Ha a Szegény párák filmváltozata egy szelet süti, akkor a regény a teljes torta

Rossz sorrendben csináltam, de most már késő ezt korrigálni: a Szegény párákból először Jórgosz Lánthimosz többszörös Oscar-díjas filmjét láttam (bár akkor még egyet sem kapott), és végig úgy élt a fejemben, mint egy vattacukorszerű képi világgal létrehozott, felfokozott színészi játékkal operáló, összességében elég felületes felnövéstörténet egy női Frankenstein-szörnyeteggel, akinek nemcsak a létet kellett úgy általában megtanulnia, hanem a 19. századi létet is (ami gyanúsan hasonlított a 21. század eleji léthez).

Miután viszont volt szerencsém a skót Alasdair Gray (1934–2019) regényéhez, ami az Álomgyár Kiadó jóvoltából végre magyar fordításban is megjelent, teljes bizonyossággal tudom állítani, hogy azért tűnt a filmváltozat annyira felületesnek, mert éppenséggel az volt. Lánthimosz mintha lefölözte volna Gray eredeti, 1992-es regényének dús, zsírral teli habját, szétcsapkodta volna a félelmet nem ismerő Emma Stone testén, és megelégedett volna azzal a mérhetetlen tapicskolással. Miközben Gray prózája pont ennek az ellentéte:

egy észbontóan izgalmas, témájában mélyre menő, részletgazdag és személyes elhivatottságtól zengő történet, ami kevesebb mint négyszáz oldalba bele tudja sűríteni komplett civilizációk és birodalmak nyűgjét.

Ilyenkor persze óhatatlanul jönni kell a könyv és film közötti különbségekkel. Az első és legnagyobb különbség a regény szerkezete, Gray ugyanis episztolaként írta meg a Szegény párákat, több rétegen keresztül, korszakok és különböző író karakterek bőrébe bújva. A bevezetőben elénk tárt, rendkívül lokálpatrióta alaphelyzet szerint Gray egyik ismerőse, Glasgow egyik helytörténeti szakértője egy utcára kidobott irattartóban találta meg egy száz évvel korábban élt orvos – Archibald McCandless, a szerény családból származó, középosztályról álmodó medikushallgató – memoárját.

A kéziratot aztán Gray rázta gatyába, néha az állítása szerint unalmas fejezetcímeket megváltoztatta. A kézirat maga különböző, más-más stílusban és írói hangban írt beszámolók sorozata, amit először a női főszereplő évtizedekkel később írt levele zár, majd egy részletes történelmi feltárást kapunk ugyanennek a női alaknak a későbbi életéről, aztán pedig lábjegyzetek hosszú sora következik, ami kijavítja a kézirat hibáit, vagy egyszerűen csak szerkesztői megjegyzéseket tesz hozzá. Az utóbbi két részben keveredik fikció és valóság – olvashatjuk például Kipling egy versét, amit a cselekmény egyik szereplőjéről írt (a verses részeket Dányi Dániel ültette át magyarra), de megemlítenek benne több olyan írót, aki egykor Gray valóban kortársa volt.

A kézirat maga olyan különböző szövegekből áll, amik más és más írói énnek felelnek meg – néha aztán ezeket a szövegeket valaki más olvassa fel, ami szintén ad nekik egy adaptációs réteget. A könyv nagyjából közepén hirtelen átváltunk Bella Baxter kétségbeesésében kézzel körmölt segélykérésére, ezenkívül gyakran láthatunk a szereplőkről illusztrációkat, amiket egy bizonyos William Strang készített. Valójában Alasdair Gray volt az is. Ez a posztmodern játék akár fárasztó is lehetne, ha Gray nem írna szuper humorral (Moldova Júlia és Gömöri Péter remekül fordította), és nem lenne folyamatos kölcsönhatás a rétegek között. A Szegény párákban mindig történik valami, amit valaki felülír vagy azonnal más perspektívából mutat be, hogy aztán nem sokkal később valaki azt is megcáfolja. Még a regény legeslegutolsó mondatában, bőven a „VÉGE” után is van valami olyasmi, ami akár zárójelbe teheti mindazt, amit az előző oldalakon olvastunk.

Állj! Ki az a Bella Baxter? Aki a filmet sem látta, annak mondom: Bella Baxter a Szegény párák főszereplője, egy öngyilkos, akit egy jólelkű, de sajátos sebész feléleszt, majd a saját nyolc hónapos magzatának agyát ülteti bele. Bella gyorsan fejlődik, az alkotója, Godwin Baxter pedig elviszi őt egy világ körüli útra, hogy minél gyorsabban minél több mindent lásson. Bella felfogóképessége sokáig gyermeki marad, de roppant gyorsan tanul, megismerkedik a szexszel, de ami még ennél is fontosabb: a kizsákmányoló kapitalizmussal, az elnyomó patriarchátussal és mindazzal, amivel egy érdeklődő, a társadalmi konvenciókkal nem teljesen tisztában lévő fiatal nőnek bármikor meg kell küzdenie.

Lánthimosz filmje ezt a részt végletesen leegyszerűsítette, pontosabban összesűrítette: Bella a társadalmi egyenlőtlenségeket egy rövid alexandriai közjátékban, a szocializmust a párizsi bordélyház utáni órákban ismeri meg, de a sztori azzal lesz szép kerek, hogy bosszút áll egy korábbi elnyomóján. A könyv ennél lényegesen bonyolultabb, a való életben is harcias szocialista Gray ugyanis a könyvben gyakorlatilag mintaszocialistát farag Bellából, aki minden lehetséges elnyomást látva és minden lehetséges világnézetet megismerve a világot akarja jobbá tenni, nem pedig csak a saját életét.

Malthusianizmus, kolonializmus, a munkásosztály szisztematikus kizsákmányolása – Bella Baxter nemcsak azt tanulja meg, milyen jó szexelni, hanem azt is, hogy hogyan lehet felelősen létezni egy olyan világban, ami erre nagyon kevés lehetőséget ad. Lánthimosz forgatókönyvírója ennek a sztorinak a logikus végkifejletét és befejezését egyszerűen lehagyta a filmből, és felváltotta a világnézeti ráébredést a szexuálissal – önmagában nem rossz, de azért mégis csupán egy szelet a regény komplett tortájából. A film a groteszk habcsókvilágával végül is leplezi azt, hogy hiányzik belőle Gray alaposan felépített világképe –

hogy egyszerűen jónak kell lenni, jót kell cselekedni, hogy a világ egy kicsit jobb legyen.

Annak ellenére, hogy a Szegény párák sűrűnek tűnhet, a cselekménye nyaktörő tempóban halad előre, a szereplői végig szellemesen és egyedien beszélnek – a dúvad Duncan Wedderburn hisztérikus megőrülései papíron még viccesebbek, mint a filmben. A Szegény párák ugyanis iszonyatosan szórakoztató. Ebben nagy segítség a szereplők viktoriánus karótnyeltsége, amivel próbálják valahogy feldolgozni, hogy egy nőszemély nem különösebben foglalkozik a társadalmi konvenciókkal. Főleg a pipogya McCandless az, aki annak ellenére lesz Bella Baxter jegyese, hogy tulajdonképpen nem is igazán érti, mi ez a vonzalom kettőjük között. A filmben sokkal torzabb és sokkal őrültprofesszorabb Godwin Baxter itt még tragikusabb karakter, a rengeteg torzszülött és összefércelt állat a házában ugyanis a filmváltozat sajátja – de a minden szempontból kilógó világnézete bőven jár humorral is.

És ha esetleg pont megunnánk egy beszélő stílusát, Gray vált egyet. Egy adott ponton például Bella Baxter levelének egy része Shakespeare-verselésben érkezik, máskor egy mellékszereplő úgy beszél, hogy néha kihagy magánhangzókat, ezért az olvasó agyának folyamatosan korrigálnia kell, hogy nem nyomdahibákat lát. Gray imitál enciklopédiát, megroggyant elmét, szerelmes verset, orvosi tanulmányokat, és még a saját biográfiájából is viccet csinál. Az előszóban úgy írja le magát, mint „egy dagadt, kopaszodó, levegő után kapkodó, nős átlagember”. Egy átlagember, aki egy egyáltalán nem átlagos könyvet írt.

Alisdair Gray: Szegény párák
Fordította: Dányi Dániel, Gömöri Péter, Moldova Júlia
Álomgyár Kiadó, 2024, 6300 Ft