Rabszolgatartás, halott vendégmunkások, korrupció – amikről Katar nem akar beszélni a vb alatt

2010. december 2. a futball egyik legsötétebb napjaként vonult be a történelembe. Ekkor döntöttek a futballvilág vezetői a FIFA zürichi székházában arról, hogy hol rendezzék a 2018-as és a 2022-es világbajnokságot. Az valószínűleg már sosem fog kiderülni, hogy kinek a fejéből pattant ki az az ötlet, hogy egyszerre ítéljék oda a két torna rendezési jogát, de a hírek szerint Jérôme Valcke, a FIFA akkori főtitkára jelentős szerepet játszott a terv kidolgozásában. Sepp Blatter FIFA-elnök kezdetben azzal érvelt a szokatlan eljárás védelmében, hogy ez biztosabb tervezést tesz lehetővé a vendéglátó országok és a szponzorok számára. A rosszmájú vélemények szerint valójában azért volt szükség a dupla vb-döntésre, hogy az egyre korosodó elnökségi tagok még egyszer jól feltölthessék a bankszámláikat, mielőtt nyugdíjba vonulnak.

Kezdettől fogva bűzlik a korrupciótól

Az mindenesetre tény, hogy a pályázati procedúrát kezdettől fogva körüllengte a korrupció gyanúja, nem is teljesen alaptalanul. A vb-rendezések odaítéléséről a FIFA 24 tagú végrehajtó bizottsága döntött, de 2010 decemberében csak 22-en szavazhattak, mivel két tagot, a tahiti Reynald Temariit és a nigériai Amos Adamut felfüggesztették, miután vizsgálatot indítottak ellenük, mert a Sunday Times beépített riportereinek felajánlották, hogy eladják a szavazataikat.

Előzetesen Anglia tűnt a legesélyesebbnek a 2018-as vb rendezésére – ehhez képest már az első körben elbuktak, csak két szavazatot kaptak. Végül Oroszország lett a befutó, miután 13:7 arányban felülmúlták a spanyol–portugál közös pályázatot. Az oroszországi vb megrendezését az sem veszélyeztette, hogy 2014-ben háborút robbantottak ki Kelet-Ukrajnában és a nemzetközi jogot súlyosan megsértve annektálták a Krím félszigetet.

Ezek után szinte borítékolható volt, hogy a 2022-es vb-t is a rendezésre legkevésbé alkalmas jelölt, ám a világ harmadik legnagyobb gáz- és olajtartaléka felett rendelkező Katar kapja. A katari pályázat a szavazás második körében 14:8 arányban nyert az amerikaival szemben, így az Öböl menti monarchia lett az első arab ország, amely elnyerte a világ legnagyobb televíziós eseményének rendezési jogát.

Akkor még csak találgatni lehetett, hogy esetleg kétes módon szerezték meg a rendezés jogát, az viszont mindenképp sokként hatott, hogy egy olyan országot választottak házigazdának, aminek alig volt futballkultúrája, egy vb-hez szükséges infrastruktúrája pedig egyáltalán nem. Még maga a FIFA saját jelentése is magas kockázatúnak jelölte meg a pályázatot. Futballkultúra helyett persze volt más Katarnak: pénze.

Katar az elmúlt 12 évet azzal töltötte, hogy hevesen tagadta, hogy bármilyen szavazatvásárlás történt volna részükről. Többször is kijelentették, hogy tisztességesen nyertek, és aki ennek az ellenkezőjét állítja, az csak az előítéletei miatt teszi ezt. Érdemes persze itt megjegyezni, hogy a 2010-ben szavazó 22 elnökségi tag közül később 16-ot tiltottak el a futballal kapcsolatos tevékenységektől korrupció és a FIFA etikai kódexének megsértése miatt. Köztük Blattert, Michel Platinit, az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) volt elnökét és Mohammed bin Hammamot, a FIFA volt katari alelnökét, aki kulcsszerepet játszott abban, hogy hazája megkapta a világbajnokságot.

Bin Hammam, aki 1992-ben még csak a katari futballszövetséget vezette, négy évvel később pedig már a FIFA legfontosabb döntéshozó szervében ült, 1998-ban jól ismerte fel, hogy inkább Sepp Blattert, és nem az UEFA-elnök Lennart Johanssont kell támogatni a FIFA-elnökválasztáson. Blatter kampányának legfőbb támogatója lett, lényegében ő szállította azokat az ázsiai és afrikai szavazatokat, amelyekkel a svájci sportvezető nyerni tudott. Miután Bin Hammam beismerte, hogy néhány afrikai tisztviselő költségeit kifizette, hogy Párizsba utazzanak a szavazásra, vesztegetéssel vádolták, de ez az ügy gyorsan feledésbe merült. A katari sportvezető 2002-ben az Ázsiai Labdarúgó-szövetség elnöke lett, ami még tovább növelte a befolyását a futballvilágban, és amit a katari nemzetstratégiai célok elérésére is felhasznált.

Olaj- és médiabirodalom

Katar az Arab-félsziget sík, alig 11 ezer négyzetkilométer területű nyúlványa, a Perzsa-öböl közepén, félúton az öböl bejáratát képező Hormuzi-szoros, valamint Tigris és az Eufrátesz közös deltája, a Satt el-Arab között. A Katartól északra egymást váltó birodalmak folyamatosan nagy érdeklődést tanúsítottak a félszigetet körülölelő korallzátonyok iránt – köszönhetően az itt halászott igazgyöngynek és a tengeri csigákból kisajtolt bíborfestéknek –, és ez az iszlám 7. századi hódításával sem változott. Miközben a régióban egymást váltották a portugál, holland, brit és török urak, a helyi politikai klímára az állandó törzsi háborúskodás volt a legnagyobb hatással. Az első világháborúban Katar brit protektorátus alá került, a britek kezdték el rengeteg kutatás után a terület szénhidrogén-kincseinek kitermelését is – miután betiltották az olyan jövedelmező iparágakat, mint a fegyvercsempészet, rabszolga-kereskedelem vagy a kalózkodás.

A Brit Birodalom közel-keleti önfelszámolásának keretében Katar függetlenségét 1971-ben kiáltották ki – bár az emírségen belül némi visszatetszést keltett, hogy az erről szóló nyilatkozatot Ahmad bin Ali emír a dohai palotája helyett egy svájci villájából adta ki. Katart a 19. század közepétől kezdve kisebb megszakításokkal – és a családi ebédeket rengeteg belső hatalomátvétellel mérgezve – az al-Táni törzs sejkjei vezetik; a jelenlegi emír, a 42 éves Tamím bin Hamád al-Táni 2013 óta ül a trónon.

Katar gazdasági teljesítményének alapját a kőolaj- és gáztermelés adja, a kormány bevételeinek 70 százaléka származik szénhidrogén-exportból; Európában különösen a katari cseppfolyósított gáz értékelődött fel az orosz gáz 2022. február 24-e utáni elapadásával. Az arab világra gyakorolt legnagyobb befolyást azonban leginkább a kormány által létrehozott közalapítvány tulajdonában álló al-Dzsazíra médiabirodalom adja. Az 1996-ban létrehozott al-Dzsazíra egyébként távol áll egy propagandaadótól, a nemzetközi kiadásának cikkei általában megfelelnek a független sajtó minőségi kritériumainak (ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne egy csomó sokat kritizált, ellentmondásos anyaga is). A csatornát Katar riválisai az ország egyik legfontosabb fegyverének tartják, jellemző, hogy a 2017-es diplomáciai háború egyik első lépéseként Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek is betiltotta az al-Dzsazírát.

A vb alatt viszont egy másik, hasonló fegyver miatti félelem is felmerült. Az évek során igazi megfigyelőállamot építettek ki, Katarban sűrűbben sorakoznak a térfigyelő kamerák, mint a világ szinte bármely más részén. Aggályokat vetettek fel a beutazók (legyen az turista vagy médiamunkás) számára kötelezően letöltendő mobiltelefonos alkalmazások is, amiket több helyen egyenesen kémprogramnak kiáltottak ki. (A Telex tudósítója nemrég érkezett meg Dohába, ahol azt tapasztalta: a hírhedtté vált Etheraz nevű applikációt nem kellett letölteni a telefonjára.)

Katar egyébként is sajátos pozíciót foglal el a Közel-Keleten; felkarolja a legtöbb arab országban a 2011-es arab tavasz után betiltott iszlamista Muszlim Testvériséget, és a többi Öböl-államnál sokkal jobb viszonyt ápol Iránnal – amellyel egyébként közösen birtokolja a világ legnagyobb földgázmezőjét. Annak ellenére, hogy az uralkodó dinasztia a szunnita iszlám ultraortodox iskoláját, a szalafizmust tette meg hivatalos doktrínává, a tradicionális kereskedőházak a siíta iszlámot követik, és a síita irányzatot úgy általában is jobban megtűrik, mint, mondjuk, Szaúd-Arábiában vagy Bahreinben.

Nem az emberi jogok bajnokai

Ahogy az egy ultrakonzervatív, a jogrendszert a saría ultrakonzervatív értelmezésére építő rezsimtől várható, Katar az emberi jogok, a szólásszabadság és demokratikus normák terén nem teljesít túl jól: a nők az élet számos területén a férfiak felügyeletére vannak utalva, a vallási és szexuális kisebbségek állandó üldöztetés alatt állnak. A legkegyetlenebb példa erre az, hogy a hatóságok kínzással kényszerítettek melegeket arra, hogy segítsenek nekik levadászni az LMBTQI-közösség többi tagját (a melegjogok és a sport kapcsolatáról itt írtunk részletesen).

Az LMBTQI-közösség helyzete a vb előtt még inkább előtérbe került. Miközben az amerikai csapat edzőközpontjában szivárványos logó díszeleg, Katar jelezte, semmiféle hasonló szimbólumot nem látnak szívesen sem a pályán, sem a lelátón, de lehetőleg a stadionok közelében sem. Az egyik katari tisztviselő, Abdulaziz Abdullah al-Ansari azt nyilatkozta, hogy minden ilyen szimbólumot elvesznek majd a szurkolóktól, de igazából ez a jó szándék jele, a cél, hogy ezzel megvédjék őket, nehogy valaki rájuk támadjon a Katarban ferde szemmel nézett jelkép miatt.

Az emberi jogok semmibe vétele nem csak általános vádként lengi be a katari vébét; a hét világbajnoki stadion, az új dohai repülőtér és metróvonal, illetve a kapcsolódó úthálózat építése ugyanis 2010 óta több ezer vendégmunkás életébe is kerülhetett – a Guardian a vendégmunkásokat kibocsátó országok adatinak összesítése alapján 6500-as számot tart a legvalószínűbbnek, míg az erkölcsi felelősség elmaszatolásában érdekelt FIFA csak 3 (három), az építkezésekkel összefüggésben történt halálesetet ismer el. Beszédes adalék, hogy Katar első számú pszichiátriai osztályán a betegek 36 százaléka külföldi vendégmunkás.

A jelenség megértéséhez érdemes figyelembe venni, hogy az Öböl-államokban a teljes jogú állampolgárokat messze meghaladó számban élnek vendégmunkások, akik jellemzően Egyiptomból, Indiából, Pakisztánból, Nepálból, a Fülöp-szigetekről, Bangladesből és Srí Lankáról érkeznek. Ők végzik a szénhidrogénvagyonból jelentős apanázst húzó helyiek számára alantasnak számító munkákat. Katarban 330 ezer állampolgár szükségleteit csaknem 2,6 millió vendégmunkás elégíti ki. Ezeket a vendégmunkásokat a legutóbbi évekig az úgynevezett „kafala-rendszer” alapján foglalkoztatták. Ez a Wilson Center elemzése szerint azt jelenti, hogy helyi szponzorok nemcsak a munkát biztosították a velük szerződő külföldieknek, hanem felelősséget kellett vállalniuk a lakhatásukért vagy az egészségügyi ellátásukért. Ez az általános felelősségvállalás azonban valójában egy félrabszolgastátuszt takart, ami lehetővé tette

• a munkások röghöz kötését;
• útleveleiktől való megfosztását;
• munkabérük önkényes visszatartását;
• mozgási szabadságuk korlátozását;
• a bérek és megélhetési hozzájárulások nevetséges szinten tartását;
• a munkavédelmi követelmények teljes figyelmen kívül hagyását.

A katari létesítmények túlnyomó többségét is ebben a kafala-rendszerben foglalkoztatott félrabszolgák építették, akiket lelkiismeret-furdalás nélkül dolgoztattak napi tizen-egynéhány órán keresztül a tikkasztó hőségben, majd zárták be őket zsúfolt konténerekbe. A vébé előkészületei azonban nemcsak az áldozatok számát gyarapították, de pozitív változásokat is generáltak. Katar 2020-ban felszámolta az egyébként kevéssé gazdaságos és hatékony kafala-rendszert, a példát aztán Szaúd-Arábia kivételével a többi Öböl-állam is követte. Munkajogi aktivisták és szervezetek szerint azonban kérdéses, hogy ez a reform mennyire átfogó és mennyire tartós.

Vb-t vettek maguknak, válogatottat csak próbáltak

A katari vb története már jóval azelőtt elkezdődött, hogy Sepp Blatter kihúzta a győztes pályázó nevét a borítékból azon a bizonyos FIFA-kongresszuson. Az 1995 és 2013 között uralkodó Hamád bin Khalifa al-Táni sejk az ezredforduló környékén a katari soft power egyik legfontosabb eszközévé nyilvánította a sportwashingot, vagyis azt a gyakorlatot, hogy az olajból és gázból élő állam sportsikerekkel, különféle sportesemények rendezésével próbálja javítani nem túl jó nemzetközi hírnevét. Ehhez pedig a világ legnépszerűbb játéka, a labdarúgás tűnt a legkifizetődőbb terepnek. Csakhogy Katarnak sem futballhagyománya, sem versenyképes válogatottja nem volt.

Ezen a helyzeten először igen egyszerű módon próbáltak meg változtatni: pénzzel. Több millió dollárt ajánlottak kiöregedő sztárjátékosoknak, ha felveszik a katari állampolgárságot, és hajlandók játszani a válogatottjukban. A Werder Bremen egykori csatára, a brazil Aílton rá is bólintott az ajánlatra, de a FIFA közbeszólt, szigorították a honosítás szabályait, így Aílton csak akkor válthatott volna országot, ha a felmenői között van katari származású.

Az emír más megoldás után nézve 2004-ben megalapította az Aspire Academyt, ami a katari sport felemelkedésének központi szervezete lett. A dohai székhelyű, állami támogatásból működő Aspire a gyakorlatban egy elit sportiskola, ahol a világ legjobb edzőit és sporttudósait igyekeznek összegyűjteni, úgy, hogy az ösztöndíjért cserébe elvárt dolog a katari állampolgárság felvétele. Így nyert például a szudáni származású Mutaz Barshim két olimpiai érmet Katarnak magasugrásban.

Az akadémia fő célja persze a futballválogatott felhúzása volt, és ez részben sikerült is. Katar 2014-ben megnyerte az U19-es Ázsia-bajnokságot, öt évvel később a katari válogatott először nyerte meg az Ázsia-kupát, a döntőben 3–1-re győzték le Japánt, és erre már az egész világ felkapta a fejét. Az akkori csapatuk több mint kétharmada már az Aspire-nél edződött.

A sportfejlesztés mellett viszont az Aspire is betagozódott a katari korrupciós tevékenységbe. Erre a 2018-as és 2022-es vb-pályazatok odaítélését vizsgáló Garcia-jelentés is rámutat: „Az Aspire Academy értékes eszköz volt a katari pályázati csapat számára. […] A létesítményt arra használták, hogy a végrehajtó bizottság tagjai számára előnyöket biztosítsanak. Ezt többféle módon tervezték, többek között a tagok országaiban tett fejlesztési erőfeszítésekkel, barátságos mérkőzések, ifjúsági tornák szervezésével. […] Ezek a tevékenységek aláásták a pályázat integritását” – állapítja meg a Michael J. Garcia amerikai ügyész vezetésével készített, a FIFA által 2017-ben nyilvánosságra hozott 350 oldalas jelentés.

Terrorszervezetekkel is jóban vannak

Katar 2017-ig az iszlamista terrorszervezetek fontos partnerének számított. Ez a partnerség nem azt jelentette, hogy Doha nyíltan kiállt volna az al-Káida vagy a Hamász mellett, hanem azt, hogy az ország területén háborítatlanul működhettek a terrorszervezetek számára pénzt gyűjtő, a drog- és emberkereskedelemből származó jövedelmeket tisztára mosó cégek és alapítványok. A terrorfinanszírozással vádolt szervezetek és egyének egy része ráadásul gyanúsan közel állt a kormányzathoz. Az Egyesült Államok szerint a terroristáknak szánt pénzek mozgatásában részt vettek jegybanki alkalmazottak is. Umajr al-Nuajami, a Katari Futballszövetség volt elnöke a 2010-es évek elején dollármilliókkal támogatott iraki és szíriai dzsihadistákat, ennek következtében az Egyesült Államok szankciós listájára is felkerült.

Katar csak az Iszlám Állam felemelkedésére válaszoló nemzetközi nyomás hatására lehelt életet a kamuból hozott terrorellenes törvényeibe – elkezdte például feltölteni az évekig üresen álló terrorgyanús személyek listáját –, de az „al-Káida” feliratú szekrényekből a mai napig sorra dőlnek ki a csontvázak.

A terrorizmus támogatása volt a legfőbb vád Katar ellen, amikor szomszédai, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek 2017-ben blokád alá vették az országot, és csak az Egyesült Államok közbelépése akadályozta meg Katar lerohanását. Ami amúgy azért is pikáns lett volna, mivel az említett Öböl-országok mind az amerikai szövetségi rendszer tagjai, az Egyesült Államok legnagyobb regionális légibázisa, az Iszlám Állam elleni hadműveletek főhadiszállása pedig a katari al-Udeidben található.

Becsületére legyen mondva, a szélsőséges szervezetekhez való hozzáférését Katar az utóbbi években már nem elsősorban direkt politikai céljai elérésben kamatoztatja, hanem inkább igyekszik mediációs jó pontokat begyűjteni. Ez azt jelenti, hogy ha az Egyesült Államok a tálibokkal akart tárgyalni, vagy Izrael és a Gázai övezetet uraló Hamász menetrendszerű miniháborúit berekesztő tűzszünetekhez van szükség egy közvetítő félre, a felek informális utakon rendszerint Katart keresik meg. Az ország 2015–2017 között felhagyott a szíriai ellenzéki milíciák támogatásával, és már igen korán (és igen bölcsen) kihátrált a szaúdi oldalon elkezdett jemeni polgárháborúból is. Azonban regionális szövetségesével, Törökországgal karöltve továbbra is aktív résztvevője a líbiai polgárháborúnak.

Katar az elmúlt 12 évben foglalkozhatott volna ezekkel a kérdésekkel is. Lehetőségük lett volna rá, elvégre becslések szerint több mint 200 milliárd dollárt költöttek egy olyan vb-re, amelyről menet közben derült ki, hogy a hőség miatt nem tartható meg nyáron, csak télen. Az eredetileg tervezett 12 stadion helyett végül csak 8 készült el (illetve lett felújítva), új negyedek születtek, de a vendégmunkások és az LMBTQI-közösség helyzete semmit nem javult.