Szupercsarnokot építeni könnyebb, mint egy jó válogatottat

Még nem volt a kéziszövetség elnöke, de a Fideszben már befolyásos politikus volt Kocsis Máté, amikor 2013 októberében a magyar futballválogatott amszterdami 1-8-as veresége után arról posztolt, nem szabad Egervári Sándor kapitánynál megállni, és nyilván a szövetség elnökére célzott. Kocsis hét éve vezet egy olyan sportágat, ahol 1988 óta az olimpiai szereplésben joggal lehetett bízni, de 1992-t leszámítva az egyik szakág legalább a világ négy legjobb csapata közé jutott. Kocsis ideje alatt 2016-ban egyik csapatunk sem jutott ki az olimpiára, 2021-ben a nők igen, de két győzelem mellett négy vereséggel fejezték be a nyolc között.

A férfikézilabda ugyanakkor most is megmutatta, mennyi embert képes megmozgatni, és ez alapján azt láthatjuk, hogy a futball után a legtöbbet. Ezért is óhajtja mindenki a jó eredményt, ami most úgy maradt el, hogy a csoportmeccseken sem játszott a csapat igazán jól. Végignéztük az előző tizenkét évet, hogyan zárt a válogatott a nagy tornákon.

A számok arra utalnak, hogy volt egy tavalyi világbajnokság, ami az olimpia miatt más elbírálás alá esett – néhány ország tartalékolt Tokióra –, ott született egy kiugró eredmény, egyébként egy-egy lelkileg fontos győzelem határozta meg a sikerességet, és nem az állandó magas szintű játék. Miközben a topcsapatok a második hétre gyorsultak, rólunk ezt nem lehetett elmondani. Összességében a stagnálás olvasható ki a sorokból, nem a fejlődés. Pedig volt két Bajnokok Ligája-győztes edző és egy BL-döntős edző is a kispadon.

Már a kiesés után elemeztük Borsos Attila korábbi válogatott játékossal, hogy lassú és kiismerhető a játékunk, ami az átlövésekre és a beállóra korlátozódik. Kocsis Máté elnök most felsorolta, még mi mindenben maradtunk el – lövőerő, sprintek –, és hogy egyedül Székely Márton teljesítménye van megfelelő helyen. Mindez a rendszerhibát is mutatja. Amíg ezt kikutatják – egyelőre nem kaptunk választ a szövetségtől, kinek lesz ez a dolga –, felfüggesztette Nagy Lászlót és Pálinger Katalint, a szakágak vezetőit.

A rendszerbe érkező pénz önmagától nem old meg semmit

A magyar sportban a társasági adókedvezmény (tao) bevezetése jelentette a csodavárást 2011 tájékán. Ennek érdemesebb egy nagyobb keretet szabni.

A KSH adatai szerint 1990-ben 125 ezer gyerek született Magyarországon, 2000-ben 97 ezer. Egy jelenlegi válogatottban a 90-es születésű játékos számít a rutinos, tapasztalt harcosnak, aki 2000-ben született, az fiatal titán. A köztük lévő korosztályokból érkezőkkel kell összegyúrni egy válogatottat úgy, hogy egy megfelelő, ütőképes, hatékony csapat szülessen.

Amint láttuk, a merítés szűkül, egyre nagyobb energiát jelent a gyerekeket a sport felé terelni. (A kormányzati propagandát a félmillió igazolt sportolóról nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk.) Közülük egy évfolyamban jó esetben ezer olyan gyerek lesz, aki igazán nagy reményekkel fordul az élsport felé 14 évesen. Hogy érdemes-e már akkor az akadémiákra terelni a gyerekeket, nem egyértelmű, ha a hollandok vagy az izlandiak példáját vesszük alapul, ahol nem ezt az utat járják. A legnagyobb dán sztár, Mikkel Hansen sem volt átütő tehetségű 14 évesen, a posztján nem számított a legjobbnak, később, már majdnem 20 évesen ugrott hatalmasat.

De vissza a számoláshoz: az egyszerűbb érthetőség kedvéért vegyük úgy, az ezer gyerek fele fiú, és 400 lesz olyan, aki legalább 180 centissé válik. Értük áll csatában minden évben a kézilabda, a kosárlabda, a vízilabda, a röplabda, a jégkorong és olykor a futball is. A 400 gyerek edzőire, más felkészítőire zúdul a követelmények nélküli kormányzati támogatás, ami akkor is érkezik a következő évre, ha egy akadémián dolgozó edző nem áll a feladata magaslatán. Ha nem nevel ki senkit, akkor is forog tovább a kerék.

A szűkülő gyerekszámmal értelemszerűen szűkülnek a merítési lehetőségek is, ezzel az edzőkre még nagyobb felelősség hárul, vajon kit választanak ki. Fokozottan vizsgálni kell, ki, mennyire erős mentálisan a gyerekkorban, milyen a kudarctűrő képessége, meghátrál-e a nagyobb feladatok elől. És még csak akkor jön a képzés, bár gyakorta előfordul, hogy a sportágon belül a klubok egymástól viszik el a játékosokat.

A kézilabda esetében duplán fontos, hogy nem elég jól támadnia, a védekezését is fejlesztenie kell, mert a játék egyre inkább megkívánja. Csak egy példa anélkül, hogy alaposabb szakmai elemzésbe belemennénk. Az irányító sokszor védekezik a szélen, a szélső pedig eggyel beljebb (kettesben), hogy azt a játékost, vagyis az irányítót, akitől a gólok, a fontos passzok, a kiállítások kiharcolása várható, tehermentesítse védekezésben. Szegeden láttuk Juan Carlos Pastornál, mennyire szereti kettes pozícióban védekeztetni a szélsőjét, Jonas Källmant. Ezt a komplexitást egyáltalán nem biztos, hogy megkapja egy játékos Magyarországon a képzése alatt. Arról pedig nem is beszéltünk, ha egy gyerek nem éri el a 188 centit, jó eséllyel pakolják le az edzők a szélre. (Ez egy élő, gyakorlati példa.) Lehet, hogy középen jó lenne 18 évesen, mégis könnyen előfordulhat, hogy ez már nem derül ki. A holland irányító, Lus Steins eközben 172 centi.

Izlandon és Szlovéniában ezek a számok még kisebbek évente, valahogy mégis több topjátékost nevelnek évről évre, ami a mindenkori sikeresség kulcsa.

Izlandon vannak olyan időszakok, amikor nem születik 5 ezer gyerek sem évente, Szlovéniában 20 ezer.

A szigetországban az sem biztos, hogy van tudományos kiválasztás, azzal foglalkoznak, aki épp sportolni akar. Velük viszont behatóan, egységes elvek mentén és komoly szakmai tudással kell hogy dolgozzanak. Szlovéniában a kosárlabdának is megvan az elszívó hatása, hiszen Európa-bajnok válogatottjuk volt.

Amikor kevésbé tehetős országok sportolói Magyarországra jönnek, irigykedve nézik a létesítményeket, a gépparkot, a hátteret. Nálunk hiába van sok mesteredzői titulus a sportágban, már az utánpótlásban dolgozó edzőknél is, ez csak papír. A topjátékosok a jelentős anyagi befektetések ellenére sem akarnak kijönni tömegével a rendszerből.