Öt ok, ami a belga aranygeneráció kieséséhez vezetett a foci-vb-n

Erre a foci-világbajnokságra már csak a FIFA-világranglista szerint érkeztek esélyesként, mégis meglepően hamar véget ért Belgium vb-szereplése. Igaz, a legtöbb modell inkább a 9-11. helyen említette az aranygenerációja talán utolsó tornájára érkező belga válogatottat: a FivethirtyEight modellje a vb előtt a 11. helyre rangsorolta Belgiumot, 6 százalék esélyt adva a döntőbe jutásra és 62 százalékot a csoportból való továbbjutásra, míg a piacvezető StatsPerform 9. helyre rakta őket, 11 százalékot döntőbe jutási eséllyel, és 5,4 százalékot kaptak a végső győzelemre.

De ha a modelleknek nem is hiszünk, Kevin de Bruynének talán igen: „Most már túl öregek vagyunk, négy éve volt a nagy esélyünk. Jó csapatunk van, de öregszünk és pár fontos játékost el is vesztettünk, míg az újak még nincsenek azon a szinten, mint a 2018-as csapat. Inkább outsiderek, mint esélyesek vagyunk” – nyilatkozta a vb előtt, kicsit talán túlzottan is őszintén a Guardiannek a Manchester City sztárja.

A sorsdöntő, horvátok elleni meccsen, főleg a második félidőben mutatott játék alapján azért még egyszer összeszedték magukat de Bruynéék – bár a horvátok továbbra is a lehető legtakarékosabban játszanak.

Ám Romelu Lukaku „történelmi” helyzetkihasználása (Livakovic kapujára a 3 feletti xG értékből csak 1,25 érkezett meg, azaz -1,8 xG-nyi kísérlet nem talált kaput) és a Josko Gvardiol vezette védelem lehozta a nulla-nullát. A meccs után, a vb előtti megegyezés értelmében azonnal lemondott Roberto Martínez szövetségi kapitány, így mindenképp egy új fejezet nyílik majd a belga válogatottnál. Mivel a pályán kívüli okokat és pletykákat nehéz lenne elemezni, ezért nézzünk meg öt olyan, elsősorban a pályán mutatott problémát, ami Belgium kapitulációjához vezetett.

1. Változó játékosprofilok

Roberto Martínez csapatának alapsémája (3-4-2-1) a 2018-as vb vagy a tavalyi Eb-hez képest szinte semmit nem változott, ám akadtak apró jelek, melyek miatt a csapat támadójátéka a legnagyobb jóindulattal szólva is akadozott, kreativitása főleg az első két meccsen (de ide vehetjük az első 45 percet Modricék ellen) pedig bőven hagyott kívánnivalót maga után.

A miértek után kutatva leszögezném, hogy az oroszországi vébé 3-2-4-1-éhez képest a jelenlegi felállásból (lásd lent) többen már nem ugyanazok a képességű-funkciójú játékosok. Nyilván nem árulunk el nagy titkot, a 35 éves Vertonghen és a 33 évesen, „korán öregedő” Alderweireld játéka megkopott, ami különösképp az építkezésben (a világklasszis Courtoisnak ez nem lesz erőssége, de ezt eddig lehetett kompenzálni) és a mélységi levédekezésben ütközött ki. De Bruyne is utalt a fontos játékosok elvesztésére: Vincent Kompany immáron edzőként, és épp remek támadófutballal, pont a Burnleyvel vezeti a Championshipet, míg Thomas Vermaelen a katari vébén már stábtagként vett részt.

2. Kidolgozatlan és kockázatkerülő labdabirtoklás

Szintén szembetűnő volt, hogy ahhoz képest, hogy a nevek és reputációja alapján elit támadócsapatként van elkönyvelve, Kanada és Marokkó milyen bátran mert magasan és agresszíven védekezni, arra alapozva, hogy Vertonghenék úgy sem tudják őket játékból megbontani. Számtalan olyan játékhelyzetet provokáltak ki a „védekező” csapatok, amiből Belgiumnak csak egy passzopciója és/vagy a visszatett labda maradt.

Marokkó egy feszes, középső blokkos 4-1-4-1-ben nem támadja a 3 építkező belgát, és az 1v2-es létszámhátrányt de Bruyne és Hazard ellen fedezőárnyékkal (fehér háromszög) kezdi.

Miután a passz Witselnek megy – ezt szeretné Marokkó is, hiszen ő már régóta nem az a fordulékony, progresszív atletikus labdacipelő, aki talán még első dortmundi évében utoljára volt – jön a középcsatár En-Nesyri besegítése. Az átlós passzt (Onanának, illetve Hazardnak, Amrabattal a nyakán) elveszi Marokkó. Közben Amallah úgy tud fellépni a négyes láncból, hogy de Bruynét árnyékolja, de Boufal is tud arra rotálni (hiszen nem tart attól, hogy Alderweireld meginduljon). Így hátul épen marad a négyes marokkói lánc – amit ugye ez a belga építkezés le akarna bontani –, no nem mintha lenne beinduló belga.

Tehát sem az elöregedő belsővédők, sem Witsel által nem tudott progresszív módon előrejutni a belga válogatott, míg a másik belső középpályás posztja sem oldódott meg – innen ugye azért egy olyan alulértékelt labdagondnokzseni tűnt el, mint Moussa Dembélé, de Radja Nainggolan és Marouane Fellaini is kiöregedtek az elmúlt 2-3 évben. Bár a 21 éves Amadou Onanában sokan, köztük a Hoffenheim, HSV és a Lille megfigyelői egy potenciális világklasszist látnak, a vébén sajnos nem tudta megugrani ezt a szintet. Pontatlan passzai és labdavesztései miatt (majd a harmadik csoportmeccsre eltiltatta magát) ez a poszt megoldatlan maradt, és ez azért inkább a Premier League-ből jól ismert Dendoncker, Tielemans kritikája is.

A védelem és a belső középpálya után most nézzük a szélességet adó játékosokat, akik szintén hozzájárultak a kudarchoz.

3. Szél és fejvesztettség, avagy Martínez próbálkozásai

Míg korábban a szélről való támadások – akár felállt védelem ellen, akár kontrából – a belgák egyfajta védjegyei voltak, a katari világbajnokságon ebből két és fél meccsen alig-alig láttunk valamit.

Az okok itt is Martínez kockázatkerülése, keresgélése, a minőségi, illetve formabeli gondokban keresendők.

Thomas Meunier – olyan elit támadóharmadbeli előkészítőként, aki főleg a domináns csapatokban volt kiváló a mély blokkok feltörésében magas technikai képzettsége, beadásai és játékintelligenciája miatt – visszaeséséről és mélyebb, védekezőbb szerepéről érdemes Dortmund-szurkolókat megkérdezni. Kanada ellen nem is ő kezdett a jobboldalon, hanem Timothy Castagne. Ő egy igazi utility man, hiszen legalább ennyit játszik a másik oldalon, és elképesztő fizikai mutatói miatt (Genkben védekező középpályásként kezdte) lett Gian Piero Gasperini támadó szárnyvédőként.

Martíneznél azonban az utolsó két csoportmeccsen a bal oldalon játszott amolyan hibrid funkcióban: a horvátok ellen elég egyértelműen ő volt a szabadon hagyott építkező ember, és 13-szor passzolta át Modricék első vonalát, és 91 százalékos hatékonysága is kiválónak mondható. Az más kérdés, hogy ez egyben Alderweireld és Vertonghen fent említett hanyatlásának ékes bizonyítéka, és nem biztos, hogy a legjobb megoldás, kicsit mintha James Milnerre húznánk fel a Liverpool labdakihozatalait.

Ugyanakkor Martínez védelmében elmondható, hogy a támadó szellemű szélsőemberek közül a 33 éves Nacer Chadli már nem igazán tagja a válogatottnak, és a még mindig csak 29 éves Yannick Carrasco azért egyre kevésbé meghatározó az Atlético Madridnál. Thorgan Hazard lassan harmadik éve szenved Dortmundban, Jeremy Doku pedig nem tudott szintet lépni a két idénnyel ezelőtti rennes-i debütálásához képest. Őket mind-mind kipróbálta a spanyol edző, de talán csak a horvátok elleni utolsó 45 percben tudtak hozzátenni.

4. Miért nem sikerült az utolsó harmadban?

Az alábbi rendkívül rendezetlen képből akár meccsenként 5-6-ot ki lehetett volna venni. Négy játékos teljesen értelmetlenül egy vonalban helyezkedik, a vonalak között csak de Bruyne áll valamennyire jó helyen, ő is blokkolja Trossard-t – és jól mutatja, hogy ha ritkán meg is érkeztek a támadóharmadba, így sokszor esélyük sem volt egy szervezett védelmet feltörni.

Egy adat talán többet mond el mindennél: az első két körben a FIFA által nyilvántartott úgynevezett legutolsó vonalat áttörő passzból (defensive line breaks) Belgiumnak 9 volt, ez Katar 11 passza mögött Ghánával holtversenyben a 31., az utolsó helyezett Costa Rica (1) volt.

Ha nem sikerül a labdabirtoklási fázisban, akkor persze lehetne az ellenfél labdabirtoklását megzavarva, pl. presszinggel is helyzeteket generálni (lásd Red Bull iskola), ám Belgium ebben a kategóriában két kör után hattal a legutolsó helyen állt, majd némileg javítva Horvátország ellen feljött Ghána elé és Kamerun mellé.

Amikor a horvátok elleni második félidőben 4-3-3 vagy 4-3-1-2-ben felmentek presszingelni, az nem nézett ki rosszul, ám pl. Perisic 77. perces kiugratása mutatta, hogy mennyire nem védi meg a magas letámadás Alderweireldéket.

Kanada ellen, azaz az egyetlen nyert meccsükön, siralmas teljesítménymutatókat láthattunk, a belgák alig-alig jutottak el az ellenfél térfelére, viszont a roppant kellemetlen kanadai védekezés mélyre szorította őket, és képes volt nagy helyzeteket kidolgozni.

5. Lukaku és a csatárprobléma

Nyilván egyszerű ráhúzni Romelu Lukakura a vizes lepedőt azután, hogy emberemlékezet óta nem hagyott ki ennyi ziccert egy félidő alatt csatár, mint azt az Athletic grafikája is mutatja.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a válogatott futball talán legjobb góllövője (Martínez alatt 51 gól 52 meccsen) idén összesen 256 percet futballozott, és a selejtezők játékperceinek is kevesebb mint a felét töltötte a pályán. Egy pocsékra sikerült chelsea-s visszatérés utáni sérülésekkel tűzdelt második interes korszak kontextusában valamennyire érthető, hogy a frissesség és koncentráció nem igazán az ő oldalán állt tegnap. Azt már jobban fel lehet róni Martíneznek, hogy ez a csapat túlontúl ki volt rá hegyezve, és Thierry Henry ide vagy oda, évek óta nem sikerült alternatívát találni. Batshuayi összjátékbeli hiányossága (a Marokkó elleni passztérképen ő alig-alig található) miatt a korai Marseille-időszak után nem tudott megragadni a topligákban, ám a válogatott és török bajnokság szintjén továbbra is gólveszélyes, de ez nem biztos, hogy bók.

Szintén a belga stáb hibája, hogy olyan topedzők, mint Graham Potter vagy Roberto de Zerbi nem véletlenül találtak ki fontos szerepeket Leandro Trossardnak (de említhetnénk Maurizio Sarrit és a tornán látványosan szenvedő Dries Mertenst is), Martínez látványosan nem tudta használni, és a sokszor mélyen védekező horvátok ellen sem ő, sem a 35 évesen a Galatasarayban sem mindig villogó Mertens sem tudott hozzátenni a végül egy Michy-góllal záró támadójátékhoz. A legnagyobb gond – persze csak az egy lőtt gól után –, hogy a két szupersztár közül Eden Hazard mennyire idegen testként mozgott ebben a csapatban, hiába próbálkoztak vele 3-4-2-1-ben az egyik tízesként (de Bruyne mellett), vagy 3-4-1-2-ben árnyékékként.

Végezetül maga de Bruyne. A Marokkó elleni 27 labdavesztéshez képest azért jobban teljesített: bár három kialakított helyzetével 0,45 várható asszisztot ért el, 51 labdaérintése a legkevesebb volt a kilencven percet végigjátszók közül. De ami fontosabb, hogy folytatódott egy olyan sorozat, ahol a Manchester City legutóbbi 5 BL-kieséses meccsén gól és gólpassz nélkül maradt. Bár de Bruyne vitán felül az elmúlt évtized legkiemelkedőbb, ha nem a legjobb támadó középpályása-előkészítője és méltán az Aranylabda-szavazások állandó (idén első Manchester City játékosként volt a legjobb háromban) top 5-10-es résztvevője, és persze számos nagy, elsősorban bajnoki vagy kupameccs-teljesítmény áll mögötte, most – kicsit túlzottan őszintén szólva, mint maga Kevin az interjúban – neki kell kivinni a szemetet.

(A szerző a Sport TV állandó Bundesliga-, Serie A- és Bajnokok Ligája-szakértője.)