2023. február 19. – 23:13
frissítve
A Superpower című dokumentumfilmben az Oscar-díjas színész és filmrendező Sean Penn pontosan úgy néz ki, mint azok az emberek, akik akkor sem hajlandóak elmenni a házibuliból, amikor a házigazdák hangosan ásítoznak, sőt, még akkor is inkább kinyitják a drága importált töményt. Jó sokszor megnézhetjük Penn nyúzott arcú, torzonborz hajú, látványosan egy migrén hatását visszafojtó fejét a filmben, ha vágókép kell, akkor minden más helyett rögtön őt látjuk. A gond csak az, hogy a Superpower elvileg nem róla szól, hanem az orosz–ukrán háború kirobbanásáról, Volodimir Zelenszkij ukrán elnökről és Ukrajnáról, a film felében mégis azt nézzük, ahogy a színész műsorvezetőként, társrendezőként bólogat, helyesel, megért, iszik, cigizik, józanodik.
A Superpower megtestesíti azt a gondolatot, amikor valaki jó helyen volt jó időben olyankor, amikor valami nagyon rossz elkezdődött – Penn, rendezőtársa, Aaron Kaufman és egy kisebb stáb éppen Ukrajnában forgatott akkor, amikor az orosz megszállás megkezdődött. Az alkotóknak még sikerült a megszállás estéjén egy személyes interjút összehozniuk Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel, majd másnap sietősen elhagyták az országot. Zelenszkij és Penn tartották a kapcsolatot, elkészült egy online, majd hónapokkal később egy személyes interjú is az elnökkel. Mindebből pedig a Superpower című dokumentumfilm is.
A Superpower a Vice gondozásában jelent meg, és az egykor szebb/botrányosabb napokat is látott médiacégnek van egy sajátos stílusa, ami a hasonló dokumentumfilmeket illeti. Mint egy felturbózott Frei Tamás, a riporterek magukat előtérbe tolva, folyamatosan veszélyt érzékeltetve, szubjektív élménybeszámolók alapján építik fel ezeket az anyagokat. Hatásosak, kiszámíthatóak, könnyű őket parodizálni. Penn és Kaufman pontosan ezt a stílust használják fel itt is, a végletekig eltúlozva. Szinte alig van olyan snitt, amiben Sean Penn nem szerepel, akkor is, ha vágóképre van szükség, akkor is, ha interjút készít, egyszerűen ami nem stock felvétel, abban ott van a színész.
És ha már ott van, akkor olyan, mint egy háborús tudósító idejétmúlt közhelye (utalás ínyenceknek: egy Jászladányi Nándor), aki előtt mindig ott van a vodkásüveg, a whiskey, valami töményebb alkohol, aki vagy szívja a természetesen American Spirit márkájú cigarettáját, vagy egy bébihőmérő-szerű e-cigarettát szopogat, és akinek a ziláltsága annyira megkomponáltnak tűnik, hogy az már taszító. Amikor a szállodájában telefonál egy Moszkvában élő barátjával, a képet doszt is úgy komponálják, hogy látszódjon a hamutálnak használt piás pohár, az ukrán cigisdoboz meg a jó nagy rumli. Egy supercutot össze lehetne vágni abból, ahogy másnaposan bólogat az interjúalanyainak, de lehet, hogy sok szolgáltató időkorlátján túlfutna a videó.
Persze Penn egy sztár, aki óriási lehetőséget tud biztosítani annak, hogy a megszállás híre és annak részletei egy széles amerikai közönséghez eljussanak, ezért valamennyire érthető, hogy őt kell előtérbe tolni. Ez magyarázza azt is, hogy miért ment bele a megszállás éjszakáján Zelenszkij a személyes interjúba, az ukrán elnök el is mondja egy szűkös szobában tavaly februárban, hogy most az kell, hogy ennek hírét vigyék. A Superpower tényleg egy jó összefoglaló annak, aki egy szót nem hallott arról, hogy mi megy egy számunkra szomszédos országban, ráadásul a film beemeli a 2013–2014-es Majdan téri tüntetéseket is, hogy szélesebb kontextust biztosítson.
Amennyire dicséretes az őszinte érdeklődés és a szélesebb kontextus, amit a Superpower ad, annyira ellenszenves az, ahogy olyan helyzetekből is életveszélyt teremt, feszült zenével, gyors vágásokkal, zilált kameramozgásokkal, ahol nincsen. A film egy hosszabb jelenete áll abból, ahogy a stáb próbálja eldönteni, hogy a megszállás napján elhagyják-e az országot, de ez nagyjából abból áll, hogy egy luxusszálloda előtt cigiznek, mielőtt átmennek egy másik luxusszállodába. Közben amatőr felvételeket látunk különböző, egyébként Kijevtől több száz kilométerekre történt robbanásokról. Az előttük álló, 400 kilométeres autóutat úgy állítják be, mintha egy aknamezőn kellene átkelniük, miközben minden jel szerint Sean Penn végigtelefonálja az egészet, a kamera pedig egyszer svenkel ki az útra, amikor egy bódénál pisilő embert vesznek fel. A menekülés végén pedig ott az a kép, ami bejárta a sajtót is tavaly: Penn az ukrán–lengyel határon megindul a gurulós bőröndjével, miközben körülötte kilométeres kocsisorok állnak.
A probléma ezzel, hogy a Superpower nem egy friss haditudósítás (a Telex helyszíni beszámolóit itt lehet megtalálni), hanem egy évek óta tartó projekt, ahol bizonyos tetteket és mondatokat át lehetne értékelni. Furcsán is indul a film: mintha a saját werkfilmje lenne, amiben a producer és Penn is elmesélik, már hónapok távlatából, hogy pontosan hogyan is történt ez az egész. A kiindulópontja egyébként a személyes találkozó Zelenszkijjel, gyakorlatilag a Superpower kulcsjelenete és létezésének egész oka, ami egy évvel később már szinte minden elemében tárgytalan. A stáb erre készülve különböző, Ukrajnában élő ukrán és külföldi szakértőkkel is beszélgetett – mindig vacsora és/vagy piálás közben – az országról, az elnökről, arról, hogy Oroszország támadhat-e, ami szintén okafogyott lett nagyon hamar.
Penn viszont annyira nem értékeli át a dolgokat, a Superpower a háború kirobbanása után is bevág olyan interjúkat, amik az előtt készültek, mintha az alanyok megjósolták volna, mi és hogyan fog történni, ami furcsa disszonanciát teremt. Ahogy az is, hogy Penn az önreflexió idejét arra használja, hogy Ukrajna hozsannáját zengje, a demokrácia és a szabadság fontosságáról. Önkéntes hírvivője is lesz a konfliktusnak, még a vele homlokegyenest más ideológiával dolgozó Fox Newsba is elmegy interjút adni. A megszállás estéjén egy orosz tévé felkéri, hogy mondjon online beszédet egy oroszországi háborúellenes tüntetésen, a Superpower egyik mélypontja, hogy Penn a kijevi, kilátásos szállodájában, a laptopjába hajolva, sírásközeli állapotban beszél, a képernyőn pedig saját magát nézi.
Zelenszkijjel összesen három exkluzív interjút készített Penn stábja. Az egyik a már említett irodai interjú. A második online készült, ahol az ukrán elnök elmondja, hogy nem sokat alszik mostanában. A harmadik pedig megint személyesen, Kijevben, ahol a két férfi egy fa alatt megbeszélik a dolgokat, Penn a családjáról kérdezi az elnököt, ő mesél a fiáról, majd azt szajkózza, amit az utóbbi hónapokban és teljesen érthetően mindig tett: hogy Ukrajnának segítségre van szüksége Oroszország ellen. Végeredményben a Superpower is ez lesz, egy kérlelés a világnak, hogy segítsen Ukrajnának. Néha viszont úgy tűnik, hogy Sean Penn-nek is szüksége lenne segítségre.
A Superpower premierje a berlini filmfesztiválon volt. Egyelőre nem tudni, mikor és hogyan lehet majd megnézni Magyarországon.
