Az erőszakról és a reménytelenségről valahogy így kell írni
2024. július 14. – 19:59
Bár a latin-amerikai irodalom és ezen belül is különösen a kortárs művek továbbra is erősen alulreprezentáltak a hazai piacon, az utóbbi időben szerencsére egyre több új hang jut el hazánkba. Hogy mást ne is említsek, az elmúlt évtizedben lefordították magyarra szinte az egész Bolaño-életművet, de megismerkedhettünk olyan kiemelkedő alkotókkal is, mint Ricardo Piglia, Samanta Schweblin, Cristina Rivera Garza vagy éppen a mexikói Fernanda Melchor.
Az 1982-es születésű Melchor valósággal berobbant a nemzetközi irodalmi életbe a két éve magyarul is megjelent, többek között a Nemzetközi Booker-díjra, a német Nemzetközi Könyvdíjra vagy éppen az International Dublin Literary Awardra is jelölt, elborzasztóan gyönyörű (vagy éppen gyönyörűen elborzasztó) Hurrikánok évada című regényével. Akinek volt szerencséje ehhez a kötethez, már tudhatja, hogy mire képes a mexikói szerző. És aki olvasta ezt a bűntől tocsogó történetet, azzal is tisztában lehet, hogy az élőbeszédszerű, hosszan indázó mondatokból felépülő szöveg mégsem vált egyetlen pillanatra sem nyomorpornóvá, hanem megmaradt a régóta rothadó mexikói társadalom elborzasztó mementójának.
Ennek tükrében persze nem lehet meglepő, hogy az írónő második magyarul megjelenő regénye, az Ábrándozók ismét egy vérgőzös, végtelenül vulgáris és messzemenőkig lehangoló alkotás, amely azonban megint csak pontos lenyomata a közép-amerikai államban uralkodó állapotoknak.
Csak a neve Paradicsom
Az új mű szűk 200 oldal, így jóval kevesebb szereplőt mozgat, mint a korábbi Melchor-kötet. Központi szereplőnk (hőst még véletlenül sem mondhatnánk rá) egy alig 16 éves fiú, Polo, aki egy igazi átlagfigura, milliószámra rohangálhatnak ilyenek Mexikóban. Édesapját soha nem ismerte, és mivel az iskolából is hamar kibukott, édesanyja nyomására és közbenjárásával munkát vállal a helyiek által csak „Paradájz” névvel illetett, a világtól elzárt és őrökkel védett luxuslakásokat magában foglaló telepen.
Ahogy sejthető, szívből gyűlöli amolyan mindenesi munkáját (medencetakarítás, fűnyírás, szemétszedés, kutyaszar-takarítás és más hasonlók), ám még ez az éhbérért végzett, megalázó meló is elviselhetőbb, mint hazamenni örökké házsártos anyjához és munkanélküli, terhes unokanővéréhez, akit szintén ki nem állhat. Az otthoni betonpadlónál pedig még az is jobb, ha éjszakánként titokban hullarészegre issza magát a telepen lakó, még nála is fiatalabb, dúsgazdag családból származó Francóval, akit magában csak dagadéknak nevez.
Polo pontosan érzi, hogy gondok vannak az általa megvetett fiúval, de amíg még van ingyenpia, mi baj történhet?
„A dagadék tehet az egészről, ezt fogja nekik mondani. Franco Andrade miatt történt minden, mert az a barom nem tudta kiverni a fejéből Marián asszonyt. Ő, mármint Polo nem csinált semmit, csak engedelmeskedett, azt tette, amire a dagadék utasította. Szegény hülye tisztára meg volt őrülve azért a nőért; hetek óta mást se lehetett tőle hallani, mint hogy így fogja megbaszni, meg úgy fogja megbaszni, amint teheti. Ezt nyomta megállás nélkül, mint egy elakadt lemez; vörös volt a szeme a piától, eszelős tekintettel nézett maga elé, és tömte magába a csipszet, csámcsogott, mint egy disznó, az ujjaira tapadt sajtport csak a végén nyalta le, amikor a zacskó legaljára ért. Meg fogom baszni, mondta akadozó nyelvvel, és imbolyogva a stég szélére állt.”
Ahogy a mű első bekezdéséből is sejthető, ismét csak egy bűnregénnyel van dolgunk, ám itt egy pillanatra sem lehet kérdés, hogy megtörténik-e a bűntény, vagy sem. A szerzőt igazából az érdekli, hogy miért van arra predesztinálva az egyébként legbelül jólelkű és valakihez mindenáron kötődni akaró Polo, hogy tönkretegye az életét még azelőtt, hogy igazából elkezdődhetne.
Amikor a pokol az édenkertbe költözik
Ahogy a fenti idézetből is látható, Melchor egészen különös narrációt alkalmaz, ami bármiféle szépítés nélkül közvetíti nekünk ezeket a jellemzően mocskosul trágár párbeszédeket (azért a kontraszt miatt szép számmal megjelennek elsősorban az édeni környezetet leíró lírai futamok is), és mint valamilyen lebegő szellem, hol az egyik fiút követi, hol a másikat, de viszonylag hosszabb betéttörténetet kap Milton, Polo unokatestvére is, aki az életét féltve kénytelen piti bűnözőként is beállni a helyi maffiába.
A szerző hitelesen jeleníti meg a társadalom alsó és felső szintjét, amelyek között nincs és nem is lehet átjárás. A telepen élő gazdagoknak semmi gondjuk sincsen, látszólag kiválóan megélnek bármiféle érdemi munka nélkül, és egyetlen dolguk az, hogy olyan seggfejként viselkedjenek az alkalmazottaikkal, amennyire csak lehetséges.
A folyó túlpartján lévő szegénynegyed meg közben elsüllyed a mocsokban és a bűnökben. Polo pedig a felfoghatatlan gazdagságot nézve hiába álmodozik egy szebb, jobb világról, esélye sincs elérni.
Az itt ábrázolt világra tökéletesen jellemző, hogy bár mindenki folyamatosan beszél, mégsem működik semmiféle kommunikáció, így Polo sem kaphat segítséget sem az édesanyjától, sem az unokatestvérétől, sem a munkatársaitól. Marad az éjjelig tartó ivászat az egyre inkább elboruló elméjű, súlyosan szexfüggő (ám valójában még szűz) Franco társaságában, aki szép lassan teljességgel beleőrül a szomszédban lakó, tévés celeb nőbe, akit a legválogatottabb módokon kíván a magáévá tenni, és akinek gazdagságát Polo egyre jobban kezdi irigyelni.
Azt hiszem, immáron két regénye után nyugodtan kijelenthető, hogy a mexikói Fernanda Melchor valóban generációjának egyik legnagyobb tehetsége, aki szuggesztív történetével azonnal képes berántani olvasóit a valódi földi pokolba, amelyet művében ironikus módon „Paradájznak” hívnak. Jelen esetben tényleg egy olyan alkotóról beszélünk, akit elsősorban a düh mozgat, így ezt a kötetet főleg azoknak tudnám ajánlani, akik nem félnek betekinteni az élet árnyékosabb oldalába. Nekik viszont fixen kötelező olvasmány.
Fernanda Melchor: Ábrándozók
Fordította: Vajdics Anikó
Európa, 2024, 4999 Ft