Kaptunk ugyan napi háromszor ételt, de amikor felszolgáltak például rákot, akkor azért rájössz, hogy nem teljesen kompatibilis a futással, hiszen neki kéne állni pucolgatni. Ez nyilván befolyásolta a teljesítményemet, ha a 700 kilométert nem is tudtam elérni, de a helyezésem magáért beszél, így nem vagyok elégedetlen.”