Estünk-keltünk, biciklivel szédültünk bele a BÚÉK-ba

Télen egy csomó szabadban űzött sportágban szünetelnek a versenyek, vagy kell némi csavar hozzá, hogy az eredetihez valami hasonlót lehessen csinálni. A bringások ilyenkor mennek krosszozni olyan körpályákra, amelyet gyakorlatilag bármilyen kisebb füves területen ki lehet jelölni. A ciklokrossz itthon is egyre népszerűbb, a december 30-i Magyar Kupa-futam előtt a szervező Bikeride csapata a Telex újságíróinak tartott egy gyorstalpalót az XVII. kerületi újlaki strandon.

A ciklokrossz-versenyek egyik jellegzetes pillanata, amikor a versenyzők némi lépcsőzés vagy homokban futás után egy kissé furcsa, de mégis elegáns mozdulattal visszapattannak a bringájuk nyergébe, és már tekernek is tovább. Kívülről nem tűnik bonyolult mutatványnak, végül is csak annyi a feladat, hogy vissza kell ülni a bringára, csak nagyon gyorsan. Ám amikor Tisza Zoltán egykori ciklokrossz magyar bajnok útmutatásait követve próbálta elsajátítani ezt a visszapattanunk a nyeregbe-mozdulatot, rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan egyszerű a dolog, főleg, ha közben lendületet akarok venni. Talán hetedik-nyolcadik próbálkozásra sikerült úgy kiviteleznem a mozdulatot, hogy a nyeregbe felpattanva rögtön tudtam pedálozni. Persze egy profihoz képest még így is lassított felvételnek tűnhettem. A leszállás már könnyebben ment, ami viccesnek hangozhat, ugye a ciklokrosszban ez sem úgy néz ki, hogy állóra fékezzük a bringát, és leszállunk a nyeregből, ennél egy fokkal bonyolultabb, különösen ha például valamilyen akadály, például egy keresztbe fektetett palánk jön szembe a pályán.

Ezeket gyakorolgatva jutottam el egy újabb felismeréshez, miszerint valószínűleg Vas Kata Blankánál sem úgy volt, hogy egyik nap kiment a ciklokrosszpályára és akkor onnantól ciklokrosszozott. A tehetségen felül rengeteg gyakorlásra lehet szükség, hogy a le- és felszállás automatikus legyen, ne kelljen lenéznünk, hogy hol is vannak a pedálok. És közben váltsunk fokozatot is, figyeljük az ellenfeleket és a terepviszonyokat. Az sem mindegy, hol és milyen kézmozdulattal fogjuk meg a vázat, amikor fel kell venni a bringát egy-egy akadály vagy dagonyázósabb rész miatt. Mindezt úgy, hogy közben az egekben van a pulzusunk a futástól, a sok le- és felszállástól, meg persze attól, hogy egy futam alatt simán leteker 10-15 kilométert az ember, ami terepen egyáltalán nem kevés.

Egyszóval a ciklokrossz sokkal technikásabb és nehezebb sportág, mint elsőre látszik, viszont nagyon szórakoztató. A különféle természetes és épített akadályok miatt változatosak a pályák, ami folyamatos koncentrációt igényel a versenyzőktől. Érdekes volt hallgatni az egykori magyar bajnokot, hogy a trükkösebb kanyaroknál, emelkedőknél mire kell figyelni, hogyan helyezkedjünk a bringával a csúszós, saras talajon, hol legyen a testsúlyunk, amikor a göröngyös lejtőnk gurulunk le. Volt olyan rész is, ahol arra volt szükség, hogy találjunk pár fűcsomót, amiben meg tudtunk kapaszkodni a bringával a vállunkon. Azt is megtanultuk, hogy „a sebesség a barátunk”, azaz hiába tűnik ijesztőnek, sokszor pont a minél nagyobb sebesség segít abban, hogy taknyolás nélkül átjussunk egy akadályon. A szervezők előre szóltak, hogyan olyan cuccban menjünk, ami nem baj, ha koszos lesz. Az is lett, nem számoltam, hányszor estünk el a bringával, de a csúcs az volt, amikor a vállra vett bringával sikerült elterülnünk valamelyik alattomosabb emelkedőn. (Mizsur András)

„A sárfoltok a siker első jelei” – mondta biztatólag Tisza Zoltán a sokadik földre huppanásom után, megkóstoltam a homokot és sarat is. Sikert nem éreztem, inkább csak bosszúságot, hogy már megint elszámítottam magamat. Hiába tekerek évente több ezer kilométert országúton, annak nem sok hasznát veszem ciklokrosszban, egy rövid, alig egyméteres szintkülönbségű meredek rézsű is teljesen el tud bizonytalanítani, hogy mit volna érdemes csinálni a bringán, jobb, ha leszállok, vagy inkább minden mindegy alapon lendületből lezúgjak.

Tisza azt mondta, hogy míg az országúton úgy 90-10 százalék a fizikai képességek és a technika aránya a jó teljesítményben, addig a ciklokrosszban ez erősen eltolódik, közelít az 50-50 százalékhoz. A rengeteg kanyarodás, nyomvonal keresés, egyensúlyozás, nyeregben maradás a buckákon és a csúszós, sáros talajon mind fejlesztik a kerékpárkezelést. Persze a ciklokrossz nem egy vezetéstechnikai óra, oda kell tenni rendesen magát az embernek fizikailag is, mert az akadályok és leszállások, futások, újraindulások miatt folyamatosan nagyon lüktető az egész, ahogy Tisza mondja, üveghangon mennek a versenyzők. A ciklokrosszt ezért is szeretik, télen, hidegben is olyan erős ingereket ad a szervezetnek, amelyekkel fenntarthatóak a fizikai képességek, és az izmok hajszálerezettsége.

A kevésbé gyakorlottaknak, olyanoknak, mint nekünk, nem is olyan egyszerű üveghangon menni, a szertelenül tekergő kanyarokban egyszerűen képtelenség sebességet gyűjteni. A poroszkálás a biztonságosabb. A szervezők poénja is inkább szédítő, mint vidám, a pálya egyik részén a BÚÉK betűket kell végigtekerni, ami belülről labirintus érzetét kelti, mintha sosem akarna vége lenni.

A betűzéssel persze jól lehet növelni a körpálya hosszát (a kör nagyvonalú elnevezés a girbe-gurba vonalvezetésre), ami egy kis területen nagyon is jól jön. Soós Gábor, a Bikeride Sportegyesület elnöke azt mondta, hogy először a ferihegyi repülőtér mellett akart terepen versenyt szervezni, de azt a lehetőséget tavaly elvitte a járvány. Utána ciklokrosszban kezdett el gondolkodni, és jó terepnek tűnt az újlaki strand és a mellette lévő kutyafuttatónak használt füves terület. Sikerült is nekik rengeteg kanyarral egy kompakt, körülbelül 2,5 kilométeres pályát kijelölniük, és még kapóra is jöttek az olyan elemek, mint a strandröplabda pálya homokja, amivel futásra is késztethetik a bringásokat.

„Nem 100 százalékos ez a bezsúfolt nyomvonal, de versenyrendezői szempontból azért jó, masszív tömeget mutat, amikor elkezdenek körözni rajta a bringások. A nézők is szinte belátják az egészet”

– mondta Soós.

Ezen a Magyar Kupa-fordulón is több mint 300-an indultak el a különböző futamokban a legkisebb gyerekektől kezdve a szeniorokig, amatőrtől a profi versenyzőkig, és ez jelzi a ciklokrossz növekvő népszerűségét. A szakághoz speciális bringákat építenek, de mountain bike-kal vagy akár egy városi bérbiciklivel is végig lehet küzdeni a pályát. Az utóbbit például egy ételszállító futár prezentálta nekünk. A futároknak egyébként külön futamot is szerveztek. Néhány éve ilyet nem nagyon láthattunk, egy viszonylag szűk kör indult csak a krosszversenyeken.

„Tavaly dőlt el, hogy a helyére tesszük ezt a szakágat itthon is. Az utánpótláskorúak itt tudják elsajátítani legjobban az alapvető technikai készségeket. A krosszból pedig kinőhet egy olyan generáció, akik az országúton is sikeresek lehetnek. A ciklokrossz fejleszti az erőnlétet, a robbanékonyságot, a kerékpárkezelést, és rengeteg döntést is meg kell hozni fejben az akadályok miatt, ezek mind jó alapot adnak a későbbiekre. Itt 150-160 igazolt utánpótlás korú bringás indul, és már most vannak köztük olyanok, akik néhány év múlva nemzetközi szinten is sikeresek lesznek” – mondta Kovács Béla, a Magyar Kerékpáros Szövetség alelnöke, aki a ciklokrossz szakágért is felel.

Kovács úgy véli, hogy a ciklokrossz a legjobb a nullaperces gyerekeknek, ha kerékpározni akarnak, Nem kell hozzá kimenni a forgalomba, így a szülők sem aggódnak. Kezdésnek bármilyen bicikli megteszi. Az alacsonyabb sebesség miatt pedig még az esetleges bukások sem veszélyesek, miközben sok mindent meg lehet tanulni a bringából. A ciklokrosszból lehet országút és mountain bike felé is menni később, de jó gyűjtőszám is. Erre ez az MK-futam is jó példa. Az elit férfiaknál eredendően a mountain bike-ból érkező Búr Zsolt nyert, második a Word Tour-szinten versenyző országútis, Peák Barnabás lett, harmadik helyen pedig a triatlon U23-as világbajnoka, Lehmann Csongor futott be.

Itthon most sokan Vas Blanka miatt ismerik ezt a számot, aki nemrég világkupafutamot is nyert, ez pedig a ciklokrosssz hazai felfedezésének is jót tesz. „Amikor építettük ezt a pályát, többen idejöttek, hogy látták Blankát az Eurosport közvetítésében, és kíváncsiak lettek, milyen is élőben egy terepverseny. Üzleti tárgyalásokon is előjön a neve, és nem is mindig mi hozzuk fel, ez megkönnyíti a dolgunkat” – mondta Soós.

Kovács úgy látja, hogy Vas Blanka miatt nem kezdtek el nagyon sokan biciklizni, de a már versenyző gyerekeknek egy olyan példakép, aki megmutatja, hová lehet eljutni. „Blankában az a jó, hogy közülük nőtt ki, nem egy bárhonnan idehozott ikon. Ivan Basso és Alberto Contador is többször járt már Magyarországon, de őket inkább a szülők ismerik, a gyerekek meg csak azt kérdezik, kik ezek a bácsik.”

Terepen, természetes és mesterséges akadályok között minden gyerek élvezetet lelhet a kerékpározásban. Ehhez elég egy „libalegelő” is, de jobb, ha kitűzött és épített pályán tekernek. Az újlaki strandon a futam után lebontották a pályát, pedig edzéshelyszínként is szuperül működhetne. A hazai szövetség tervezi, hogy holland és belga példákat követve krosszra is alkalmas pályákat épít, Debrecenben már neki is kezdtek ennek, egy 24 hektáros területen több tízezer köbméter föld megmozgatásával dombokat is emeltek, amelyeken majd lehet gyakorolni. A pálya teljesen nyitott lesz, bárki tekerhet rajta, de szakmai felügyelettel is működik. Kovács azt mondta, még több ilyet szeretnének majd az országban a jó kerékpáros kultúrával és klubokkal, szakemberekkel is bíró településeken.

„Talán nem az uszodába hordják majd a gyerekeket, hanem krosszozni. Igaz, koszosabbak, sárosabbak és fáradtabbak lesznek a gyerekek, de a szülők ugyanúgy kapják meg őket, ahogy elhozták.”