Még Kobe Bryant eszelős elhivatottsága sem váltja meg ezt a filmet

Valószínűleg még hosszú évekig a Last Dance lesz az a bezzegprojekt, amire mutogatni fognak az amerikai producerek, hogy na, pontosan ilyen sportdokut szeretne mindenki, szóval tessék nekiállni és témát találni. Voltak is rá próbálkozások (az Apple például Magic Johnsonról forgatott hasonlót jóval kisebb felhajtással), azonban egészen eddig semmi sem tudta megközelíteni a Michael Jordan utolsó NBA-bajnoki gyűrűjének történetét elmesélő filmet. Valami ilyesmi lehetett a cél a Netflixen nemrég megjelent Redeem Team című dokumentumfilmmel is, amelynek az egyik producere és a rendezője az a Jon Weinbach, akinek a nevéhez a már említett Last Dance is fűződik. Kár, hogy a végeredmény meg sem közelíti a Jordan-sztori drámaiságát és mélységét, de legalább kiderült, hogy a 2020 januárjában helikopter-balesetben meghalt Kobe Bryant milyen csapattárs volt a háttérben.

Már a dokumentumfilm felütése is meglehetősen érdekes, és Amerikán kívül élő embereknek már-már felfoghatatlan: a film arról a 2008-as amerikai férfikosárlabda-válogatottról szól, amelyik megnyerte a pekingi olimpiát. 1936 óta ugyanis mindössze négy olyan alkalom volt, amikor nem az amerikaiak nyertek az olimpián férfi kosárlabdában, ami nem is annyira meglepő, hiszen az NBA annyira erős a többi bajnoksághoz képest, hogy sosem volt igazán kérdés, melyik ország a legerősebb a sportágban – vagy legalábbis nem volt kérdés egészen a 2004-es athéni olimpiáig, ahol az Egyesült Államok mindössze egy bronzig jutott.

A Redeem Team (redeem = megváltani) ennek az amerikai kosárlabdás mércével mérve hatalmas bukásnak számító szereplésnek a négy évvel későbbi jóvátételét meséli el.

Leszereplő szupersztárokból hazafias csapat

A csapatsportok nagy részében olyan az amerikai bajnoki rendszer, hogy nincs ezüst- meg bronzérmes, nincsenek kiesők, csak győztesek és vesztesek vannak. Éppen ezért számított 2004-ben elképesztően nagy blamának, amikor kikaptak a későbbi győztes argentinoktól az elődöntőben (és előtte már a csoportkörben Puerto Ricótól és Litvániától). Annak a csapatnak Larry Brown volt az edzője, és pont egy olyan időszaka volt az amerikai kosárlabdának, amikor nagyon kereste a saját hangját. Michael Jordan egy évvel korábban vonult vissza a profi kosárlabdától, a kortársai pedig már bőven kiöregedtek vagy visszavonultak, vagyis éppen egy nagyobb generációváltáson esett át az egész NBA.

Ráadásul valahogy az amerikai válogatottban játszani sem számított annyira menőnek, mint az 1992-es Dream Team idején, amelyik a barcelonai olimpián ripityára verte a komplett mezőnyt, olyan játékkal, mintha csak szórakoztak volna. Mondjuk, abban a csapatban olyan klasszisok játszottak együtt, mint Jordan, Larry Bird, Scottie Pippen, Clyde Drexler, Magic Johnson, Charles Barkley, Karl Malone, John Stockton, Patrick Ewing vagy David Robinson.

Nem véletlen, hogy a 2004-es keretet Larry Brown elég kétoldalúan rakta össze: egyrészről behívott pár idősebb játékost, de a sztárok közül nem jött el mindenki, csak Allen Iverson, Stephon Marbury vagy Tim Duncan. Mellettük behívta a keretbe minden idők talán legjobb draftosztályának, a 2003-asnak legjobb fiataljait az első profi szezonjuk után. Nem véletlenül beszél arról Carmelo Anthony, Dwyane Wade vagy LeBron James, hogy ki nem állhatták Brownt azért, mert elvitte őket az olimpiára, hogy aztán alig játsszanak, és végignézzék, ahogy szégyenszemre három vereséget is szenvednek, amire még sosem volt példa a csapat történetében. Valami változásra volt szükség, mert az olimpia előtt a 2002-es vébén is csapnivalóan szerepelt a válogatott (hatodikok lettek).

A szövetség végül drasztikus lépésre szánta el magát: Jerry Colangelo szinte egyeduralmat kapott a válogatottnál, csak ő dönthette el, kiket hív be a keretbe, és ezt azzal a kikötéssel tette, hogy aki eljön, annak minimum három évet kell vállalnia, tehát részt kell vennie a 2006-os vébén és a 2008-as olimpián is. Kevin Garnett és Tim Duncan például ezt nem vállalták, ellentétben a már említett 2003-as draftosztály tagjaival, akik aztán a csapat kapitányai is lettek. Edzőnek az egyetemi kosárlabda legnagyobb élő edzőjét, Mike „Coach K” Krzyzewskit tették meg, aki 1980-tól egészen 2022-ig volt az edzője annak a Duke Egyetemnek, amellyel öt bajnoki címet nyert 1991 és 2015 között, és olyan játékosokat nevelt ki az NBA-nek, mint Grant Hill, Kyrie Irving, Jayson Tatum vagy Zion Williamson.

Krzyzewski és a Duke elképesztően megosztó az amerikai kosárlabda-közéletben, LeBron James a dokuban külön el is mondja, hogy vagy utálják, vagy imádják őket, ő személy szerint ki nem állhatja Coach K-t és a Duke-ot. Ráadásul Krzyzewski sosem dolgozott profi csapattal, a komplett karrierjét az egyetemi bajnokságban és a hadseregnél töltötte.

Utóbbi azért is fontos, mert miután a 2006-os világbajnokságon is csúnyán leégett a csapat (harmadikok lettek), Krzyzewski elkezdte egészen alulról újraépíteni azt a kultúrát, ami teljesen eltűnt a válogatott légköréből. Az egyik első ilyen dolga az volt a hadseregben tiszti rangig jutó, majd a katonaság csapatát öt szezonon át edző Krzyzewskinek, hogy

egy héten át mindennap behívott egy katonát vagy magas rangú katonai vezetőt a csapathoz, hogy arról meséljenek a játékosoknak, miért fontos a haza, a hazaszeretet, az amerikai büszkeség, és hogy mit jelent bárhol az Egyesült Államokat képviselni.

Krzyzewski nagyon okosan rájött arra, hogy sosem a képességekkel volt a baj a válogatottban, hiszen még a leggyengébb NBA-csapat cserepadjának nagy része is beférne bármelyik másik válogatott keretébe. A gond azzal volt, hogy egy rakás milliomos szupersztár hogyan tud rendesen csapatként működni, hogy legyen egy közös cél, egy közös motiváció, ami összekovácsolja a játékosokat. Ezzel a lendülettel érkeztek meg 2008-ban a pekingi olimpiára. A fedélzeten az utolsó pillanatban beeső Kobe Bryanttel.

Bryant és a válogatott kapcsolata egészen addig elég hektikusnak számított. A 2000-es olimpiát például az esküvője miatt hagyta ki, később pedig hol sérülések, hol a szexuális zaklatási ügye miatt maradt ki a válogatottból. 2007-ben ráadásul az ő megítélése sem volt a legjobb: zsinórban három bajnoki cím után elüldözte a Lakersből a közönség-kedvenc Shaquille O’Nealt, aminek nyomán a csapat nagy építkezésbe kezdett, és nagyon nem jöttek az eredmények. Olyannyira nem, hogy Bryant egy videóinterjúban azt követelte a vezetőségtől, hogy cseréljék el, ami már akkoriban sem számított túl népszerű lépésnek egy olyan játékostól, akit folyamatosan azzal támadott a szaksajtó, hogy önző, fafejű, és nem vesz tudomást a saját csapattársairól. Na, ez a Bryant 2007-ben bejelentette, hogy csatlakozik a válogatotthoz, és készen áll az első olimpiájára. Mondta ezt akkor, amikor a ligában egyre többen tették fel a kérdést, hogy most akkor ő, vagy LeBron James a legjobb játékos.

Bryant érkezése teljesen átalakította a csapatot. Az elmondások alapján ő egy csöndes, magának való pali volt, aki mindennél fontosabbnak tartotta a kosárlabdát. Van is egy olyan anekdota, hogy amikor a játékosok egyik este kicsit elmentek mulatozni, és reggel értek haza a szállásra, akkor azt látták, hogy a buliból kimaradó Bryant már hajnalban edzőtáskával a vállán sétál a konditerembe. James, Wade, Anthony vagy éppen Carlos Boozer elmondásai alapján annyira megdöbbentek a fiatalabb játékosok Bryant elhivatottságán és profizmusán, hogy hamarosan mindenki együtt edzett már korán reggel Bryanttel, annyira jó példát mutatott nekik. Bár Anthony azt is elmondta, hogy ő sosem volt arra képes, mint Kobe, hogy már hajnali fél 5-kor ott legyen az edzőteremben.

Bryant igazi szupersztárként érkezett Kínába, a fogadtatás alapján pedig nem is volt kérdés, ki a nagyobb király Ázsiában, ő vagy James. Bryant pedig a csapat élére is állt. Mivel a válogatott el volt zárva minden közösségi programtól, ezért az ő vezérletével a játékosok a pekingi olimpia más sporteseményeinek lelátóján bukkantak fel. Ezzel Krzyzewski, Bryant és a többiek rá akartak cáfolni a sztárallűrökkel kapcsolatos előítéletekre, javítani próbáltak a megítélésükön, és szerves részévé válni az amerikai sportdelegációnak Pekingben. Ezek mind annyira összekovácsolták a csapatot, hogy szinte nem is lehetett kérdés a végkifejlet.

Fontos hozzátenni, hogy Pekingbe azért már elég combos kerettel, egyértelműen erejük teljében, karrierjük legjobb éveiben járó játékosokkal érkeztek az amerikaiak: Bryant, Wade, Anthony és James mellé csatlakozott Jason Kidd, Chris Bosh, Dwight Howard és Chris Paul. És ezzel a kerettel gyakorlatilag végig is verték az egész mezőnyt. Bryant közismerten szoros barátságot ápolt Pau Gasollal, a spanyolok magas emberével, aki néhány hónappal korábban lett a csapattársa a Los Angeles Lakersben. Az első egymás elleni meccsükön azonban Bryant legelső dolga az volt, hogy egy teljesen ártalmatlan szituációban izomból nekifusson a barátjának – úgy, hogy ezt a csapattársai teljesen döbbenetére előre bejelentette. Ezzel is jelezni szerette volna mindenkinek, hogy barátság ide vagy oda, ő fog elsőként nekimenni a spanyoloknak, és jobb, ha a többiek követik ebben.

Az amerikaiak pedig szépen rommá vertek mindenkit, aki eléjük került. Az elődöntőben aztán megkapták az argentinokat, amire Krzyzewski egészen sajátosan készítette fel a csapatát: a játékosok öltözőjébe újságkivágásokat helyezett el olyan cikkekről, amelyekben az ellenfél játékosait dicsérik, vagy éppen az adott játékost kritizálják. Különösen Manu Ginóbilire készítette fel az edző a csapatot, de hiába volt a hergelés, a játékos megsérült, az Egyesült Államok pedig gond nélkül jutott a döntőbe, amelyen aztán egy izgalmas mérkőzésen ismét megverték Spanyolországot, és újra olimpiai bajnokok lettek.

Jordan nyomában, ha törik, ha szakad

Amíg a Last Dance mindenki számára értelmezhető történet, a Redeem Team inkább csak egy apró lábjegyzete az amerikai sporttörténelemnek. Valóban óriási lehetett a nyomás, hogy az évek óta tartó égések után a Redeem Team ismét felüljön a nemzetközi kosárlabda trónjára, de azért mégsem akkora sztori, hogy a többi országhoz képest dollármilliárdokkal több pénzből működő amerikai kosárlabda 3-4 év bukdácsolás után szétvert megint mindenkit.

Akkor már kicsit világosabb a kép, ha ránézünk a stáblistára, amelyen a producerek között van feltüntetve Dwyane Wade, LeBron James és az a Maverick Carter is, aki 2006 óta intézi James pénzügyeit és egyéb projektjeit, például producere volt a legutóbbi Space Jamnek is. Már a Last Dance-t is rengeteg szakmai kritika érte, hogy lehet-e egyáltalán dokumentumfilmnek vagy újságírásnak nevezni egy olyan alkotást, amelynek a producere egyben a főszereplő is, hiszen Michael Jordan saját maga is finanszírozta a Last Dance elkészültét. Ugyanez a helyzet a Redeem Team esetében, hogy szép és jó dolgokat mondanak a játékosok, Kobe Bryantről egészen erős részletek derültek ki, és néhol majdnem meg is könnyeztem a jeleneteit, de hát mégiscsak azt érzem, hogy ez az egész el sem készült volna LeBron James Jordan-fétise nélkül.

Sokáig Bryantet tartották minden idők második legjobbjának Jordan mögött, de ma már azért mindenkinek egyértelmű, hogy erre inkább LeBron James az esélyes (még ha Bryant több bajnoki címet nyert is), sőt, ha Jamesnek sikerült volna minden nagy döntőjét megnyernie, akkor még akár az is legitim vita lehetne, hogy túlszárnyalta-e Jordant. Így viszont megint csak azt érezni, hogy James igyekszik lemásolni Jordan karrierjét, hogy lépést tarthasson vele: leforgatta a saját főszereplésével a Space Jam folytatását, aztán finanszírozott a Last Dance készítőivel egy dokumentumfilmet, ami a saját válogatottbeli sikereiről is szól. Viszont míg James „csak” négy bajnoki gyűrűnél jár, addig Jordan hatszor nyert bajnokságot. És amíg a Last Dance új szintre emelte a kosárlabdás dokumentumfilmek műfaját, a Redeem Teamnek ez már jóval kevésbé jött össze.