A Berlinale idei, 74. kiadása akkor sem tudta volna elkerülni a politikát, ha akarta volna. Tavaly egyik napról a másikra a fesztivált igazgató kuratórium eltávolította a rendezvény művészeti vezetőjét, Carlo Chatriant, a hírek szerint azért, mert a tagok nem voltak elégedettek azzal, hogy a vezetők milyen irányba viszik a berlini filmfesztivált. Ez idén Chatrian utolsó éve, miután megküzdött a koronavírus miatti helyzettel, az ukrán háború kirobbanásával, 2024-ben, a távozása évében még két kellemes témával kellett szembenéznie: a fasisztákkal és Izraellel.
Az előbbivel azért, mert a német választásokon a szélsőjobboldali AfD pártja mandátumokat szerzett a parlamentben, a fesztivál pedig – ahogy minden évben minden parlamenti pártnak – nekik is küldött meghívókat. Pár napos kommunikációs zavar után, a Berlinale végül visszavonta a meghívójukat, ezzel pedig potenciálisan a szélsőjobb haragját vívhatják ki maguknak. Amikor ezeket a sorokat írom, még nem történt meg a vörös szőnyeges megnyitó, ahova tüntetéseket várnak csütörtök este, és talán a fesztivál többi napján is.
Gáza ügye pedig pár nappal a fesztivál kezdete merült fel: a Berlinale munkatársai, köztük a különböző szekciók kurátorai közös közleményben szólították fel a vezetőséget, hogy egyértelműsítsék az álláspontjukat, kérjenek ők is tűzszünetet, ítéljék el a szisztematikus izraeli támadásokat, és kérjék az Izraelből elhurcolt túszok kiszabadítását. A német politika szinte teljes mértékben Izrael mellett állt a konfliktus kitörése óta, a palesztinpárti tüntetéseket nem engedélyezték, mindenféle szolidaritási megmozdulást erősen korlátoztak. A Berlinale még januárban kiadott egy hivatalos közleményt, de abban általánosan ítélték el a világ összes emberi jogi krízisét. A fesztiváltól el lehet várni a karakán politikai kiállást: 2023-ban bemutatták Sean Penn ukrajnai háborúról (és saját magáról) készített Superpower című dokumentumfilmét, a megnyitón pedig bejelentkezett Volodimir Zelenszkij ukrán elnök is.
Lupita Nyong'o (Tizenkét év rabszolgaság), a zsűri idei elnöke is megkapta a kérdést, hogy egy politikai fesztiválon milyen lesz filmeket nézni. Nyong’o elmondta, hogy a sajtótájékoztató idején még csak negyvennyolc órája van Berlinben, de mindenki ezzel traktálja, és alig várja, hogy megtudja, mit is jelent ez a fogalom egy filmfesztivál esetében. A zsűri egy másik tagja, a német rendező Christian Petzold (Phoenix bár, Undine) azt a kérdést kapta meg, hogy mi a véleménye az AfD-tagok meghívásáról, majd annak visszavonásáról. Petzold először félig viccelve azt mondta, hogy várta a kérdést, csak elfelejtette a választ, majd kifejtette, hogy szerinte könnyen ki lehet bírni, hogy öt AfD-s ott van a megnyitón, nem kell gyávának lenni.
Nyong’o megkapta azt a kérdést is, hogy elment volna-e arra a megnyitóra, ha ott vannak az AfD tagjai, akik többek között felvetették azt is, hogy a bevándorlókat deportálnák Németországból. A színésznő elmondta, hogy ő itt egy kívülálló, és örül neki, hogy nem kell válaszolnia erre. Petzold szerint az ilyen kérdések csak erősebbé teszik az AfD-t.
Albert Serra rendezőt (Pacifiction), aki szintén a zsűritag, többször is szembesítették azzal az interjújával, amit pár pár éve adott, és amiben arról beszélt, hogy lenyűgözi Putyin, és szívesen dolgozna az orosz titkosszolgálatnak is. Serra azt felelte arra, hogy azt is mondta egyszer, hogy szeretne pápa lenni, és hogy a politika sokkal komplexebb ennél. A zsűri többi tagja, többek között Brady Corbet is megvédte Serrát, mire Petzold mondta, hogy nem kell őt megvédeni, elég erős egyedül is. Egy rövid adok-kapok után, amiben a rendező megkérdezte az újságírót, hogy megnézte-e a teljes kétórás interjút, amiben ezt mondta Putyinról (az újságíró elolvasta a kivonatot), a témát lezárták.
Nyong’o és Petzold megkapta a kérdést, hogy szeretnék-e, hogy a Berlinale is ilyen erősen kiálljon a gázai tűzszünet mellett, mint ahogy azt korábban megtették külön-külön is különböző nyílt levelekben. Petzold azzal kezdte a válaszát, hogy egyszer szeretne már eljutni egy politikamentes filmfesztiválra, és szerinte ilyen ügyekben megszólalni egyszerűen unalmas. Egy adott pillanatban Okszana Zabuzsko ukrán író telefonján a sajtótájékoztató közben megszólalt egy riasztás, hogy a reggeli ukrán légiriadónak vége.
Ezért olyan bosszantó, hogy ebben a politikailag feltüzelt hangulatban a 2024-es Berlinale nyitófilmje egy nyolcvanas évek Írországában játszódó petyhüdt dráma a Magdolna nővérek által üzemeltetett zárdákról, amikben másfél évszázadon keresztül tartottak fogva olyan lányokat, akik gyereket vártak, vagy a szülők nem bírtak velük. Több mint húsz évvel ezelőtt elkészült A Magdolna nővérek című dráma is ugyanerről a témáról, de még a tíz évvel ezelőtti Philomena is Oscar-jelölésig jutott. A téma szinte kifogyhatatlan, de a Berlinalét nyitó Small Things Like These (az alapregény magyar címe szerint: Ilyen apróságok) annyit tud hozzátenni, hogy a nők által, nőkkel szemben elkövetett atrocitásokat egy férfi szemszögén keresztül dolgozza fel – annak ellenére, hogy a regényt Claire Keegan írta, a szintén nemrég megfilmesített A csendes lány szerzője.
Ezt a férfit, Bill Furlongot játssza első Oppenheimer utáni alakításában az ír Cillian Murphy. Furlong szenet és más fűtőanyagokat árul, és aki már látta a színészt, sőt, ha csak hallott róla, akkor annyiban biztos lehet, hogy Murphy nem az a típus, akit könnyen el lehet képzelni, hogy a vállára csapja a szeneszsákokat, és némán pakolja őket a platóról a szenes sufniba. Az Ilyen apróságokban pontosan ez történik – a színész, aki mindig is jól tudta keverni az intenzitást és az érzékenységet, egy melós, akit otthon vár a család, de természetesen csak akkor ül le hozzájuk vacsorázni, ha már ledörzsölt minden koszt magáról. Mivel Furlong látja el az egész környéket szénnel, meg brikettekkel, ezért kapcsolatban van a helyi zárdával, ami jobban belefolyik a kisközösség életébe, mint az talán ildomos lenne, főleg a zárdát vezető apáca (Emily Watson) mutatja magát kiskirálynőnek.
Persze az Ilyen apróságok nem feltétlenül a tartalma, hanem a pedigréje miatt létezik. Cillian Murphy bevallottan szerette az alapanyagot, amit először az Oppenheimerben vele játszó Matt Damonnak mutatott meg, aki beszállt producerként, és hozta magával az örök társát, Ben Afflecket is. A rendező Tim Mielants, aki többször is dirigálta Murphyt a Birmingham bandái tévésorozat pár részében is. A belga Mielants előző filmjében, a nudista táborban játszódó Patrickban volt tényleg valami karakteres, úgy tudott bemutatni pucér férfiak és asszonyok közegében játszódó krimit, hogy azonnal megragadta az ember figyelmét. Az Ilyen apróságok pont az ellenkezője, egy végtelenül lassú, duruzsoló, szinte cselekmény nélküli gyötrődés, félig elharapott mondatokkal, kimondatlan bajokkal, kandallónál megvilágított, ráérős monológokkal.
Ez nem feltétlenül lenne baj, ha az Ilyen apróságok nem fordulna olyan megoldásokhoz, amik szinte campbe nyúlnak. Bill Furlong karakterét, pontosabban a gyerekkorát, és gyerekkori traumáját visszaemlékezésekből ismerjük, és ha a jelenkori szénrakodó egy különösen traumatikus részhez ér az emlékezetében, akkor még intenzívebben kezdi el tenni a mindennapi feladatait. Így lehetünk szemtanúi annak, ahogy Cillian Murphy drámaian keféli a szénporos kezét, vagy lapátolja a szenet, miközben a gyerekkorára gondol. Nem ismerem Keegan prózáját, de ami szövegben működhet, az filmen néha nevetségesnek hat. Az Ilyen apróságok tele van ügyetlen megoldásokkal, a nyolcvanas évekbeli kulisszát két gigantikus sláger jelzi csak (Come On Eileen, Don’t You Want Me), tippre azért, mert kinézetre teljesen megkülönböztethetetlen a visszaemlékezésekben mutatott ötvenes évektől.
Az Egyesült Királyságban nemrég felütötte fejét a jelenség, hogy egyre kevesebb a munkásosztályból származó színész, főleg a fizetős magániskolákra épített intézményrendszer miatt – a középosztálybeli Murphyről ez jutott eszembe, amikor nyögve, és robotikusan betanult mozgással pakolta azokat a nyomorult szeneszsákokat. Oppenheimer szerepére pont tökéletes volt ez a fajta, kívülről érzelemmentes, belül viszont tépelődő habitus, itt viszont egy teljes fiaskó. Egészen biztosan Murphy neve volt a garancia arra, hogy ez a film elkészülhetett, de az alakítása menthetetlenül modoros, lapos pillantásaival, hosszú csendjeivel olyan, mint egy Richard Gere-paródia.
Az egész film is ilyen. A sejtetések, kétértelmű gesztusok, kimondatlan bajok, megmagyarázhatatlan belső folyamatokat vizualizálni sokszor nehéz úgy, hogy ne tűnjön közhelyesnek, vagy egyszerűen nevetségesnek. Az Ilyen apróságok nem tudja ezt a csapdát elkerülni.
Részlet a filmből:
Az Ilyen apróságok volt a 74. berlini filmfesztivál nyitófilmje. Magyar premierről egyelőre nem tudni.
