Keserves út vezetett Elliot Page boldogságáig

Pár hónappal azelőtt, hogy az amerikai mozikban bemutatták volna a Juno című filmet, ami miatt később Oscar-díjra jelölték, Elliot Page egy jóbarátjával együtt bejárta egy hátizsákkal Európát: Belgrádot, Bukarestet és Budapestet is. Éppen túl volt élete első meleg csókján, ami még az Egyesült Államokban történt, de még pont előtte állt annak az őrületnek, ami aztán a Juno miatt körbevette. Egészen mostanáig: Oscar-jelölés, coming out egyszer, 2014-ben mint meleg színész, és coming out másodjára, 2020-ban mint transznemű férfi.

Page úttörő, az élete viszont folyamatos érzelmi mélypontokból, borzasztó élményekből, de szerencséből, kiváltságból, tehetségből is állt – a Pageboy című memoárja ezeket foglalja össze, azt a hullámvasutat, ami a kanadai gyerekkorától a jelenlegi megítéléséig elvezetett. A könyv június elején jelent meg a világon, magyar kiadásról egyelőre nem tudni, ehhez a cikkhez az amerikai kiadást vettük alapul.

Page 1987-ben született a kanadai Halifaxben. Szülei elváltak, felváltva töltött időt édesanyjával és édesapjával, valamint az apja új családjával, ahol nem voltak túl kedvesek vele. Gyerekkorától kezdve nem találta a helyét sem a világban, sem a saját bőrében, amit a pubertáskor csak tetézett. Tizenévesen helyi tévésorozatokban és tévéfilmekben bukkant fel, a kétezres években már főszereplőként is. Az áttörést először a Cukorfalat című kétszereplős thriller hozta meg neki, amiben egy állítólagos pedofilt csal tőrbe a saját házában, egy sokkal szélesebb kör viszont akkor találkozott vele, amikor a 2007-es Juno című film főszerepét, a meg nem született gyerekét örökbe adó tinédzsert eljátszotta.

Jason Reitman filmjét négy Oscarra jelölték, Page alakítása volt az egyik, végül csak a forgatókönyv nyert. Oscar-jelölt színészként viszont már megnyílt előtte egy teljesen új karrier: játszott blockbusterekben (X-Men 3 és Az eljövendő múlt napjai), kisebb költségvetésű szerelemprojektekben (Hajrá, Bliss!) és művészi igényű blockbusterekben is (Eredet). Woody Allen-filmben is felbukkant, videójátékot is szinkronizált, megkeresték az Egyenesen át remake-jéhez is, hogy aztán egy állandó szerepe legyen a Netflixen futó Esernyő Akadémiában.

A Pageboy nem erről szól. Ha valaki hollywoodi pletykákra kíváncsi, gyártástörténetre, milyen volt egy-egy filmjében dolgozni, milyen volt ennek vagy annak a híres embernek a közelében lenni, az pár kivétellel csalódni fog. (A híres kivételek: az Eredet forgatásán mindenki nagyon kedves volt, de övsömöre lett, annyira stresszelt, Hugh Jackman pedig tényleg a legkedvesebb ember a világon.)

Vannak forgatások, ahol a részletekbe is belemegy: a görkoris Hajrá, Bliss! forgatásán lesz jóban Kristen Wiiggel és Alia Shawkattel, különösen megmarad benne a – queerséghez tradicionálisan és saját bevallása szerint is köthető – roller derby kitanulása, az előkészületek és az egésznek a barátságos hangulata. Page idéz egy viccet is: „Mi a legnehezebb a görkorizásban? Elmondani a szüleidnek, hogy meleg vagy.” Vagy hogy Catherine Keener mekkora segítséget nyújtott neki abban, hogy egy különösen nehéz szerepet jobban el tudjon viselni. Vagy ennek a fordítottja, amikor az Egyenesen át forgatása közben úgy érezte, hogy szándékosan veszélybe sodorják őt és egy másik színészt egy autós kaszkadőrjelenet készítése közben.

Ez nem azt jelenti, hogy Hollywood ne lenne nagyon fontos a Pageboy időben előre és hátra ugráló történetében. Page-et már egészen fiatal kora óta érték inzultusok és atrocitások, kezdve onnan, hogy még tinédzserkorában egy megszállott rajongó küldött neki szexuális tartalmú, zavarodott üzeneteket (később a férfit skizofréniával diagnosztizálták.) Amikor bekerült az amerikai gyártásba, rendszeresek voltak a zaklatások, még tizennyolc sem múlt, amikor stábtagok nyomultak rá, egy idősebb női filmes megerőszakolta, vagy egy másik férfi ráerőltette magát.

Egy különösen kemény fejezetben részletesen ír arról, hogy az első coming outja után a világ egyik legnagyobb férfi sztárja részegen nem hagyta békén a buliban, és csak arról tudott neki erőszakosan magyarázni, hogy tuti nem is meleg, és csak egy jó baszás kell neki. A férfi később azt mondta, hogy amúgy semmi baja nincs a melegekkel, de Page a szemébe mondta, hogy nem biztos, hogy ez így van.

A hollywoodi sztereotip szokások is fojtogatták, néha szó szerint: a PR-csapatok megkövetelték tőle, hogy a vörös szőnyegen nőies és elegáns ruhát hordjon, miközben színésztársa, Michael Cera mehetett surranóban és laza ingben. A PR csapat a rendezőt is megkérdezte, hogy mi a véleménye, Jason Reitman pedig szintén arra szavazott, hogy Page-en ilyen ruha legyen.

Nemcsak híres és/vagy befolyásos emberek inzultálták őt a könyv egyes pontjain: aláhúzva a mondandóját, beszúr egy-egy esetet arról, hogy buzizták le az utcán, hogyan dobálták meg sörrel, vagy hogyan kellett bemenekülnie egy boltba egy különösen agresszív hőbörgő elől. Még jobban fájtak azok a tüskék, amikkel a barátai odavetett mondatai szúrták meg, amikor a szexualitását vagy a nemváltását bagatellizálták, vagy csak kételkedtek benne. És akkor még olyanokról nem is beszéltünk, mint Jordan Peterson célzott provokációja a Twitteren.

Page életében az ilyen pillanatok mindennaposak voltak, egy súlyosabb réteggel bevonva azt, hogy tizenévesként ismert, huszonévesen pedig világhírű lett. Mindenféle olyan atrocitás érte, ami fiatal színészeket szokott érni minden elmondás szerint Hollywoodban, Page viszont még pluszban küzdött a saját szexualitásával, a szexualitása elfogadásával, miközben komoly mentális problémái voltak, amik önsértésben, étkezési zavarokban jelentkeztek nála. Az egyik mélypontján alig volt több negyven kilónál. Gyerekkorában rendszeresen ütötte, vágta magát,

a nemváltása előtt nem sokkal úgy megütötte a saját arcát a tükör előtt, hogy napokig monoklija volt.

A könyv ezeket a folyamatokat próbálja meg érzékeltetni az érzelmes, erőteljes, bár néha azért túlírt prózájával.

De az érzelmes túlírás is a könyv szerves része. Page egész életében érzelmi turbulenciában élt, amit semmilyen formában nem tudott kiadni magából, sem a munkájában, sem a családja előtt. Maradt a magánélete, aminek a részleteiről annyit és olyasmiket ír, amik miatt 15 évvel ezelőtt a bulvársajtó munkatársai eladták volna minden belső szervüket. Page részletezi a balul sikerült egyéjszakás kalandját, az első randiját transzként, a viszonyait a Junóban szereplő Olivia Thirlbyvel, a House of Cardsban és a Black Mirrorban is feltűnő Kate Marával, illetve egy ismertebb, és nála idősebb nővel, akinek titokban tartja a nevét, és akinek a későbbi heteroszexuális kapcsolata összetörte a szívét.

Házas is volt, de a házassága szétesett, ahogy a legtöbb hosszú távú párkapcsolata is. Folyton ivott és cigizett, bevallottan ezek voltak az eszközei arra, hogy megküzdjön bármivel, közben mint minden rendes fiatal, folyton zenét hallgatott (Broken Social Scene, Peaches, Sleater-Kinney). A mentalitásában és az érdeklődésében az hozott változást, amikor ellátogatott egy permakultúrával foglalkozó farmra, ahol másokkal együtt egy hónapig élt harmóniában a természettel, miközben workshopokra és szemináriumokra járt.

Page az első, aki elismeri azt, hogy mekkora privilégiuma van. A permakultúrás kiruccanása egy dolog, de a könyv végén őszintén beszél arról, hogy a nemátalakító műtétben szerencsés volt: ki tudta fizetni az egyébként abban az országban legális procedúráért a 12 ezer dollárt (ez bő 4 millió forint), tudott utána pihenni valahol, vannak barátai, akik tudták ápolni és törődtek vele, a pihenés után biztos munka várta (az Esernyő Akadémia harmadik évadának forgatása), és semmiképpen sem akarja bagatellizálni mások szenvedését. De a könyvéből egyértelmű, hogy Page-nek is kijutott a szenvedésből, még ha ez másfajta szenvedés is, mint amit tradicionálisan így definiálunk.

A negyvenkilós súlya csak az egyik mélypont volt az életében, bevallottan akkor volt leginkább a padlón, amikor úgy döntött: megszakítja a kapcsolatot édesapjával. Azzal az édesapjával, aki szemrebbenés nélkül nézte, hogy mostohaanyja és az ő gyerekei szekálják, aki veréssel fenyegette őt, amikor a gyerekkori zaklatója személyesen rátalált, és aki azonnal érzelmi kitörésbe kezdett, amikor Page azt szerette volna, ha az ingázás helyett édesanyjával élne. Édesapja lájkolta Jordan Peterson egyik feljebb említett Twitter-bejegyzését, és habár nem ez volt az utolsó csepp a pohárban, Page úgy döntött, hogy ebből nem kér többet. Minden jel arra mutat, hogy jól döntött.

A Pageboy rövid, és önismétlő tud lenni, sokszor úgy lehet érezni, mintha a könyv végén található köszöneteknek egy jobban kibontott változata lenne, amiben az író a saját sorsa mellett sorban megköszöni azoknak, névvel vagy név nélkül, akik nagy hatással voltak rá, szeretőknek, kollégáknak, iskolatársaknak, messzi családtagoknak, ismerősöknek vagy annak a büféslánynak, aki Halifax egyik plázájában dolgozott, és az első lány volt, aki megcsókolta őt. De mindezek mellett fontos és őszinte krónikája annak, hogy még egy Oscar-jelölt színész is tudja hitványnak érezni magát, és a hitvány érzéséből van kiút. Csak hagyni kell, hogy együtt létezhessen velünk, olyan boldogan, amilyen még soha nem volt – ahogy a Pageboy egyik utolsó mondatában írja.