Alan Rickman senkiben sem bírta a korlátoltságot, de legfőképp magában nem

„Ilyen volt Alan. Sosem tudhattad, hogy megcsókol vagy kizökkent. De mindig is vártad, hogy mit fog tenni következőnek”

– írja Emma Thompson Alan Rickman Őrülten, mélyen című könyvének előszavában, miután leír egy anekdotát arról, hogy a színésszel hirtelen egy fagyöngy alatt találták magukat, és Alan Rickman a csók helyett kihúzott egy szőrszálat Thompson álláról, majd elsétált.

Az Őrülten, mélyen nem regény, hanem egy napló, Rickman személyesen vezetett naplója 1993-tól egészen 2015-ig. A szó szoros értelmében napló, a színész gyakran nem egész gondolatokat, csak gondolatfoszlányokat írt le, megjegyzéseket, gyors jegyzeteket, időpontokat, utazásokat, találkozókat. Magyarországon még csak 2023-ban fog megjelenni a Kossuth Kiadó gondozásában, de angol nyelven már októbertől elérhető. A cikk az angol változat alapján készült.

Az Őrülten, mélyen a címét Rickman egyik korai filmjéről, a Truly Madly Deeply, magyarul Szívből, igazán című 1990-es drámáról kapta. Amikor a napló kezdődik, a színész már túl van azon, hogy bemutatkozzon a világnak: már maga mögött hagyta filmes debütálását, a mai napig páratlan gonoszát az első Die Hardban, és annak egy variációját, egy másik gonoszt a Robin Hood, a tolvajok fejedelme című kosztümös akciófilmben. De még a kanyarban sincsen a Harry Potter. Rickman 42 éves volt a Die Hard idején, de előtte már bőven játszott brit tévéfilmekben, sorozatokban és főleg színházban. A Royal Academy of Dramatic Art diákjaként, majd évtizedekkel később az azt vezető testület alelnökeként, rendszeres színpadi színészként és rendezőként neki mindig is a színház volt az első, miközben a növekvő ismertsége miatt egyre-másra kapta a szerepeket brit, amerikai, és más nemzetek filmjeiben is.

Amikor Rickmant először megismerjük a naplóban, 1993-ban, mit ad isten, éppen Magyarországra tart. A Mesmer című életrajzi filmet forgatja, amiben ő alakítja Franz Anton Mesmert, a hipnózis előfutárának számító mesmerizmus kutatóját (akinek a munkásságát egy Észkombájnban mi is bemutattuk). A filmet részben magyar stábbal, magyar színészekkel, magyar helyszíneken forgatták, úgyhogy most el lehet képzelni, hogy nem sokkal a rendszerváltás után Alan Rickman Sopron utcáin sétálgat egy októberi napon, majd elcsodálkozik egy magyar temetőn. És nagyon dicséri a magyar színészeket is, bár nem nevez meg senkit pontosan, az egyik magyar színészről azt állítja, hogy lehet, mindannyiuknál jobban végzi a munkáját.

A dicséret nagy szó Rickman szájából, aki írásban sosem fogja vissza magát, ha felszínes, komolytalan, nem százszázalékos elhivatottsággal végzett munkával találkozik; később finoman kritizálja Emma Watsont is; írott szóban dühöng a türelmetlen rendezők miatt; és úgy általában nagyon sokszor elege van mindenből. Csak hogy még simogassam egy kicsit a magyar egót: később egy színésznőt szó szerint említ, hogy milyen jó munkát végzett: Kökényessy Ágit, akivel a Raszputyin című 1997-es tévéfilmben szerepel együtt, és szerinte kiváló volt a jelenetpartnereként.

A naplója szerint Rickman rettenetesen fárasztó, érzelmileg roppantul megterhelő, de élvezetekben gazdag életet élt, aminek folytán rengeteget panaszkodott, de a jó dolgokat sem volt rest leírni.

Lejegyzi azt, amikor és ahogyan beteg, minden látott filmről ír egy gondolatot (a huszonvalahány év alatt kétszer is látja megint a Die Hardot, mindkétszer még mindig odavan érte), minden látott színdarabról leírja a véleményét. Akkurátusan jegyzi, hogy melyik estét milyen társaságban, kikkel töltötte, ezért néha a sok lábjegyzet miatt nehéz tartani a lépést, hogy ki kicsoda. Felbukkannak állandó szereplők: az élettársa, Rima Horton, Emma Thompson, Richard Attenborough rendező, Harold Pinter író, kollégák, barátok, régi ismerősök sorjáznak.

Rickman mindig leírja, ha pocsék a másnapja, ha nem érzi jól magát, ha hülyeségeket álmodik, ha béna a szállása, ha finomat eszik, ha pocsékat eszik. Kifejezetten nehéz embernek tűnik, aki nehezen visel el másokat, de akit elvisel, azt a kegyeibe fogadja. Visszatérő fogalom a naplóban a „kíváncsiság”, ami szerint megítéli az embereket – ha van bennük kíváncsiság, akkor érdemesek a figyelemre, ha nincsen, akkor önzők, és csak magukkal foglalkoznak.

Rickman egyébként nemcsak magával foglalkozik, hanem a rokonaival, és beteg édesanyjával is. Egészen furcsa azt olvasni, hogy egy globálisan ismert színész arról beszél, hogy virágot vesz az anyukájának, vagy éppen hogy mennyire lelkes, amiért elindult az Eurostar vonat London és Párizs között, és pikk-pakk ott van vele a másik városban. Vagy amikor először meglátja a 2008-as amerikai választási kampányban John McCain mellett republikánus alelnökjelöltként induló Sarah Palint a tévében, és annyit ír, hogy „Ohmigod”. Vagy amikor évről évre elégedetlenkedik az Oscar-jelölteken, hogy már megint milyen felszínes hülyeségeket sikerült felterjeszteni a díjra.

És ha valaki arra lenne kíváncsi, hogy a színészek mennyire vannak tisztában azzal a színpadon, ha a nézőtéren valaki köhög, hülyén nevet, egy zacskóval matat vagy csak úgy kellemetlenkedik, az megtudhatja a választ Rickmantől, aki egy-egy futó darabnál napról napra vezeti, hogy éppen ki és hogyan volt idegesítő a kedves fizetővendégek között, és hogyan zavarta meg a színészek munkáját. Hasonlóan borzasztó véleménnyel volt a híresen pofátlan brit sajtóról is, a kritikát is rosszul viselte, sőt egy adott pillanatban megpendíti azt a húrt, hogy egy újságíró még azelőtt írt kritikát egy darabjáról, mielőtt látta volna. Rettenetesen fárasztják a sajtónak tett promóciós kötelezettségek, az évtizedek alatt sem változó kérdések (általában a Die Hardról kérdezgetik), olyannyira, hogy amikor valaki más megközelítést talál, akkor azt az újságírót szó szerint is megemlíti a naplójában.

Szíven tudja ütni az embert, amikor azt olvassa, hogy még Alan Rickman is mennyit kételkedik magában színészként, rendezőként és emberként is, amikor folyton a hibát, a tökéletlenséget látja magában, és szinte sosem elégedett. Mindig kétségek között őrlődik, a stressz pedig általában betegségekként, izomhúzódásként, elhúzódó influenzaként vagy más fertőzésként ütközik ki rajta. Néhány fejezet után, miután sikerült megszokni a nem teljesen gördülékeny szöveg ritmusát, már észre lehet venni a mintákat, hogy hogyan küzd meg a saját kétségeivel. Először is évente kétszer elmegy nyaralni, egyszer általában Közép-Olaszországba, Campagnaticóba, ahol van egy nyaralója, egyszer pedig Dél-Afrikába, a Pringle Bay-i tengerpart környékére. Ilyenkor néha a napló is megszűnik létezni, és csak napokkal később vesszük fel a fonalat. Valószínűleg az életben is így illantak el a napjai.

Aki azt gondolja, hogy az Őrülten, mélyen a címéhez hasonló hozzáállással fogja kiteregetni a szennyest a különböző filmek forgatásáról, az némileg csalódhat, bár azért a legtöbb munkájáról kiderül valami. Rickman egyáltalán nem dörgölőzött sztárrendezőkhöz vagy híres színészekhez, gyakran nagyobbra értékelte a teljesen ismeretlen munkáját: például elismerően beszél a Sötét öböl című thriller rendezőjéről, Adam Coleman Howardról. De Sigourney Weaverről már azt írja, hogy a Galaktitkos küldetésen mindent megtett, hogy beleszuszakolja magát a jelenetekbe a kamera elé, a főszereplő Tim Allen pedig egy erőszakos fráter volt, akivel bőséges idő kellett, hogy egymáshoz csiszolódjanak. A Dogma forgatásáról a legfontosabb sztori, hogy súlyosan megfájdult a háta az angyalszárnyaktól, az Igazából szerelem nagyjából csak pár említést kap (főleg Martine McCutcheon, mint „a legjobb dolog a filmben”).

Miközben Rickman nem egy buborékban élt, még ha úgy tűnt volna is. Van véleménye Tony Blairről, akivel többször is találkozott személyesen, egyszer beszól egy jót John Major egykori miniszterelnöknek, nem rejti véka alá, hogy mit gondol az amerikai közel-keleti katonai beavatkozásokról, és kommentálja a 2001. szeptember 11-i terrortámadást is.

Egyértelműen két pont van a naplóban, amikor érezzük, hogy Alan Rickman élete hirtelen meg fog változni.

Az egyik 2000. július 26., amikor annyit ír, hogy felkérték a Harry Potter-filmre. Rickman a szöveg tanúsága szerint néha elbizonytalanodik, hogy tényleg minden filmben neki kellene-e játszania Piton professzort, de végigcsinálja. Néha dühöng, hogy oké, hogy ennyi trükkfelvétel van, de hol marad a film sztorija. Az írót, J. K. Rowlingot kedves embernek tartja. Daniel Radcliffe színészi kvalitásai kapcsán vannak fenntartásai, de elképesztőnek látja, hogy mennyi törődést és támogatást kap a szüleitől, és biztos benne, hogy az egykori Harry Potternek lesz még karrierje a filmek után, talán producerként is. A harmadik rész forgatásán arról panaszkodik, hogy a mexikói rendezőnek, Alfonso Cuarónnak többet kellene foglalkoznia a gyerekekkel, mert „Emma Watson beszéde néha olyan, mintha Albániából jött volna”. De az utolsó forgatási napon érezhetően meghatódik, még ha a dokumentumfilmet forgató stábnak nem is hajlandó arról beszélni, hogy milyen érzés volt az utolsó jelenetét forgatnia Pitonként. Megköszöni Rowlingnak, és érzi, hogy valami véget ért.

A másik ilyen pillanat pedig 2015. július 14., amikor azt írja: „Mostantól másfajta napló ez.” Ez ugyanis a pillanat, amikor Alan Rickman megkapja a diagnózisát, hogy hasnyálmirigyrákja van. Mivel a legtöbb ember, aki a kezébe veszi a könyvet, tudja, hogy Rickman ebben a betegségben halt meg 2016 januárjában, van egy furcsa, fatalista üzenete a naplójának, hiszen tudjuk, hogy ez a pillanat egyszer eljön. Érthető okokból onnantól már nincsen sok a szövegből, és ami van, az is egyre ritkásabb.

Borzasztóan szomorú olvasni, hogyan néz szembe a halállal, főleg azután, hogy ötszáz oldalnyi, sűrű panaszkodással teli életigenlést olvastunk tőle – a hajnalig tartó dajdajozásokat, a stábbulikat, a stimuláló beszélgetéseket, a piti mérgelődéseket, a nyugodt pillanatokat, a családot. A könyv utolsó harmada már Rickman betegsége nélkül is végtelenül szomorú, az akkor a hatvanas évei közepén járó színész körül sorban halnak meg a kollégák, rokonok, barátok. Vannak, akik hosszú betegség miatt, vannak, akik egyik napról a másikra. Rickman megtervezte a saját temetését is, ő választotta ki, hogy melyik színházi rendező fogja levezényelni az eseményeket, melyik munkájából lehet vetíteni, és milyen zene szólhat. De ezt már csak Rima Horton tudja elmondani az utószóban.

Az Őrülten, mélyen zavarba ejtő olvasmány. Többször is felmerült bennem, hogy mennyire etikus ezt a sok privát gondolatot, gyötrődést, felvágást vagy maró őszinteséget akkor publikálni, amikor a szerző már nem él. Ráadásul a napló formátuma felveti azt a dilemmát is, hogy mennyire lehet ezt egyáltalán szerkeszteni, hiszen gyakran komplett mondatok sincsenek, nemhogy bekezdések. Abban egészen biztos vagyok, hogy vannak részek, nevek, vélemények, amelyek hiányoznak belőle, de az is biztos, hogy a jelentős részéhez nem nyúltak.

Ez néha a megértést is megnehezíti. A lábjegyzetek bőségesek, de bizonyos részeknél, bizonyos filmeknél elférne egy magyarázat, hogy pontosan miről is szólnak, és mikre tehetett Rickman megjegyzést. Van egy rész, amikor a Sötét öböl című thriller forgatásáról ír, amiben Norman Reedusszal, a Walking Deadből ismert színésszel együtt szerepel. A Kés a vízben-szerű film csavaros vége az, hogy ők ketten nem ellenségek a sztoriban, mint ahogy elsőre tűnik, hanem szeretők, akik konspiráltak a feleség meggyilkolására. Rickman pedig elég homályosan arról ír, hogy egy jelenet közepén nagy volt a kísértés, hogy megálljon közben, és azt mondja Reedusnak, hogy akármit is csinálnak, kölcsönös az érzés, de sosem fogja megtudni, hogy tényleg így van-e. Ezt a pár mondatot nagyon sokszor kellett elolvasnom, hogy egyáltalán felfogjam, mi történik, és az sem segít, hogy ennél a résznél az egyetlen lábjegyzet arról ír, hogy Rickman „itt a Reedusszal közös forgatásról beszél”.

De ha belerázódtunk a stílusába, a tagoltságába, a nem éppen olvasóbarát formátumába, akkor sodró lendületű tud lenni az Őrülten, mélyen. Főleg azért, mert pár száz oldal alatt végig tudunk cikázni egy tehetséges, magával is végtelenül kritikus művész életén, aki a műveltségben, az őszinteségben és a kíváncsiságban hitt, és aki addig élvezte ezt a bizonyos életet, amíg hirtelen, a megrázó diagnózis után pár hónappal, vége nem lett. Érezhetjük magunkat kukkolónak, de manapság sokkal kevésbé érdekes sorsokat is szoktak kukkolni az emberek.

Az Őrülten, mélyen 2023. április 12-én jelenik meg magyar fordításban a Kossuth Kiadó gondozásában.