Ónodi Eszter nem volt még ilyen velejéig gonosz

Június 1. és 7. között rendezik meg idén a Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivált, ami már tizenegyedik alkalommal a legnagyobb rövidfilmes rendezvény az országban.

A nemzetközi felhozatal egy dolog, de az idei Friss Hús lesz az első lehetőség, hogy nagyközönség láthassa Buda Flóra Anna 27 című, Cannes-ban Arany Pálmát nyert filmjét, ahogy szintén itt lehet először látni a berlini filmfesztivált megjárt Szemem sarka című filmet Erhardt Domonkostól.

Itt lehet látni a Freeszfe Egyesület égisze alatt készült alkotásokat, de itt debütálnak szélesebb közönség előtt a szétbombázott és átalakított Színház- és Filmművészeti Egyetemen készült munkák is, a többi felsőoktatási intézményről nem is beszélve. Akárcsak a korábbi években, a Friss Hús nem kizárólag filmvetítéseket jelent, hanem szakmai programokat és bulit is, erről többet a fesztivál honlapján lehet olvasni.

És akárcsak a korábbi években, a Telexen most is összeszedtük azokat a filmeket, amiken megakadt a szemünk, amiket említésre érdemesnek tartunk, vagy amikben volt valami, ami megfogott minket. Ezek a Friss Hús legérdekesebb filmjei 2023-ban:

27 (rendezte: Buda Flóra Anna)

A hétvége nagy nyertese Buda Flóra Anna volt, aki rövidfilmes Arany Pálmát nyert Cannes-ban, a hét nagy nyertesei pedig azok a nézők lesznek, akik bejutnak a 27-et is tartalmazó blokk vetítéseire, ennél nagyobb hype ugyanis nehezen előzhet meg hazai rövidfilmes fesztivált és azon belüli indulót. A díj persze egyben fricska is a díjhoz gratuláló, ám arra pénzt háromszor sem adó Nemzeti Filmintézetnek – valószínűleg ez is előkerül majd a Puskin folyosóján, de beszéljünk inkább a filmről, amelyben a lakhatási válság, a szexuális fantáziák kiélése és ezeknek a valósággal történő szembeállítása, illetve az intimitás meg- és kiélése is megjelenik.

A bő tízperces alkotás igazából bárhol játszódhat, apró jelek árulkodnak csak az orbáni Magyarországhoz kötődéséről. A történet szempontjából ez viszont inkább csak easter egg, a Buda által feltárt, univerzális problémák nem köthetők helyhez – bár tény, hogy erősen merít saját 27 éves kori élményeiből. A társadalom jelentős részét érintő válságot teljesen egyéni hanggal és a szexualitásnak a történetbe furcsán bevonódó fűszerével jelenik meg. Buda korábban azt mondta a Telexnek, hogy „Kíváncsi voltam, hogy ha egyszer pornófilmet csinálnék, hogyan tudnék belecsempészni, mondjuk, egy kis szociális érzékenységet”, de a 27-ben inkább azt látjuk, hogy ez felborul – mint a főhősnő a biciklijével –, és a szociális érzékenységbe csempész bele egy kis pornót. (kg)

A kis hatalmasok (rendezte: Karácsony Péter)

Megszületett a kistérségi politikai intrikák között zajló Ronda ügy, megölt prostituált helyett lábon lőtt gazdasági vezetővel, legénybúcsúzó neurotikusok helyett pocakos potentátokkal, Las Vegas helyett pedig egy vidéki vadászházzal, ahol miközben rotyog a frankfurti leves és hűl a rétes, a pálinkázó vadászok egymásra mutogató vérfürdőt rendeznek. De eskü, hogy tényleg hasonlít, ha másban nem, abban a koromfekete, kicsit kabarés, de inkább keserű hangulatban, amelyet Karácsony Péter filmje áraszt, és ami a Pannónia dicsérete után megint talál egy kreatív módot Nagy-Magyarország használatára (ott torta volt belőle, itt lőtt sebet kötnek el egy olyan övvel). Valahogy minden színész ugyanazon a húron pendül, élükön a falusi intézőt alakító Trill Zsolttal, aki azt is hitelesen tudja eljátszani, hogy közvetít a részeg polgármester és a milliós kenőpénzzel kenegetett bűnbak között. A kis hatalmasok nem túl kifinomult, de kifinomultabb – és szórakoztatóbb –, mint például a hasonló babérokra törő Bűnös város volt. (kd)

A lazac (rendezte: Kertész Viktor)

Kevés olyan élethelyzet van, amelyben elképzelhető, hogy 35 másodpercen belül ugyanolyan komolysággal hangzik el egy párok közti vitában, hogy „Buta vagy”, meg az, hogy „És mikor tartanánk az esküvőt?”. A lazac egy ilyen fura világban játszódik, ami kicsit olyan, mint Shiv Roy és Tom Wambsgans párkapcsolata: a vagonok már kisiklottak, pár talán már fel is borult, a több száz tonnás szerelvény viszont még mindig óránként 90 km-es sebességgel száguld előre, tudomást sem véve a környezetéről. Ennek a világnak csak egy játékszabálya van: csak skorpiók lakják, amik nem tudják, meddig vicces és mikortól pusztító egymást mardosni. Talán nem is érdekli őket, vagy talán minden csak egy beteg játszma része, ezért is lehet, hogy a végére egyáltalán nem lesz furcsa, ahol a beszélgetés zárul. (kg)

A szív kertje (rendezte: Hegyi Olivér)

Hirtelen nem tudok mondani még egy olyan magyar alkotót, aki ennyire plasztikusan tudná megfogni a szorongást, mint Hegyi Olivér, aki készített már filmet iskolai szavaláson felsülésről (Tiszta szívvel), a szakítás utáni méla bánatról (Take Me Please), sőt HOLI néven még egy lemezt is összerakott a végtelen önmarcangolásról (Sírok és nevetek). A szív hangja című filmje most egy újabb bugyorba ereszkedik le: a művészeti iskolai felvételi harmadik fordulójába, amelyen a főszereplő Juhász Dániel (hangja: Hegyi Olivér) szeretne is bekerülni, meg nem is, és az egész hercehurcán irányított meditáció segítségével és egy csomó beszélő, antropomorf állatszörny hátráltatása ellenére akar már túlesni. Túl hétköznapi leírás ez egy olyan filmhez, amely szinte végig a főszereplő szorongó elméjében játszódik, ahol különböző életutak szó szerint rajzolódnak ki előtte, miközben a folyosón vár, az összes kétsége és kényszere rázúdul, csak azon az anatómiailag érdekes arcán nem tükröződik semmi. (kd)

Az úszó (rendezte: Bögi Máté)

Van egy szekvencia Az úszóban, Bögi Máté dán tengerparton készített filmjében, amikor még nem lehet teljesen eldönteni, hogy merre fog menni a cselekmény. Andalgás a tengerparton? Párkapcsolati civakodás? A Halál a hídon minimálváltozata, amelyben egy hangmérnök véletlenül olyasmit rögzít a mikrofonjával, ami alapjaiban rengeti meg az életét? Tulajdonképpen az utóbbi lesz, csak sokkal kevesebb gyilkos John Lithgow-val, és sokkal több szexuális feszültséggel, amikor egy pipogya hangmérnök hangos szexet rögzít egy bunker mélyén, és azt feltételezi, hogy az egyik szereplő a barátnője, akivel együtt jött kirándulni. Bögi már az első pillanatokban megágyaz a főszereplő pöcsfejségének, aztán pedig ügyesen fokozza a paranoiáját, hogy aztán a végére ki is süljön az egészből valami. A teljesen ismeretlen dán színészek szimpatikusak, az egész celluloidra forgott, amitől van egy kézzelfogható hangulata, és szerencsére nem kétszer olyan hosszú, mint kellene lennie. (kd)

Einstand (rendezte: Kölcsey Levente)

Nyolc perc rettegésként lehetne leírni az Einstandot, ami igazából már a címében lelövi a „poént”, vagyis hogy mi fog történni a rövidke film egyetlen jelenetének helyszínét adó kis étteremben. Illetve nem is nyolc perc, és nem is rettegés: egy hivatali ellenőr érkezése után a kellemetlen beszélgetés pár öles lépéssel iszonyat nyomasztó hangulatba vált át. Nincs kiabálás, nincs balhé, csak pár papír, pár egyszerű utasítás, és mindennek vége. Nincs megadott hely, nincsenek nevek, de mindenki tudja, pontosan mi történik, mindenkinek van hasonló családi története, tragédiája. A feszültséget csak növeli, hogy Kölcsey úgy dolgozta át Bodor Ádám Konyhatitok című novelláját, hogy egyetlen, vágás nélküli jelenetet látunk, ráadásul úgy, hogy szinte meg sem mozdul a kamera. (kg)

Mária Terézia szül (rendezte: Cibulya Nikol)

– Lemaradtam valamiről?

– Háborúban állunk!

– Érdekes. Kivel?

– Sajnos arról én maradtam le.

Ez a párbeszéd önmagában is elég szürreális lenne Cibulya Nikol Mária Terézia szül című történelmi rövidfilmjében, de ha hozzávesszük, hogy eközben a kamera háta mögött vajúdás közben üvöltő, a címben szülő Mária Terézia adja a vonószenekar melletti aláfestést, még tébolyabb lesz az egész. Hiába a teljes dilit sugalló jelmezek és díszlet, az a helyzet, hogy bármennyire szatirikus az alaphelyzet, nemhogy az 1700-as évek közepén, most sem annyira elképzelhetetlen szituáció, hogy vajúdás közben – Mária Terézia – adózási és haditanácsokat hallgasson és hozzon, vagy – korunk asszonya – egy igazgatósági ülés napirendi pontjait vegye végig, mert ezt várják el tőle. Hiszen olyan világban élünk, amikor a védőnők által osztogatott kis pamfletben az szerepel, az anya örüljön, ha az apa bármit is hozzátesz a gyerekneveléshez, a szülés előtt gondosan tömje meg a hűtőt legalább egy hétre előre megfőzött étellel, és a vasalásról se feledkezzen meg. Adjunk hozzá egy erősebb hófehér sminket, egy rizsporos parókát, egy báltermet, és ott is vagyunk, ahova Cibulya varázsol minket. Az idei Friss Hús egyik legeredetibb és – tragikumával együtt – legviccesebb munkája.

Nikó (rendezte: Korom Anna)

Székely Rozi az idei magyar filmfelhozatal talán legjobb alakításával abszolút a vállán viszi el a jó félórás Nikót, ráadásul nem akármit vállalt, mert a film nagy részében – egy, a film alapját képező kiborulás miatt – meztelenül bandukol, autózik, menekül. Menekül, Korom Anna ugyanis ezzel a némileg szokatlan módszerrel az anyaság nem sok figyelmet kapó problémáit tárja elénk, azt, hogy milyen az, amikor valakinél egyszer csak elszakad a cérna, miközben vagy nem mernek, vagy nem tudnak kivel beszélni a problémáikról, vagy nincs is olyan helyzet, amiben bárki kíváncsi lenne azokra. Mindez egy abszurd formában, ruha nélkül jelenik meg a Nikóban, mégis működik a dolog. (kg)

Pragma (rendezte: Szelestey Bianka)

Szelestey Bianka filmjében minden adott, hogy a magyar filmművészet egyik nagyon szeretett műfaja, az ordibálós dráma legyen belőle, óriási szerencsénk, hogy pont arról szól, hogy emberek hogyan próbálják meg az összes feszültségüket és szenvedésüket belülre vezetni, a körömrágástól az étkezési zavarig. Az utóbbi Julit (Juniki Noémi), a Pragma főszereplőjét kínozza, sajnos pont édesanyja (Láng Annamária) főztjétől, és pont akkor, amikor a komplett család megérkezik az otthonukba. Érkezik a folyton kritizáló nagymama, a lenézett meny az unokával, a konyhában nincs elég hely, a sütik alig férnek el, de enni pedig kell. A nyomasztó családi ebédek ismerősek lehetnek bárkinek, de Szelestey tényleg nem arra fókuszál, hogy egyszer kirobbanjon az az szereplőkben fortyogó feszültség – előző, Hajszálrepedés című filmje is a felszín alatti bántással foglalkozott, azzal pedig egészen a tavalyi diákfilmes La Cinef szekcióig jutott a cannes-i filmfesztiválon. A Pragma a bántás örököltségéről szól, szerencsére végtelen és banális dialógusok nélkül, inkább képekkel, jól instruált színészi játékkal, fegyelmezett operatőri munkával, és olyan helyzetekkel, amelyek miatt tényleg összerándul a gyomrunk. (kd)

Remete sziget (rendezte: Mariai Gábor)

Nem vagyok százszázalékosan biztos benne, hogy mindent értettem abból, hogy mi miért történik a Remete szigetben, de ez inkább az én hibám, mint Mariai Gáboré, aki az animációs diplomafilmjéhez egy olyan fantasyvilágot talált ki, amelyben minden egyes új helyszín valami addig ismeretlen, öntörvényű történéshez vezet. A sztori is olyan, mintha valaminek a közepébe csöppennénk: Cassi hajótörést szenved egy olyan bolygón, ahol csupa remete él, miközben az univerzum pusztulását megakadályozó csodanövénnyel próbálna célba érni. Előre is elnézést a hasonlatért, amiért ennyire leegyszerűsítem, de a remeték világa leginkább olyan, mint egy különösen bukolikus idegen bolygó a Rick & Mortyból, szerencsére annak a nihilista humora nélkül. Mariai elmondta egy interjúban, hogy a Remete sziget egy sorozat ötletéből fejlődött ki, és tényleg nem lógna ki a Cartoon Network/Adult Swim világából. (kd)

Sátán (rendezte: Csihar Arion, Belső Marcell)

Az ördög séf dzsekit visel, avagy mi van, ha A Mackó sikersorozatba reszelünk egy kis patkós Gordon Ramsey-t. Így is aposztrofálhatnánk a mostanában felkapott elit konyhai világban játszódó SÁTÁN-t, ami nem csinál titkot abból, ki is a megtestesült gonosz ebben a rövidfilmben – az első igazán gonosz szerepét játszó Ónodi Eszter. A kérdés nem is ez, hanem az, hogy a feltörekvő szakács szerepében (is) remeklő, mostanában tényleg mindenben szerepet kapó Patkós Márton meddig hajlandó elmenni a céklapürék, gourmet szendvicsek, sötét alkuk és a szakmai előmenetel világában. (kg)

Széllel szemben (rendezte: Chilton Flóra)

Mi lehet rosszabb annál, ha az embert a születésnapján nem látogatja meg az édesanyja a gyermekotthonban? Egy pedofil kalauz? Az éhség? Lebukni egy betörés közben? Rájönni, hogy nem valami történt édesanyáddal, hanem egyszerűen csak nem kíváncsi rád? „Az emberek észre sem vesznek, amíg el nem kezdesz zuhanni” – mondja a fenti kérdésekre sorra rádöbbenő ikerpár egyik tagja testvérének, de közben érezni, hogy szerencsére ők együtt zuhannak, így észre is veszik egymást. Chilton Flóra fájóan valóságos történetet mutat be, nincs világmegváltás, nincs mögöttes nagy metafora – vannak, akik alapból hendikeppel indulnak, és még utána is széllel szemben kell mindennel megküzdeniük.

Utolsó napunk (rendezte: Szabó Balázs Mihály)

Az Utolsó napunk csodálatos példája annak, hogy ha egy film technikailag nincsen is a topon, ha átgondoltan, művészi szándékból keletkezik, akkor is tud működni. Az Egerben végzett Szabó Balázs Mihály filmjében a kamera néha furán imbolyog, ha mozogni kell, a hang sem mindig a legjobb, de ezek mind lényegtelenek, mert láthatólag mély átéltségből és átgondoltságból jött létre. Az Utolsó napunk egy báty és egy öcs viszonyáról szól, mielőtt az idősebb testvér a vártnál hamarabb indulna Münchenbe, a nap pedig szinte észrevétlenül múlik el: fát raknak a tűzre, együtt ebédelnek, egy szobában alszanak, aztán indulnak hajnalban a vasútállomásra. Szabó nem törődik semmi olyasmivel, aminek egy ilyen történetben akár a kényszerét is érezhetné: nincsen érzelmes búcsú, monológ, nincsenek visszaemlékezések, magasztos ígéretek, nincsen megmagyarázva, hogy hol az apa, hova kell menni, mikor kell indulni, mikor látják egymást, csak történnek a dolgok egymás után, anélkül hogy bármilyen máz rajtuk lenne. Szabó játssza az egyik főszerepet is, a többi szereplőt pedig a stáblista szerint a családja, és nem vagyok biztos benne, hogy színészekkel ugyanígy működne. A Friss Hús felhozatalának egyik nagy tanulsága nekem az volt, hogy a készítők gyakran azt érezhetik, hogy a szereplőknek nonstop beszélniük kell, mintha rettegnének a csendtől, de jó dialógus írására nem mindenki képes, és az isten mentsen minket attól, hogy magyar színészek elkezdjenek mindennapi szövegeket improvizálni. Az Utolsó napunk azt bizonyítja be, hogy ha tudjuk, mit akarunk – és biztos vagyok benne, hogy Szabó pontosan tudta –, akkor ott lesz egy történet akkor is, ha csak körvonalakban mondjuk el. (kd)

A jegyvásárlásról és a vetítésekrőla fesztivál honlapján lehet többet megtudni.