Darvasi László: Ha tanítanék, kapnám a gázspray-t, de tulajdonképpen így is mindannyian kapjuk

Darvasi László, aki Szív Ernő néven a Telex tárcarovatába is ad írásokat, az egyik legtermékenyebb kortárs írónk volt Veiszer Alinda vendége legújabb műsorában, és többek közt arról beszélt, hogy igazából nemcsak a tanárok, hanem mindannyian könnygázt kapunk az arcunkba, és hogy a mai társadalmunk egyik legnagyobb problémája a szorongás. A Darvasi Lászlóval készült teljes beszélgetést itt lehet megnézni némi támogatásért cserébe.

„Amikor megláttam Nádas Péter asztalát, attól halálfélelmem lett. Nagyon precíz. A gondolatában és az akaratában is ilyen rend lehet” – mondta Darvasi, akinek az íróasztalán rendetlenség van, ahogy benne is, de ezt az alkotófolyamat részének tekinti, és úgy gondolja, hogy egy könyv megjelenése is rendetlenséget kell kiváltson, mert akkor értelmezik, vitatkoznak róla, elismerik vagy félreértelmezik. „Az a könyv, aminek a sorsa a rend, annak a sorsa a halál” – mondta.

Darvasi nemrég fejezte be új regénye írását, ami a korábbiaktól eltérően már nagyon közel van jelenünkhöz. Veiszer azt feszegette, hogy míg Darvasi novelláiban és verseiben belemenősen beszél a hatalom visszaéléseiről, addig ez regényeiben nem jelenik meg direkt módon.

„Van az íróknak az az általános félelme, hogy szájbarágós és didaktikus lesz. Ez a félelem tőlem sem áll távol. A szándék sem, hogy beszéljek erről. Azt hogy miben élünk, novellákban igyekeztem elég erőteljesen megjeleníteni. De hogy találsz ki a mára egy nagy történet? Nekem nem voltak eszközeim, mint neves pályatársaimnak, Téreynek vagy Szilasi Lászlónak, aki írt egy hajléktalan regényt, de Kereszturyt is mondhatnám. Náluk találkozott az írói alkat a mindenki által megélt valósággal” – reagált Darvasi. Úgy érzi, nála olyan képzeleti cunami van az agyában, ami nem nagyon jön össze a megélt dolgokkal, ezért nincs narrációs eszköze.

Az áradó fantáziája a beszélgetés későbbi részében is téma volt. Darvasi úgy véli, hogy a most írt nagyregényénél olyan agymunkát végzett el, mint amit teamek szoktak sorozatoknál, az 1300 oldalnyi szövegben 50 szereplő és három család szálai kellett összerendeznie.

Darvasi azt mondta a beszélgetés egyik pontján, hogy ismeri a félelmet. mert ott van vele. Erre Veiszer megkérdezte, mitől fél.

„Hát ha én azt tudnám. De egyébként senkitől. És semmitől. Van egy általános, 20 századi betegség, amit szorongásnak nevezünk. Én ezzel eléggé partiban vagyok. És nagyon sokan partiban vagyunk. El nem tudom mondani, hogy mekkora mennyiségű szorongás között élünk. De néha megnyílnak a csapok. Úgy maguktól, két ember egymásra és néz. És velem is ugyanaz. Szintén zenész. És akkor egyből megvan a közös nyelv, félszavakkal beszélnek ismeretlenek. Amióta az eszemet tudom azóta szorongok, de ez kevéssé látszik. Aki velem él, az tudja. Nem fogom be a számat, hekkelek, de azt látom, hogy ennek a társadalomnak a legnagyobb baja a szolgaságra való hajlam és az alkohol mellett a szorongás. Ezek nyilvánvalóan összefüggenek” – mondta az író.

Darvasi törökszentmiklósi származása, vidéke léte is szóba került, majd Szeged, ahová tanárképzőre járt. Majd a főiskola után három évig tanított is.

„Kapnám a gázspray-t, ha tanítanék, de hát tulajdonképpen így is kapjuk. mindannyian kapjuk” – vetette fel, majd azt mondta, hogy máig a gyerekek közé szeret menni, mert ott bármi történhet, nem bólogatnak illedelmesen, mint a felnőttek, és ha nem értenek valamit, akkor ott felborul a pad. Felidézte azt is, hogy a Pálcika című meséjénél egy ötéves gyereket amolyan előszerkesztőként használt.

A rendszerváltás korszakát is Szegeden élte meg, és akkor szerencsésnek érezte magát.

„A diktatúrában a bolond elbújhat. Ott van egy általánosító szín, ami szépen rákenődik mindenkire. Tehetségesre, tehetségtelenre, butára, jó eszűre. A szabadság megmutat mindent, sokkal élesebb fénnyel dolgozik, megmutatja mennyi kiszolgáltatott, alulszocializált ember van az országban, akiknek a foglalkoztatására nagyon nagy energia és munka várt volna valakiktől. A szabadság ezt nem adta meg nekik. Most már cseszhetjük. Visszaszocializálták őket a rabság helyzetébe.”

Darvasi a műsorban beszélt még arról, hogy miért vitték el egyszer a rendőrök államigazgatás vádjával, hogy a romlás sokadik stációját éljük, miközben az írók minden korábbinál jobban érezhetik magukat Don Quijotéknak.

Az író beszélt még arról, hogy miért szeret még mindig képeslapokat küldözgetni, és miért baj, ha az emberből kiveszik a kíváncsiság. Azt is felidézte, hogy milyen tapasztalatokat hozott neki a legionella nevű, sok esetben halálos kimenetelű betegség.