Apu nem ér rá, sorozatgyilkost hajszol

2022. május 05. – 23:51

Apu nem ér rá, sorozatgyilkost hajszol
Paul Holes – Forrás: America’s Most Wanted on FOX

Másolás

Vágólapra másolva

Az évtizedekig sikeresen rejtőzködő Golden State-i sorozatgyilkos lebuktatása igazi sztárt csinált Amerikában Paul Holesból, a döglött ügyekre specializálódott nyomozóból. Ő most könyvet írt a hajszáról, és arról, hogyan élt ő azokban az években, amikor jószerivel minden gondolata a megoldatlan bűnesetek körül forgott. Noha saját bevallása szerint mindig gondja volt az érzelmei kimutatásával, a könyvében nyíltan mesél a küszködéseiről, lidérces álmokról, házassági kudarcokról, pánikról, túl sok bourbonről.

Paul Holes a kívülálló egykedvűségével feszengett felesége mellett a társasági eseményeken. Unta a kertvárosi amerikaiak szokásos beszédtémáit, semmi kedve nem volt a helyi sportéletről csevegni, az őt foglalkoztató dolgokról pedig – erről meg volt győződve – senki nem akart volna hallani. A megoldatlan bűnügyekre specializálódott nyomozó gondolatai ugyanis többnyire hullák körül forogtak.

Azt, hogy rosszul mérte fel, mi érdekli az embereket, vagy nagyot változott a világ a kudarcba fulladt első házassága óta, az a paradox alaphelyzet bizonyítja, hogy Holes a társaságbeli félszeg téblábolásáról a múlt héten megjelent könyvében mesél. És ezt a könyvet valószínűleg semmi nem menti meg attól, hogy siker, a valódi bűnügyekkel kapcsolatos könyveket, filmeket, podcastokat elképesztő mennyiségben fogyasztó amerikai közönség új kedvence legyen.

Paul Holes az amerikai „true crime” világ egyik szupersztárja. A rajongói számontartják, mi a kedvenc itala (bourbon); hogy a mókusok a frászt hozzák rá; és olyan sokan könyvelték el kifejezetten sármosnak, hogy egész szépen felfutott a HotForHoles hashtag a közösségi médiában. Holesnak szerepe volt jó néhány hírhedt bűnügy megoldásában, de a nevét igazán akkor ismerték meg tömegek, amikor – részben az ő erőfeszítéseinek hála – 2018-ban sikerült azonosítani a modern Amerika egyik legkegyetlenebb sorozatgyilkosát, az évtizedekig rejtőzködő Golden State-i gyilkost.

Holes élete nagy dobása után, 27 év szolgálatot követően hivatalosan nyugdíjba vonult, nincs már a bűnüldöző hatóságok kötelekében, de pihenésről szó sincs, a médiában aktívabb, mint valaha. Az újságíró Billy Jensen mellett ő például a házigazdája a The Murder Squad nevű, népszerű podcastnak, amelyben a hallgatókat is megpróbálják bevonni a tárgyalt bűnügyek megoldásába.

Fotó: paul.holes / Instagram
Fotó: paul.holes / Instagram

Holes könyve április végén jött ki, a címe Unmasked: My Life Solving America’s Cold Cases. A címhez híven legalább annyira szól Holesról, az emberről, mint a bűnesetekről, amikkel dolga volt. A személyessége messze túlmutat az olyan szokásos paneleken, mint hogy hogyan választotta magának ezt a pályát (egyébként gyerekként, a tévé előtt kuporogva, krimisorozat-beli példaképe láttán).

Holes már a legelső oldalakon szinte kényelmetlen közelségbe rántja az olvasót. Elmondja, hogy rosszabb időszakaiban bomló holttestekről álmodik, szex közben halott nők képe villan az agyába, és hogy miféle szenvedést okoz ez a lidérces álmokból, pánikból és túlzásba vitt whiskyzésből gyúrt elegy, választott hivatásának mellékhatása.

Nem véletlenül írtam úgy, hogy elmondja: Holes (akinek az orgánumáért is odavan a HotForHoles-tábor) saját maga mondta fel az Unmasked hangoskönyvváltozatát.

Holes, a rémes éttermi asztalszomszéd

Amikor a magánéleti kudarcairól mesél, vissza-visszatér arra, mennyire nehezére esik kifejezni az érzelmeit. Ez a habitus uralja a felolvasását is: van valami furcsa abban, ahogy gyónásszerűen felidézi élete nagy hibáit, felismeréseit, a szavak kíméletlenül őszintének is tűnnek, de úgy mondja ki őket, olyan szenvtelenül, mintha csak az lenne a téma, hogy mit evett reggelire. Egy feltűnő kivétel van ez alól: igazi indulatot érezni a hangjában, amikor arról a gyerekgyilkos apáról beszél, aki rajzfilmet nézetett a kislányával, mielőtt megölte volna. Holes keserűen találgatja, szinte köpve a szavakat, mi lehetett a mese, Tapsi Hapsi vagy Scooby Doo.

Mintha létezne egy speciális átok: Holes személyes életét nézve meglepően sok a párhuzam közte és a Holtak vallatója című memoár szerzője, a brit igazságügyi patológus, Richard Shepherd között. Mindketten váratlanul betörő borzalmas képekkel és pánikkal küszködnek, az első házasságuk – szakmán kívüli választottjukkal – munkamániájuk miatt tönkrement, másodjára pedig már szakmabelit vettek el. Holes egy anekdotával meg is világítja, milyen volt a kettősük a második feleségével: az éttermi randijukon asztalszomszédjaik szörnyülködő pillantásaitól kísérve azt tárgyalták ki lelkesedve, hogy milyen jól használható spermiumokat sikerült találni egy meggyilkolt prostituált testében.

De Holes, illetve a megfogalmazásban őt segítő társszerző, Robin Gaby Fisher Pulitzer-díjas újságíró

nagyon pontosan meg tudja mutatni, hogy milyen árat kell fizetni még akkor is, ha az embert látszólag már nem kavarja fel az ilyesmi. Itt is visszaköszön az a nietzschei gondolat, amit legutóbb a legendás FBI-csapat női tagjánál, Ann Burgessnél láttunk: „Aki szörnyetegekkel harcol, ügyeljen, nehogy közben szörnyeteggé váljék. És ha sokáig nézel a mélységbe, a mélység is visszanéz rád.”

Holes ugyanezzel viaskodik. Megpróbálta beleképzelni magát a Golden State-i gyilkos helyébe, aki legalább tizenhárom embert ölt meg, és ötvenet megerőszakolt. Egy idő után megijedt: sikerült, túl jól is sikerült. „Néha aggodalommal töltött el, milyen könnyű volt azt éreznem, amit szerintem ő érzett, amikor kitervelte, majd végrehajtotta a gonosztetteit. Olyan jó lettem a ragadozók elméjébe való behatolásban, hogy amikor éjjelente éberen feküdtem, és az eseteimen törtem a fejem, azon tűnődtem, nem léptem-e át valamiféle határt. Ha a rendőröket csak egy hajszál választja el a bűnözőktől, milyen közel kerültem én azokhoz a szörnyetegekhez, akiknek az üldözésével töltöttem az életem?” – teszi fel a kérdést.

Az utolsó áldozat

Holesnak ráadásul nagyon közvetlen tapasztalata van arról is, hova vezethet mindez. A Golden State-i gyilkos utáni hajsza utolsó éveiben szorosan együtt dolgozott Michelle McNamara újságíró-íróval, aki könyvet tervezett írni a rémről. Ő 2016-ban gyógyszermérgezésben meghalt, nem érve meg, hogy beérik a munkájuk, és rács mögé kerül a büntetlenségben megöregedett sorozatgyilkos exrendőr, Joseph James DeAngelo.

Joseph James DeAngelo sorozatgyilkos a sacramentói tárgyalóteremben, 2018. április 27-én – Fotó: Randy Pench / Sacramento Bee / Tribune News Service / Getty Images
Joseph James DeAngelo sorozatgyilkos a sacramentói tárgyalóteremben, 2018. április 27-én – Fotó: Randy Pench / Sacramento Bee / Tribune News Service / Getty Images

„Kevesen tudják, miféle nyomás nehezedik az emberre a gyilkosságok világában. Rettenetes hely az, ahová nem szabad könnyelműen belépni. Senki sem távozhat sértetlenül, még a megkeményedett profik sem. Michelle feleség és anya volt nappal, az éjszaka sötétjében pedig pszichopaták és az áldozataik között élt. Talán romantikusan hangzik, ha az ember sorozatgyilkost hajszoló író, de ez egy olyan ösvény volt, amit rejtett aknák borítottak, és rögeszméhez vezetett” – írja Holes a barátja tragédiájáról.

McNamara egyébként maga is előrevetített ebből valamit egy 2013-as Los Angeles Times-cikkben. Amikor faggatták, nem aggódik-e a gyilkos miatt, a bevett válasza az volt, hogy nem, hiszen

a gyilkos már öreg, nem bánthatja. Csakhogy ekkor nem értette még meg, hogy „minden álmatlan órával, minden perccel, amit a hajszolásával töltött ahelyett, hogy a kislányát ölelgette volna, igenis bántotta”.

Holes azt mondja: bizonyos értelemben a mentális problémáit különféle gyógyszerek önkényes keverésével kúráló újságíró volt a gyilkos utolsó áldozata.

Kulisszatitkok és tévhitek

Holes könyve azoknak is érdekes, akiket a bűnüldözők lélektana helyett vagy mellett a bűnüldözés mikéntje érdekel. Ír például a színfalak mögötti áskálódásról, szakmai ellentétekről, arról, hogy ebben a kissé tesztoszteronszagú világban beszólnak az embernek, ha „férfias” ital helyett gyümölcsös koktélt rendelt a bárpultnál. Hogy milyen nehéz volt sokszor erőforrást, pénzt, időt kiimádkozni a szívügyére, a régi, megoldatlan akták leporolására. Szórakoztató például, amikor elárulja, hogyan morgott magában, amikor a Golden State-i sorozatgyilkos elfogását bejelentő sajtótájékoztatón kiállt a kamerák elé pöffeszkedni az egyik fejes, akinek a nyomozás valójában semmit sem köszönhetett.

És persze a sorozatgyilkosokról is lehet Holestól tanulni, például hogy hogy festett egyikük hálószobája (DeAngelo a számítógép képernyőjét pont úgy takarta le egy törülközővel, mint annak idején az áldozatai arcát). Vagy hogy egyes becslések szerint jelenleg kétezer aktív sorozatgyilkos ténykedik az Egyesült Államokban, és egyáltalán nem mind magányos különcök, hanem simán elképzelhető, hogy jól funkcionálnak a társadalomban. Lehet az egyikük éppenséggel az átlagosnak látszó szomszéd fickó is. Tévhit az is, hogy maguktól soha nem állnak le a gyilkolással. DeAngelo is megtette valamikor a nyolcvanas években.

Holes közöl egy kijózanító adatot is:

a gyilkossági ügyek harmada megoldatlan maradt Amerikában,

tudta meg pályakezdőként, és fiatalsága minden naivitásával azon szörnyülködött, hogyan nyugodhat ebbe bele bárki.

De a könyv legerősebb részei mégis azok, amikor Holes személyes vallomásokat tesz, mondjuk, a családjában öröklődő, kényszerességgel járó mentális betegségekre való hajlamról, vagy istenhitének elveszítéséről. Vagy éppen arról mesél, hogyan vetette az egyik gyereke a szemére, hogy egyszerűen soha nem volt jelen az életükben. DeAngelo áldozatai, még ha túlélték is a találkozást, a trauma következtében soha nem élhettek már úgy, mint addig. Elveszítettek valamit, a fantom ellopta tőlük az átlagosságukat, fogalmazza meg Holes. Őneki olyanja soha nem is volt.