2023. szeptember 22. – 17:15
Az idei velencei filmfesztivál nagy pillanata magyar szemszögből Reisz Gábor Magyarázat mindenre című filmjének díjazása volt, de ettől még nem érdemes figyelmen kívül hagyni a versenyprogram győztesét, Jórgosz Lánthimosz szintén hazai kötődésekkel bíró új filmjét. A fekete humorú, a testhorrort és a sci-fi-elemeket kosztümös környezetbe ágyazó Szegény párák (Poor Things) merész és lenyűgöző női felnövéstörténet, amivel Lánthimosz és Emma Stone beírták magukat az ikonikus alkotó-múzsa párosok közé.
Jórgosz Lánthimosz az a művész, akinek a leginkább közönségbarát filmje más rendező legbetegebb, kísérleti jellegű alkotása lehetne. Ám ahhoz képest, hogy a gyengébb idegzetűeket már azzal ki lehet készíteni, ha csak szóban összefoglaljuk a görög rendező gyerekgyilkosságot, vérfertőzést és egyéb kemény témákat feszegető filmjeinek tartalmát, Lánthimosz a sikereit és népszerűségét tekintve már-már mainstreamnek számít. A nemzetközi közönség a Kutyafog című 2009-es filmjével figyelt fel rá, ami különdíjat kapott a cannes-i filmfesztiválon, első angol nyelvű filmjét, a Colin Farrell főszereplésével készült A homár forgatókönyvét pedig már Oscar-díjra jelölték. Elismertségének következő mérföldköve volt legutóbbi filmje, a 2018-ban bemutatott A kedvenc, amit öt aranyszoborra jelöltek, köztük a legjobb rendező és legjobb film kategóriában.
A kedvenc látványos változást hozott az életműbe, amiben azelőtt is megtalálható volt a sötét humor, de a nyomasztó atmoszféra, a hátborzongató szituációk és a kiborítóan érzelemmentes karakterek eléggé meg tudták nehezíteni a néző dolgát. A 18. századi brit királyi udvarházban játszódó A kedvencben megmaradt a bizarr és polgárpukkasztó jelleg, de Tony McNamara forgatókönyvíró érkezésével jelentősen felerősödött a szatirikus hangvétel és a szellemes dialógusok száma, ami Lánthimosz legkönnyebben fogyasztható filmjévé tette a királynő kegyeiért viaskodó szeretők hatalmi harcát. A film népszerűségének másik kulcsfontosságú eleme volt Emma Stone, aki karrierjének legizgalmasabb alakítását nyújtotta ravasz királynőcsábászként.
Lánthimosz McNamarát és Stone-t is magával vitte (Stone-t produceri minőségben is) a következő filmjébe, ami szintén egy női főszereplős kosztümös sztori, csak kevesebb ármánykodással és steampunk elemekkel megspékelve. Alasdair Gray Poor Things című 1992-es regénye régóta érlelődő szerelemprojekt volt Lánthimosznak, aki még azelőtt vette meg a film jogait a skót szerzőtől, mielőtt egyáltalán elkészítette volna első angol nyelvű filmjét.
A viktoriánus kori Európában játszódó Szegény párák egy meglehetősen morbid, a maga módján mégis felemelő történet egy Bella Baxter (Stone) nevű nőről, akivel először úgy találkozunk, hogy se mozogni, se beszélni nem tud rendesen. Bella bezárva él egy rossz hírű és kifejezetten ijesztő arcú orvos, Dr. Godwin Baxter (Willem Dafoe) házában, és a létezéséről a házvezetőnőn kívül egyedül Baxter egyik tanítványa, Max McCandles (Ramy Youssef) tud, aki azt a feladatot kapja, hogy figyelje meg és dokumentálja Bella fejlődését.
McCandles először nehezen tud mit kezdeni a furcsa teremtménnyel, de idővel egyre jobban lenyűgözi Bella nyiladozó értelme, aki viszont az öntudatra ébredés velejárójaként elkezd lázadni a bezártság ellen, és végül ki is tör a babaházból, hogy megismerje saját magát és a világot. Ennek első állomása a szexualitás felfedezése: Bella rájön arra, hogy testi örömet tud szerezni magának, de még jobb, ha férfiakat használ fel erre a célra. Már a velencei filmfesztivál beszámolóiból is látszik, hogy
a Szegény párák fő marketingfogása Emma Stone meztelenkedése, ugyanis a film játékidejének jelentős részét teszik ki az explicit szexjelenetek.
Bár mostanában a közösségi médiában gyakori téma, hogy mennyire öncélú a meztelenség és a szex a filmekben és a sorozatokban, a Szegény pára esetében nem állják meg a helyüket az ilyen vádak – és nem csak azért, mert a Bella által vad ugrándozásnak nevezett nemi együttlétek inkább komikusak, mint erotikusak. A hősnő több országon átívelő szextúrája nem(csak) a rendező perverzióinak kielégítését szolgálják, hanem egy szándékosan túlzó, de alapjaiban hiteles szakaszt mutatnak meg a felnőtté válás mérföldköveit fokozott gyorsasággal meglépő, azokat az átlagembereknél sokkal intenzívebben megélő főhős életében.
Bella a szexuális étvágyát idővel kiterjeszti az élet minden területére, az ételektől a könyveken át az estélyekig mindent habzsol, nem törődve a 19. század szigorú társadalmi normáival. Életigenlő ámokfutása nemcsak nagyon vicces, de felszabadító is látni egy olyan szereplőt, aki sosem sajátította el a közösségi élet szabályait, nem ismeri a szégyenérzetet, így teljesen más, sokkal szabadabb logika szerint éli az életét. Ha egy kisgyerek nem akarja abbahagyni a sírást a közelében, kézenfekvő lépésnek tartja lekeverni neki egy pofont; ha éppen elfogyott a pénze, és szállásra van szüksége, adja magát a bordélyházba költözés.
Mivel az elmúlt években a Szörnyellát leszámítva lényegében semmiben sem szerepelt, nagyon jó érzés újra tündökölni látni Emma Stone-t, aki újfent bizonyítja kivételes tehetségét. Már eleve az a bevállalósság is lenyűgöző, amivel belevetette magát ebbe a testi és lelki kitárulkozást igénylő szerepbe – elképesztő átalakuláson megy keresztül a primitív ösztönlénytől az akadémikusig. Egy kisebb színész csúfosan bele is bukhatott volna a feladatba, magával rántva az egész filmet, de most megerősítést nyert, amit már A kedvencnél is lehetett sejteni, hogy Stone és Lánthimosz a legjobbat hozzák ki egymásból.
A maga megbotránkoztató módján Bella egy igazi feminista hős, akiről lepereg minden nőkre rótt társadalmi elvárás, és mindig a saját vágyai szerint cselekszik.
Ez pedig őrületbe kergeti a férfiakat körülötte, akik mindenáron kontrollálni akarják. Bella első szeretőjét, a bonviván Duncan Wedderburnt alakító Mark Ruffalóban komoly kihívóra lelt Ryan Gosling Kenje a Barbie-filmből: nehéz eldönteni, melyikük jeleníti meg szórakoztatóbban a barátnőjük önbeteljesítési törekvéseire hisztériás lázadozással reagáló, sérülékeny egójú férfit. A Bellát sokáig bezárva tartó Dr. Godwin Baxter másfajta elnyomó: egy isten- és apafigura, akinek legalább van annyi önreflexiója, hogy tudja, mikor kell hagynia szárnyalnia a „gyermekét”. Willem Dafoe az ijesztőre deformált arca ellenére is annyira szimpatikus a rászerelt csövek nélkül vacsorázni sem tudó, félig Frankenstein, félig Frankenstein szörnye szerepben, hogy néhány pillanata Bellával egészen szívmelengető.
Már A kedvenc is anakronisztikus hatású kosztümös film volt, a Szegény párák pedig csúcsra tekeri az oda nem illő elemeket: a modern nyelvezet mellett mesterséges látványvilággal és futurisztikus találmányok garmadájával teremt egy alternatív múltat. A forgatás Magyarországon, nagyrészt stúdiódíszletek között zajlott, ezért a stáb jelentős részben magyarokból állt, akik segítettek megteremteni a Szegény párák egyszerre vonzó és hátborzongató világát.
A film gótikus horrorként indul: fekete-fehér színvilág, baljós, disszonáns hangokkal tűzdelt zene, egy rejtélyes kúria, benne egy furcsán viselkedő lénnyel, akinek a múltja sötét titkot rejt. Ahogy kinyílik Bellának a világ, úgy telik meg a film is természetellenesen élénk színekkel, meseszerű díszletekkel és részletgazdag tárgyi világgal. Mindennek a közepében pedig ott van Stone – feketére festett haja izgalmas kontrasztot teremt a porcelánfehér arcával, és Holly Waddington jelmeztervező eklektikus és dekandens, a karakter fejlődését lekövető ruháiba öltöztetve varázslatos jelenség a vásznon.
A Szegény párák úgy megbombázza a néző érzékeit a barokkos látvánnyal, az abszurd cselekménnyel és a sziporkázó humorral, az első perctől a végéig intenzív szórakoztatást nyújtva, hogy csak órákkal a moziterem elhagyása után kezdett el motoszkálni bennem az érzés, hogy azért a fontos drámai pillanatok megélésének rovására ment a folyamatos poéneső. A film megfogalmaz ugyan érdekes meglátásokat a nőlétről és az emberiségről is, de Bella megismertetése a különböző eszmékkel és a világ működésének ambivalens mivoltával inkább csak a felszínt kapargatja, és végső soron nem tud igazán mély karakter- és társadalomtanulmánnyá válni.
Ettől még a Szegény párák az év egyik legjobb filmje – lenne, de a hollywoodi sztrájkok hatására eltolták a premierjét, ennek következtében a magyar mozikba sajnos csak jövőre érkezik. De az biztos, hogy megéri várni rá.
A Szegény párák magyarországi premierje a miskolci CineFesten volt. A mozikban várhatóan 2024. január 25-től lesz látható.
