A súgó a színész hátának rezdüléséből is látja, hogy elfelejtette a szöveget

„Tréfa nélkül: színházban a legfontosabb személy. Ha ő nincs vagy nem megfelelő, az előadás összeomolhat. Nem azért kell, mert a színésznek gyenge a memóriája – ezerszer jobb, mint az átlagemberé –, hanem azért, mert a színjátszás tele van előre nem látható, váratlan akadályokkal, amelyek még a legjobb színészt is egy pillanat alatt kizökkentik a nyugalmából” – írta Kornis Mihály a Színházi dolgok című 2003-as kötetében a színházi súgók jelentőségéről. Kornis írását idézte Súgókönyv – Titkok a kulisszák mögül című művében Lovass Ágnes is, akit több mint harminc évvel ezelőtt szippantott magába a színház világa. Dolgozott kellékesként, manapság pedig ügyelőként vagy színházi súgóként, a díszlet mögött megbújva segíti a színpadon játszó színészek munkáját.

A Súgókönyvben olvashatunk ősidők óta létező babonákról (például tudták, hogy a színházban nem szabad fütyülni, mert balszerencsét hoz?), a Macbethet körüllengő átokról, arról, hogy mi a különbség a hosszú, az emlék- és az összpróba között, sőt azt is megtudhatjuk, mi köze van Botticellinek a súgólyukhoz. A szerző szakmai tippekkel segíti a pályakezdő színházi súgók életét, akik a próbafolyamat alatt, szinte szimbiózisba kerülnek a színészekkel. Olyannyira, hogy évtizedekkel ezelőtt Lovass Ágnes a háta rezdüléséből látta, hogy Udvaros Dorottya elfelejtette a szövegét, mikor Frank Wedekind Luluját játszotta. (A Kossuth-díjas színésszel nemrég jelent meg egy nagyinterjúnk, amit ide kattintva olvashat.)

A Súgókönyv megjelenése kapcsán beszélgettünk Lovass Ágnessel, aki azt is elmondta, milyen jelek árulkodhatnak arról, hogy egy színész bajba került, ő miért nem szeret a nézőtérről súgni, és szerinte miért nincs már idő a színházban viccelődni.

A Súgókönyvben többször is szerepel az a mondat, hogy a „színházban semmi sem lehetetlen”. Amikor az interjút egyeztettük, a válaszlevélben is azt írta, hogy „nehéz lesz, de nem lehetetlen” találni egy jó időpontot arra, hogy leüljünk beszélgetni. Miért érezte úgy, hogy ezt fontos hangsúlyozni a kötetben?

Ez a színház sajátja. Ha azt mondják, hogy holnaputánra kell egy háromfülű rózsaszín marcipánelefánt, akkor lesz. Ha azt mondják, hogy fel kell másznom egy rúdra öt méter magasba, ami lássuk be, lehetetlen, akkor azt mondom, hogy megoldjuk. Míg ha ez tornaórán lenne, azt válaszolnám: „Tanárnő, ne szórakozzon!” Akkor is meg kell tudni oldani, ha valami extrém kérés van, amihez épp nincs is kéznél a szükséges szerszám vagy eszköz. Úgy működünk, mint a fogaskerekek, tehát függünk egymástól. Mindenki görgeti a saját feladatait, de a munka nem áll össze egy egésszé, ha nem kapcsolódunk egymáshoz.

Most a Nemzeti Színházban beszélgetünk. Itt hány előadásban súgott?

Azt hiszem, kettőben összesen. Itt nem jellemző, hogy súgnék, most is színházi ügyelő minőségben dolgozom itt. Egyik se tanult szakmám, ezért is volt szándékomban megírni ezt a könyvet, mert ennek nincs iskolája.

Nincsen sem kézikönyv, sem útmutató. Így aztán én is a hajdani öregektől tanultam az ügyelést. Vagy ellestem, vagy direktben jöttem-mentem mellettük, és addig fogták a kezemet, amíg nem érezték úgy, hogy elengedhetik.

Az egyik darab, amiben a Nemzetiben súgtam, A fösvény című előadás volt Blaskó Péter főszereplésével. Az volt a rendezői elképzelés, hogy egy cirkuszi ringhez hasonlóan a nézők körbeülik a játékteret. Ez azt is jelentette, hogy minden néző látott minden nézőt, és minden létező lyukon jöttek-mentek a színészek, akik középen találkoztak és játszották a szerepüket. Nem voltak falak, sem díszlet, ami mögé egy súgó el tudott volna bújni. Ezért nem volt más lehetőségem, mint kiülni a nézőtérre, amit utálok.

A fösvény történetében a főhős Harpagonnak rengetegszer kell azt elismételnie, hogy nincs pénze, csak különböző variációkban. „Jaj, hol a pénzem?”, „ellopták a vagyonomat”, „szegény leszek”, „mi lesz énvelem?”, „kifosztottak”, „milyen jól tettem, hogy elástam a kertben tízezer tallért”, satöbbi, ezek a mondatvariációk vezetik át egyik jelenetet a másikba. Na most képzeljük el, milyen kínos, amikor két és fél órája nézünk egy történetet, és egyszer csak azt halljuk a nézőtérről, hogy a súgó azt mondja a főszereplőnek, hogy „jaj, hol a pénzem?”, mert, mondjuk, pont azt a részletet fejtette el, ami ugye továbbszöktette volna a szövegben. Szerintem kevés ennél kínosabb pillanat van. Biztos vagyok benne, hogy a színésznek is azonnal elvörösödik a füle. Miközben nyilván jó is neki, hogy jön a segítség, hisz azért beszélek, mert bajba került, a szégyen csak a következő pillanatban csapja agyon. Mivel a színházterem oldalsó ajtajai amúgy is nyitva voltak, azt találtam ki, hogy odaülök az egyik ajtónyílás takarásába, plusz kértem a videósainktól egy kis tévét, amin láttam az előadás totálképét. Valamint

a rendező Rába Roland kérésére rám adtak egy cselédjelmezt. Így ha bárki bajba került a színészek közül, egyszerűen csak bepattantam az ajtónyílásba, elkiáltottam magam, hogy „nagyságos úr!”, kihívtam a színészt, és elmondtam neki azt a mondatot, ami épp nem jutott eszébe,

és már mehetett is vissza folytatni az előadást.

A könyvében azt írja, 23 éves volt, amikor Zsámbéki Gábor felvette súgónak a Katona József Színházba. Akkor indult el a színházi karrierje?

Igazából már korábban. Végzett szakmámat tekintve óvónő vagyok, de három év óvónősködés után rájöttem, hogy nem ez a nekem való pálya. És ahogy a modern csodák kezdődnek, az apám egyszer újságolvasás közben látta, hogy a Thália Színház kellékest keres, és megkérdezte tőlem, hogy nem érdekel-e. Három hónapos próbaidővel fel is vettek, de már hamarabb véglegesítettek, mert kiderült, hogy jól megy ez nekem. Három évet töltöttem a Tháliában, onnan kerültem át a Katona József Színházba színházi súgónak úgy, hogy még sosem súgtam. Tehát ott azt kellett megtanulni, és rögtön bedobtak a mély vízbe. Behazudtam azt, hogy már annyi gyakorlatom van, hogy csak na, és egy héttel később már elkezdtem FrankWedekind Lulu című darabját próbálni Udvaros Dorottyával a főszerepben. Ez alatt az idő alatt jöttem rá, hogy ez a nekem való szakma.

Van egy mondat a kötetben, ami úgy hangzik, hogy „ne a nulláról indulj, mint én annak idején, és hozzám hasonlóan az összes magyarországi súgó”. Ezért is érezte fontosnak a Súgókönyv megírását, ami kvázi egy kézikönyv lehet azoknak, akik még csak most kezdik a pályát?

Ahhoz, hogy egy színész előadjon egy monodrámát este a nézőknek, legalább húsz ember összerendezett munkája szükséges. A díszítőké, a világosítóké, a hangosítóé, a kellékesé, az öltöztetőé, a fodrászé, a jegyszedőké, az ügyelőké, az asszisztensé és a súgóé. Szerintem nonszensz, hogy ezeket a szakmákat nem tanítják, az egyetemen is leginkább csak szcenikai képzés van. Most munka közben, a színházban tanul az ember, remélve, hogy idővel belejön. Ez nem feltétlenül baj, mert nyilván egy műbútorasztalos is úgy tanulja meg a szakmát, hogy nézi a mesterét két évig. A probléma az, hogy a színházban nincs idő két évig várakozni.

Gondoljuk el, mekkora lutri, mikor felvételt hirdet egy színház, mert, mondjuk, hiányzik egy súgójuk. Jelentkezik egy 21 éves fiatal az utcáról, és azt mondja, hogy súgó szeretne lenni, mire az igazgató azt válaszolja, hogy jó. De honnan lehet tudni, hogy valóban jó súgó lesz-e belőle?

Amikor Zsámbéki Gábor felvett a Katona József Színházba, ő is kockázatot vállalt. Volt egyébként felvételi is, ami abból állt, hogy elém rakott egy újságot, és arra kért, hogy olvassam fel a vezércikket. Nyilván kíváncsi volt arra, hogyan blattolok (blattolás: ismeretlen szöveg azonnali interpretálása fennhangon – a szerk.), milyen a hangom, majd hosszan elbeszélgetett az életemről, a múltamról, de hát ebből még nem derül ki, hogy jó súgó lesz-e belőlem. Az a gyakorlatból derül ki.

Zavarban vagyok, mert attól, hogy most megjelent egy könyvem, nem akarok megmondóember lenni, és eszem ágában sincs a többi kollégát rögtön megbírálni, hogy én vagyok a csodálatos, és mindenki más rossz. De tényleg

hírlik innen-onnan, hogy vannak gyenge súgók. Nyilván pechjük volt, mert nem volt egy idősebb kolléga, akitől elleshették volna a szakmát, aki betaníthatta volna őket.

Feltételezem, az történhetett velük, mint amit mondtam. Súgó kellett, fölvették, itt a súgópéldány, rajta, csináld. De nem biztos, hogy olyan jó csápokkal rendelkezik mindenki, hogy magába tudja szívni mindazt, ami ehhez a munkához kell.

Mi volt a leghajmeresztőbb hely, ahonnan súgnia kellett? A könyvben felsorol pár extrém súgóhelyet. Azt írja, hogy ült már hintában nézők között, villanyórában, sőt galérián a színészek feje felett.

Az egy csodálatos dolog volt, amikor a Bárka Színházban csináltuk a legendás Szentivánéji álom előadásta kilencvenes évek vége felé. A nézők hintákban ültek egymás mögött három sorban, U alakban, aminek a közepén volt a játéktér. Én is ott ültem közöttük egy hintában, az elveimmel ellentétben, de ott nem volt más lehetőség. Az a baj azzal, ha a nézőtérről kell súgni, hogy ha bajba kerül az, aki fent van a színpadon, akkor azt mondani kell, nincs mese, viszont ezt hallja a mögöttem lévő öt sor is.

Súgóként izgalmas volt az is, amikor a Merlin, avagy a puszta ország című zenés darabot készítettük, amit Hargitai Iván rendezett. Felállítottak egy két-három méter magas emelvényt, amin négy-öt zenész foglalt helyet, és végül én is felültem közéjük, mert nem volt máshol hely. Mellettem irdatlan csinnadrattával elkezdett zenélni a banda, de szerencsére olyan volt a darab szerkezete, hogy szöveg, utána zene, majd megint szöveg, és ismét zene. Viszont azt gondoltam, hogy a nézők ki fognak szúrni, ha én csak ülök ott az emelvényen, és nem csinálok semmit. Ezért kértem egy hangszert, így én is zenekar része lettem. Játéknak remek volt, viszont iszonyúan kellett figyelnem, hogy ne rontsam el a ritmust, miközben arra is kellett összpontosítani, hogy hol is tartunk a szövegben.

A súgás igazából fejben nehéz meló. Tízből kilencszer úgy megyek haza, hogy nem kellett megszólalnom, tehát kvázi nem kellett dolgozom. De folyamatosan rajta kell tartanom a szemem azon, aki éppen beszél vagy beszélni fog, hogy tudjam, ha nem stimmel valami.

Mankónak persze ott van előttem a súgópéldány, de a darabot addigra már olyan jól ismerem, hogy vakon is tudom lapozni. Tudom, mikor tartunk a szövegben a lap alján. A színpadot kell néznem, mert a színészeken fogom észrevenni, hogy elfelejtette a szöveget. Nem is biztos, hogy úgy, mint Udvaros Dorottya esetében fél mondattal előbb, de rajtuk fogom észrevenni, ha bajba kerültek.

Mik a jelek, amik arról árulkodhatnak, hogy a színésznek hirtelen nem jut eszébe a szövege?

Mondjuk, a „pár” helyett azt mondja, hogy „néhány” oldal. Én pontosan tudom, de csak én egyedül az egész színházból, hogy a „pár” helyett „néhányat” mondott. És lehet, hogy ezzel a szóval küzdöttem vele hetekig, hogy ne ezek variációit mondja, hogy „néhány”, „sok”, „számtalan” vagy „kevés”, mert a rendező azt kéri, hogy azt a hárombetűs kis jelzőt használja, hogy „pár”. Ha azt látom, hogy a próbálkozás nem ért célt, van egy végső vészfegyverem: húzzuk ki. Ahogy ezt kimondom, a színész abban a másodpercben megtanulja.

A Súgókönyvben kitér arra is, hogy van, amikor meg kell harcolni a díszlettervezővel, hogy úgy tervezze meg a díszletet, hogy a színházi súgónak legyen helye, ráadásul jó helye. Előfordult, hogy a díszlettervező abszolút nem akarta figyelembe venni a kéréseit, és emiatt nem lett hely, vagy az utolsó pillanatban kellett kitalálni valami megoldást?

Ezt minden egyes alkalommal megpróbálom a díszlettervezővel megbeszélni. Megértetni nem tudom, mert a díszlettervező távol áll a színpadi munkától. Az övé a látvány, a látvány létrehozása. De mindig szoktam jelezni, hogy számoljon egy kis réssel legalább, ahonnan beláthatok a színpadra. Zömmel nem szokott sikerülni, általában megérkezik a díszlet, és be vagyok falazva. A könyvemben is azt próbálom mondani, hogy próbálkozni mindig kell, mert súgóként a te életed lesz utána százszor könnyebb. Sok esély nincs, mert nagyon picikék vagyunk mi ahhoz, hogy két díszletet arrébb tolassunk, miközben az egy képzőművészeti látvány része.

A kötetben idéz Novák Eszter 2008-as cikkéből, amiben azt írta, hogy „a színházakban százával dolgoznak remek szakemberek az egészségügyhöz hasonló fizetésekért”. Azaz olyan kevés fizetésért, mint amit ma az egészségügyben dolgozók kapnak. Miért tartotta fontosnak, hogy ez belekerüljön a könyvbe?

Ez pontosan ezt jelenti. A független színházak, amik amúgy is borzasztó nagy gazdasági bajban vannak, nem véletlenül fordulnak a közönséghez mint egyedüli támogatókhoz. És a függetleneknél nincs is színházi súgó, mert nem telik rá, de az asszisztenseknek, akiket, mondjuk, meg tudnak fizetni, egészen biztos, hogy van egy másik állásuk is, hogy meg tudjanak élni, hogy tudják fizetni a hiteleiket, vagy hogy el tudjanak menni nyaralni. De egyébként felteszem a kérdést:

manapság hol vannak a szponzorok? A mecénások? A kultúrát szerető gazdag emberek, akik pártállásra, nemre, bármire való tekintet nélkül azt mondják, hogy nesze tessék, csináld!

Az interjúból egyébként nem ezt a mondatot választottam ki, ez most csak egy kiragadott részlet egy nagyobb egységből. Az egész gondolatot találtam fontosnak, amit Novák Eszter akkor leírt, hogy igenis milyen fontos a háttéremberek jelenléte, és továbbmegyek, értő segítsége. Nem vagyok nagyképű ember, nem szeretnék óhatatlanul belekerülni abba a csapdába, hogy én most leírtam a magam tapasztalatát, és akkor ezt gondolom egyedül üdvözítőnek, de mégiscsak egy támpont a semmihez képest. Asztalt se tudsz gyártani, ha nem tanulod meg hogyan kell a gyalut használni.

Mellékszálon ehhez a témához kapcsolódva van egy másik félmondat a könyvben, ami úgy szól, hogy „a színház a legszabadabb rabszolgamunka”. Hogy lehet egyszerre szabad és rabszolgamunka?

A rabszolgamunkát itt idézőjelbe lehetne tenni, ugyanis

ez nem azt jelenti, mint amikor valakinek a fejére taposnak. Ezt úgy kell érteni, hogy ez egy folyamatos standby, azaz készenléti állapot. Nem véletlenül dolgozom én is 35 éve a színházban, mivel szeretem csinálni.

Ám nem én osztom be a saját időmet, hanem a színház műsorpolitikája, hogy van-e előadás, vagy nincs, próbálok-e, vagy sem. És miután a színház augusztustól május végéig egészen biztosan nyitva van, nem nagyon van módom tervezni semmi mást. Pláne nem olyat, ami ismétlődik, mondjuk, egy angolnyelv-tanfolyam. Bár kellékes koromban beiratkoztam egy nyelviskolába, hogy megtanulok angolul, és el is jutottam 40 óráig. Azt hiszem, mindössze kétszer hiányoztam. Egy péntek délután lett volna a kurzuszáró vizsga, de főpróbahetem volt, így nem tudtam elmenni vizsgázni. Viszont egy nagyon jó fej nyelvtanárom volt, aki hajlandó volt a szombat délelőttjét rám áldozni. Beültünk egy pizzériába, én meghívtam őt ebédre, és ott az orra előtt pótlólag kitöltöttem a tesztet.

A Súgókönyvben azt írja, hogy „Ritkán játsszuk az előadásokat, így állandóan próbálunk, hogy ne tévesszenek majd szöveget a színészek. És miközben azok a szegények üveges tekintettel próbálnak a »mit mondok«-ra koncentrálni, régen nem tudnak már arra figyelni, hogy »játszom vagy nem játszom«, mert a túlélésükért küzdenek. De mindez akkor még létezett. És játék volt. Ami a színház lényege.” Mit gondol, mi az oka annak, hogy ez a játékosság mára kiveszett a színházakból?

Nem a játékosság veszett ki, hanem az idő. Valahogy annyival leterheltebbek vagyunk most, hogy egyszerűen már nincs szabad agykapacitás arra, hogy vicceljünk. Rengeteg darab van repertoáron, és nem jut sor minden előadást kétszer-háromszor játszani egy hónapban, mert annyi van, hogy csak egyszer kerülhet sorra. És mire ugyanazt az előadást megint műsorra tűzi a színház, addig akár négy–hat hét is eltelhet. Ez nagyon hosszú idő, ha a főszereplőnek nyolcvan oldal szöveget kell elmondania, amit utoljára másfél hónapja adott elő. És mivel előadás előtt még próbálunk is, estére már túl fáradt lesz ahhoz, hogy viccelődjön, miközben nézők előtt újra elmondja azt a közel száz oldalt.

Ez miért változott meg? A közönségnek az az igénye, hogy minél sokszínűbb legyen a repertoár, és minél több előadás közül tudjanak választani?

Én nem látok bele a színház vezetésének működésébe, csak saját kútfőből tudok beszélni, és egyáltalán nem vagyok arról meggyőződve, hogy igazam van. Az internet térhódítása, a mobiltelefonok és a sorozatok miatt a színházaknak lasszóval kell fogniuk a közönséget. Legutóbb például az igazgató úr, Vidnyánszky Attila azt mondta, hogy a Don Juan című előadásra havonta egyszer tudnak 600 embert összeszedni, többet nem. Tehát egy hónapban nem tudják kétszer feltölteni a teljes nézőteret.

Másrészről pedig sok múlik a reklámokon is, amik egyre drágábbak. A cégeknek viszont egyre kevesebb pénzük van fizetni a reklámokért. Van egy remek darab itt a Nemzeti Színházban, a Macskajáték, aminek óriási pechje, hogy két hónappal a Covid kitörése előtt mutattuk be. Akkor volt egy hírverés, eljátszottuk hatszor, majd jött a koronavírus-járvány. Mire másfél évvel később újra elővettük az előadást, már senki nem emlékezett arra, hogy egyáltalán létezik a Macskajáték. Pedig ugyanúgy Udvaros Dorottya a főszereplője, és Szász János rendezte. Nem volt azonban újabb reklámhadjárat, amivel el lehetett volna csalogatni a nézőket.

Ehhez a cikkhez fizetett együttműködés keretében az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást használtuk.

Lovass Ágnes: Súgókönyv – Titkok a kulisszák mögül
Európa Könyvkiadó, 2023, 4499 Ft