Ez a könyv dühödt kiáltvány a nőket nap mint nap érő erőszak ellen

Bár évtizedekkel ezelőtt a híres-nevezetes latin-amerikai „boom” tagjainak egy része (Julio Cortázar, Gabriel García Márquez vagy éppen Mario Vargas Llosa) idehaza is hamar óriási közönségkedvenc lett, a dél-amerikai irodalom – egy-két kivételtől eltekintve – azóta is valamiért mostohagyermeknek számít a magyar könyvkiadásban. Éppen ezért volt sokak számára örömteli hír, amikor pár éve megalakult a chilei Roberto Bolaño művei által is ihletett Sonora Kiadó, hiszen az alapításkor rögtön hitet tettek amellett, hogy elhozzák számunkra a kortárs latin-amerikai irodalom krémjét. Azóta jelent meg már náluk zseniális kötet María Gainza, Lina Meruane és Mario Bellatin tollából is.

Ezek közül talán a 2023 végén megjelent Szépségszalont tudnám kiemelni igazán, hiszen Bellatin vékonyka kötete minden rövidsége (alig 70 oldal) ellenére olyan feneketlen mélységet képes felmutatni, mint amilyet csak a jóval nagyobb lélegzetvételű regények szoktak. A könyv mindvégig névtelenül maradó elbeszélője egyfelől egy olyan történetet mond el, amelyet a naivabb olvasók előszeretettel azonosítanak a '90-es években tomboló AIDS-járvány történéseivel, de a felszín alatt sokkal inkább szól ez a szöveg a halálról, a méltóságról és a kirekesztettségről.

Szerencsére idén sem maradtunk Sonora-kiadvány nélkül, ráadásul a pár hete megjelent legújabb kötetük időzítése nemcsak azért volt tökéletes, mert a Liliana legyőzhetetlen nyara az utóbbi idők egyik legfontosabb alkotása és egyben egyik legnagyobb könyvsikere, hanem mert a szerző, Cristina Rivera Garza éppen ezért a könyvéért nyerte el most májusban egyebek mellett a Pulitzer-díjat is.

Bár azt hiszem, az író a legtöbb hazai olvasó számára nem lehet túl ismert, elmondható róla, hogy szülőhazájában, Mexikóban és az Egyesült Államokban évek óta rendszerint remek kritikai fogadtatásban részesül, ráadásul egy olyan szerző, akit az olvasók is kedvelni szoktak. Az egyetemi tanárként és politikai aktivistaként is ismert Rivera Garza gyakorlatilag az irodalom minden területén kipróbálta már magát, hiszen adott már ki regényt, novellás- és verseskötetet, de a tényirodalomban is alkotott már maradandót.

Valahogy így kell valódi dokumentumokból felépíteni egy letaglózó művet

Most megjelent műve, a Liliana legyőzhetetlen nyara is elsősorban ez utóbbiba sorolható, hiszen ebben a szűk háromszáz oldalas alkotásban korabeli levelek, naplórészletek, feljegyzések, újságcikkek, nyomozati anyagok, tanúvallomások és visszaemlékezések révén próbál meg emléket állítani hőn szeretett húgának, a címszereplő és alig húszéves korában meggyilkolt Liliánának. Ez a könyv azonban jóval több, mint egy egyszerű főhajtás az egykori testvér emléke előtt, sokkal inkább tekinthető dühödt kiáltványnak a nőket nap mint nap érő erőszak ellen.

„…ki tudta volna kimondani azt, amit én most fikarcnyi kétség nélkül mondok ki: az egyetlen különbség a húgom és köztem az, hogy én soha nem akadtam össze egy gyilkossal?”

Természetesen egy ilyen tragédia kitörölhetetlenül örök nyomot hagy a családtagok lelkében, így talán nem is lehet akkora meglepetés, hogy a szerző végül három évtizeddel a gyilkosság után próbált meg valamit kezdeni ezzel az egésszel. Rivera Garza számára első körben jó kiindulópontnak tűnt megszerezni az üggyel kapcsolatos rendőrségi dokumentumokat, ám a mexikói igazságszolgáltatás finoman szólva sem működik a legzökkenőmentesebben. Így az első fejezet talán leginkább Kafka Kastélyára emlékeztet, hiszen hiába meglepően mosolygósak és segítőkészek a hivatalnokok, minden irodában csak annyit tudnak „segíteni”, hogy továbbküldik az egyre inkább belefáradó asszonyt egy következőbe.

Ha pedig a hivatalos út nem működik, nem marad más, mint elővenni az elképesztően grafomán Liliana évtizedek óta lezárt dobozban heverő leveleit, füzeteit és jegyzeteit. A kötet java része ezekből a szövegekből épül fel, és általuk megismerhetjük a hol visszahúzódó, hol kitárulkozó, hol megbízható, hol megbízhatatlan lányt, akinek azelőtt ért véget az élete, mielőtt igazából elkezdődhetett volna.

Ezeket a roppant változatos témájú és formájú szövegeket olvasva Anne Frank naplója juthat eszünkbe, hiszen ezekben az írásokban a szemünk láttára nő fel ez a lány, és válik csapongó, a környezetét sokszor kimondottan fárasztó üzenetekkel bombázó kamaszból egy tehetséges, jó megfigyelőképességű és a nyelvvel magabiztosan bánó fiatal nővé.

A távolságtartás sokszor nagyon is jót tesz egy szövegnek

Azt külön jó pontnak tartottam, hogy a szerző eléggé kivonta magát a szövegből, és nem akarta túlzottan megmagyarázni az olvasottakat. Ez azért is szerencsés, mert nemcsak Liliana jegyzetei, de az egykori barátok visszaemlékezései is mindig más és más fénytörésben mutatják be nekünk a lány alakját. Itt érezhetően nincs szó különféle írói trükkökről, egyszerűen csak arról, hogy mindenki másként lát egy adott személyt.

Liliana története a mai divatos kifejezéssel élve a „toxikus kapcsolatok” mintapéldája, hiszen ezt az egészet olvasva már a kezdet kezdetétől ordít, hogy valami baj van a lánnyal, de a környezet ezt – minden vitathatatlanul meglévő jó szándék ellenére – sem veszi észre. A későbbi gyilkos, Ángel, mint valami baljós árny, rendre fel-felbukkan a szövegekben és visszaemlékezésekben, ám nem jutunk hozzá ennél közelebb, mivel valószínűleg ő tényleg nem több, mint egy szőke, kigyúrt, versenymotorral járó, jobbára piti bűncselekményekből pénzt szerző és végtelenül üresfejű szépfiú. Egy, a nőket lenéző és birtokolni akaró macsó, aki egyértelműen az ilyen viselkedést piedesztálra emelő mexikói társadalom mellékterméke. És mint ilyen, megannyi társához hasonlóan halálos fenyegetés a nőkre nézve.

Ha pedig éppen ebből a szemszögből olvassuk a szöveget, remek tanulmányt kapunk arról, hogy milyen jelekre érdemes odafigyelni, ha ki akarunk szúrni egy „ragadozót”.

„Miért tért vissza Liliana újra és újra ahhoz a kapcsolathoz, amely – legalábbis kívülről nézve – csak bizonytalanságot és fájdalmat okozott neki? A No Visible Bruisesben Snyder két alternatív kérdést tesz fel. Az első: miért tér vissza újra és újra a ragadozó? A második: mi a logikus lépés medvetámadás esetén? Az első kérdésre adott válasz rávilágít arra, mennyi mindent nem tudunk még a patriarchális közegben eltorzult férfiasságról. A második, folytatja Snyder, közvetlenül a döntés, az életmentő döntés felé vezet bennünket. Ha megtámad egy medve, visszatámadsz – bár tudod, hogy könnyen megsebesíthet –, vagy halottnak tetteted és megadod magad? Snyder valami igazán alapvetőt értetett meg velem ezzel a leírással: »Az áldozatok azért maradnak, mert tudják, hogy bármilyen váratlan mozdulat felingerelheti a medvét. Azért maradnak, mert az idő múlásával kifejleszthették azokat az eszközöket, amelyekkel olykor sikeresen nyugtatják meg a dühöngő párjukat: kérlelnek, könyörögnek, ígérgetnek, hízelegnek, nyilvánosan kifejezik a ragadozó iránti elköteleződésüket és a vele kötött szövetséget azokkal szemben, akik – mint a rendőrök, ügyvédek, barátok vagy családtagok – megmenthetnék az életüket. A bántalmazott nők azért maradnak, mert látják, hogy közeledik a medve. És élni akarnak.«”

A Liliana legyőzhetetlen nyara ebből a szempontból tehát valóban egy kimondottan fontos és aktuális kötet, amely egyszerre tud figyelmeztetni, figyelmet felhívni és megragadni az olvasója érzelmeit.

Cristina Rivera Garza: Liliana legyőzhetetlen nyara
Fordította: Eőry Zsófia
Sonora Kiadó, 2024, 6490 Ft