A Pacifictionben minden adott, hogy egy igazi trópusi thriller legyen: Francia-Polinézia mesés tájai, egy nagyhatalmú potentát, aki alól kirántják a talajt, egy nemzetközi összeesküvés, gyanús összenézések, ki nem mondott titkok, politikai machinációk. De mint egy félrenyomott rejtvényben, hiába kötjük össze a pontokat, a végeredmény torz, rémálomszerű, nem valós, felismerhető forma helyett valami ismeretlen, kifürkészhetetlen alak hömpölyög a szemünk előtt, ami hipnotizálja az agyat, de semmiképpen sem nyugtatja meg az idegeket. Vészes nyugtalanság a nyugalom szigetén, tehetetlenség a hatalom középvezetésében, tanácstalanság ott, ahol bizonyosságnak kellene lennie. Mint egy hibásan nyomtatott képeslap, egy elázott könyv, egy fényt kapott negatív, végtelenül egyedi, és megismételhetetlen.
A Pacifiction a tavalyi cannes-i filmfesztiválon debütált, és azóta a francia, nagy múltú Cahiers Du Cinema magazin a 2022-es év legjobb filmjének kiáltotta ki, magyar forgalmazás híján pedig három különleges alkalommal meg lehet nézni Magyarországon is. A film a katalán Albert Serra rendező munkája, aki készített már történeteket az élete végét járó Casanováról (Història de la meva mort), a haldokló Napkirályról (La mort de Louis XIV), és legutóbb, 2019-ben az egymással kedvetlenül szexelő, forradalom után kitagadott francia arisztokratákról is (Liberté).
A történet kifejezés túlzás, bár én csak az utóbbinál kapcsolódtam be a Serra-életműbe. A Liberté éjsötét képekben, fák között, ciripelő tücskök hangjára előadott orgiái és fétisjelenetei csak a vágyak eszkalálásáról mesélnek, olyan képekben, amik szándékosan összezavarják a nézőt arról, hogy a XVIII. századi szereplői hogyan, kivel, és mit csinálnak, feltéve, hogy nem éppen téblábolnak kettő szcenárió között, cruisolva és kukkolva.
A Pacifiction főszereplője De Roller, Tahiti szigetének főbiztosa, akit a veterán Benoît Magimel alakít. De Roller a nevéhez híven görgeti, elősegíti az eseményeket, vagy ha úgy vesszük, egy igazi high roller a szigeten: diplomatarendszámos Mercedessel furikázzák, a rikítóan fehér öltönye pedig látványosan elüt a környezetétől. Befolyásos helyiekkel találkozik, meghallgatja a sérelmeiket, úgy fest, mint aki tényleg el tud intézni bármit, amiben a segítségét kérik, legyen az egy kaszinó vagy egy szálloda építése. De egy nap meghallja, hogy újraindítanák az atomkísérleteket, amiket hatvan éve leállítottak Francia-Polinéziában. De Roller fülébe beférkőzik a pletyka, kizökken a magabiztosságából, és meggyőződése lesz, hogy a sziget körül tengeralattjárók köröznek.
A magabiztosság elolvadása, és a kétely elharapódzása a Pacifiction fő vezérfonala, amit Serra többféleképpen tud elérni. Az egyik a bizarr digitális színvilág, amiben nem létező színekkel és azok árnyalataival ruházza fel Tahitit, hogy egy valószerűtlen világ jöjjön létre, a nyaralási fotók helyett pedig a környezet valami sokkal fenyegetőbb legyen. A másik technika nem az utómunka során, hanem a forgatás alatt lép életbe: Serra olcsó digitális kamerákkal (Black Magic Pocket) forgat, három darabbal, és messziről.
A színészeinek nem hagyja, hogy elolvassák a forgatókönyvet. Hosszú jelenetekben, megszakítások nélkül forgat, így a szereplők sosem tudnak direktbe a kamerának alakítani, ezért értelmezni kell a helyzetet, reagálni kell, és tovább vinni a dialógust. Serra, pontosabban a súgója néha AirPoddal segített a főszereplő Magimelnek, de volt, amikor arra kérte a súgót, hogy ne beszéljen. Volt, ahol nem egyeztette le minden színésszel, hogy egy jelenetben mi fog elhangzani, és mi fog történni. Magimel hezitálása, kontrollvesztése egyszerre a színész, és az általa játszott karakter megismételhetetlen megingása, ahogy a főbiztosból is elfogy a szufla.
Serra a három kamerájával összesen 540 órányi nyersanyagot rögzített, amiből nyolc hónapnyi, heti hét napos munkával sikerült kész filmet faragni. A rendező teljesen önkényesen válogatott a felvételek között, meg akart szabadulni minden olyantól, amiben Magimel (aki többek között A zongoratanárnő vagy a Bíbor folyók című filmekből lehet ismerős) a szokásos színészi eszköztárához nyúlt. Görcsösen akart kerülni minden közhelyet. Serra nem volt tekintettel arra, hogy a főszereplő éppen fontos információkat mond ki, vagy sem, hogy esetleg a cselekményt előregördíti, vagy sem.
Ami maradt, az viszont zavarbaejtővé teszi a Pacifictiont, amiben az események kétségtelenül megtörténnek, de a körülményeik mindig ködösek maradnak. Ki beszél kivel? Ki kicsoda mellett áll? Ki mit képvisel? De Rollert folyamatosan mások veszik körbe: ott van a bizalmasának fogadott, mi szemszögünkből transznemű, helyi meghatározás szerint Māhū-nak számító Shannah, aki talán csak azért hallgatja a főszereplő hosszú, semmitmondó monológjait, mert szeretne tőle valamit. Ott van egy névtelen admirális, aki néha partra száll bulizni egyet a legénységével, akik talán egy tengeralattjáróról jöttek, talán nem. Ott egy rejtélyes angol, akinek a vékony arca, hatalmas napszemüvege sejtet valamit. Ott egy portugál, aki azt állítja, elvesztette az útlevelét, egy olyan szobában, ahova senki sem lépett be rajta kívül. Körvonalazódik valami, amit a néző történetekhez szokott agya önkéntelenül is próbál alakzatba rendezni, de sehogy sem adja ki.
A kettő közötti lebegés és a végtelenül csábító, de mégis furcsa kulissza az, ami a Pacifictiont ellenállhatatlanná teszi. Néha lélegzetelállítóvá is: egy hosszú jelenetben De Roller kihajózik megnézni egy szörfversenyt, a gigantikus hullámok pedig úgy zötykölik az ő és még mások hajóját a hosszú beállításokban, mintha papírból hajtogatták volna őket – majd a főszereplő jetskire pattan, és még közelebb megy a versenyzőkhöz. És amennyire az óceán tele van hajókkal, az utcák, szállodák, éttermek kihaltak – Tahiti éppen karantén alatt volt a forgatás ideje alatt, sehol egy járókelő, egy véletlenül képbe tévedő helyi, senki, aki megtörné a varázst, hogy ez pár ember zűrzavaros érdekeinek játszótere.
A majdnem három órán át terebélyesedő Pacifiction persze szétfeszíti a saját határait, és van egy határ, ameddig a többértelműséget, vagyis inkább a semmilyen-értelműséget el lehet viselni. Ez a határ a filmben eljön, de Serra egy idő után elhagyja a történetmesélés kereteit is, a Pacifiction pedig egy vaskos vibe lesz arról, amikor valaki rájön, hogy hiába tudja, hogy mindent tud, valójában nem tud semmit. Ezzel nem nehéz együtt érezni.
A Pacifiction a Cinema Niche szervezésében levetítik két alkalommal Budapesten, illetve egyszer Pécsen. További információ a Cinema Niche Facebook-oldalán található.
