A szörnyetegszakértő nő, akinek egy sorozatgyilkos kívánt évekig boldog karácsonyt

Legfontosabb

2022. január 16. – 21:58

A szörnyetegszakértő nő, akinek egy sorozatgyilkos kívánt évekig boldog karácsonyt
Ann Burgess – Fotó: Josh Levine / Boston College

Másolás

Vágólapra másolva

Hogy került egy szexuáliserőszak-túlélőkkel foglalkozó pszichiátriai ápoló a sorozatgyilkosokat tanulmányozó legendás FBI-csapatba, a Netflix-sorozatcímből ismerős mindhunterek közé? Hogyan lehetett kiállni a koponyapróbát? Mit kezdtek az FBI-os kollégák a fehér hollónak számító női kollégával, és hogyan lehet együtt élni azzal, ha a világ legelvetemültebb gyilkosai számon tartják az ember gyerekeinek a nevét? A Killer By Design című új, decemberben megjelent, a bűnügyek és a feminista témák szempontjából egyformán érdekes könyvében ezekről is ír a most 85 éves bostoni professzor, Ann Burgess, akiről a Mindhunter Wendy Carrját mintázták.

John Douglas ügynök asztalán a Virginia állambeli Quanticóban, az FBI képzési központjában a hetvenes években volt egy emberi koponya. Aki belépett hozzá a BSU (Behavioral Science Unit, viselkedéskutató egység, vagy ahogy a legtöbben ismerik őket: a mindhunterek) alagsori részlegében, ahová a nap sem sütött be, rögtön meglátta azt a koponyát. Douglas pedig azt leste, hogy reagálnak rá. Egyfajta teszt volt ez nála. A helyes megoldás Douglas szemében: nyugtázni a koponya jelenlétét, de olyan hűvös szenvtelenséggel, mintha az embert egyáltalán nem zavarná a látványa.

Ann Burgess nemcsak hogy átment a teszten, hanem az is világos volt a számára, hogy tesztről van szó. Nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy úgy érezte, vizsgáztatják őt, aki – a titkárnőket leszámítva – sokszor az egyetlen nő volt a láthatáron. Képes vajon rezzenéstelen arccal, szigorú szakmai szemmel ránézni egy megcsonkított holttestet ábrázoló fotóra? Burgess, aki most, 85 éves korában könyvet írt a sorozatgyilkosok tanulmányozásával töltött éveiről, képes volt.

Burgess annak idején a háttérbe húzódva végezte a munkáját. Akkor sem kért a médiafigyelemből, amikor világhírűvé vált kollégái, John Douglas és Robert Ressler a szó szoros és átvitt értelmében is feljöttek már a fényre az alagsori irodákból. A legendás BSU munkájáról szóló netflixes sorozat, a David Fincher-féle Mindhunter azonban pár éve új helyzetet teremtett: a sorozat Wendy Carr nevű karakterének köszönhetően – ha a valódi nevét nem is – Ann Burgess alakját és szerepét milliók ismerték meg.

A bostoni professzor Killer by Design című, Steven Constantin társszerzőségével megjelent könyve 2021 végén egy olyan közegbe érkezett, amelyben minden eddiginél nagyobb közönsége van világszerte a valódi bűnügyekkel foglalkozó dokufilmeknek és sorozatoknak, podcastoknak és könyveknek.

A Killer by Design viszont nemcsak azoknak lehet érdekes, akiket a sorozatgyilkosok érdekelnek, hanem azoknak is, akik kíváncsiak egy több szempontból úttörőnek számító feministára és arra, milyen volt nőként boldogulni egy szexista korszakban egy férfiak dominálta területen.

Burgess a hetvenes évek legelején pszichiátriai ápolóként dolgozott. A napi munkája közben felfigyelt arra, hogy milyen sok női beteg volt korábban brutális szexuális erőszak áldozata, és világossá vált előtte, hogy az állapotuk nagyrészt annak a következménye volt, hogy egyedül kellett volna megbirkózniuk a traumájukkal egy olyan társadalomban, amelyben az áldozathibáztatás volt az általános alapállás. Burgessnek szöget ütött a fejébe a gondolat, hogy az áldozatokat jobban tudná segíteni, ha belelátna valamennyire az elkövetők fejébe is.

Árgus szemekkel lesték a reakcióit

Elkezdett tehát olyan férfi pszichiátriai betegekkel foglalkozni, akik szexuális erőszakot követtek el. Nem azzal a céllal állt neki ennek a munkának, hogy varázslatos módon megjavítsa ezeket az embereket. Ő egyszerűen csak érteni akarta őket. A lehetőséget látta meg bennük. Előtte nem nagyon kérdezte senki ezeket a férfiakat a bűneikről. Ezek a beszélgetések jó gyakorlásnak bizonyultak arra a sajátos munkára, ami később a BSU-nál következett, ahol már sorozatgyilkosok voltak az interjúalanyok.

„Mindnek megvolt ugyanaz a szokása: óriási figyelemmel meredtek rám, lesték, hogyan reagálok az általuk elkövetett erőszak explicit részleteire” – írja Burgess a pszichiátrián faggatott szexuális bűnözőkről. Tudta, hogy fontos munkát végez, elvégre egy olyan országban élt, ahol egyedül az 1970-es évben 37 990 szexuális erőszakot jelentettek. De egy idő után elege lett abból, hogy a kollégái megpróbálták lebeszélni erről a fajta munkáról, nem látták a jelentőségét, értetlenkedtek, hogy ugyan mire volna jó megérteni a szexuális erőszaktevőket.

Burgess végül felmondott a pszichiátrián, és a tudományos kutatás felé vette az irányt. Ha szexuális erőszak történik, a mai napig tartják valamennyire magukat a közgondolkodásban az olyan áldozathibáztató okoskodások, mint hogy az erőszak biztos amiatt történt, amit az áldozat viselt, vagy hogy tudatosan vagy tudattalanul provokálta az elkövetőt.

Burgess viszont az elsők közt jött rá, hogy az egésznek a kulcsa a kontroll, az irányítás, az áldozat leuralása, hogy a szexuális erőszak sokkal inkább a hatalomról szól, mint a szexről.

Egy Lynda Lytle Holmstrom nevű szociológussal közösen kutatást indított a témában, 146 áldozatot kérdeztek ki hozzá, az eredményeiket 1973-ban publikálták. Ez volt az a tanulmány, amely miatt először felfigyelt rá az FBI. Megkeresték, és Ann Burgess rövidesen megtartotta az első előadását a szexuális erőszakról negyven, egyforma ropogós kék ingbe öltözött férfi ügynök előtt.

Burgess (jobbról a második) a nemi erőszakról és a büntető igazságszolgáltatási rendszerről tartott egész napos panelbeszélgetésen a Boston College-ban a 70-es évek elején – Fotó: Boston College
Burgess (jobbról a második) a nemi erőszakról és a büntető igazságszolgáltatási rendszerről tartott egész napos panelbeszélgetésen a Boston College-ban a 70-es évek elején – Fotó: Boston College

Rendszert vitt a zűrzavarba

Douglas és Ressler alulfinanszírozott kis projektjéhez, amelyből később a BSU kinőtt, az sodorta ezután Burgesst, hogy volt tapasztalata elkövetőkkel, emellett értett a pszichológiához, és kinézték belőle az FBI-nál, hogy képes lesz gatyába rázni és tisztességes módszertannal elkészített, rendes tudományos kutatássá alakítani Douglasék ígéretes, de minden szervezettséget nélkülöző próbálkozásait elítélt sorozatgyilkosok interjúvolásával.

Ahogy Burgess egy mondatban nagyon egyszerűen megfogja a könyvében, miből állt a BSU munkája: „Az volt a feladatunk, hogy tanulmányozzuk őket, derítsük ki, hogyan jár az agyuk, és kidolgozzuk, hogyan lehet őket elkapni a lehető leggyorsabban.”

Amikor csatlakozott a Mindhunter projekthez, Burgess fel volt rá készülve, hogy kutya nehéz dolguk lesz, megkérdőjelezni, gáncsolni, gúnyolni fogják őket házon belül is, mert kikezdik a status quót. Akkoriban ugyanis az volt az általános hozzáállás, hogy ezek a gyilkosok egész egyszerűen beteg állatok, és kész, ennyi, felesleges is a megismerésükbe energiát ölni. Lassú folyamat volt, mire az új technika, a profilozás első látványos sikerei igazolni kezdték a munkájuk létjogosultságát.

Burgess nem FBI-ügynökként, hanem szakértőként vett részt a munkában: egyszerre volt tehát kívülálló szervezeti szinten és kívülálló abban az értelemben, hogy egyetlen nő volt a mindhunterek között. „Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tett időről időre frusztrálttá a helyzetemből adódó teher. Csak arra vágytam, hogy bizonyíthassak” – írja.

A különcök és a szexizmus

Burgess rengeteget hallgatta a pályája során, hogy az áldozatok és elkövetők elméje iránt tanúsított érdeklődése veszélyes, ez a terület nem nőknek való. A férfiak sokszor lenézően gúnyolódtak az abnormális viselkedés iránt tanúsított érdeklődésén, atyáskodón azzal jöttek, hogy biztos majd kinövi, vagy – nem kevésbé irritálón – egyenesen cukinak titulálták. Az FBI mint munkahely nyilvánvalóan nem volt egy szanatórium. Burgess szerint az irodán belül olyan szervezeti kultúra uralkodott, amely a hibázást helyezte a középpontba, az emberek a balfogásaik alapján mérettek meg, azt figyelték, ki állja ki a próbatételeket és ki az, aki elbukik. Ő is meg akarta méretni magát.

A BSU-val szerencséje volt abból a szempontból, hogy – ahogy meséli – ez az egység eleve különcök, idealisták gyülekezete volt, olyan öntörvényű alakoké, akik nem akarták engedni, hogy a hagyományok vagy a bürokrácia az útjukba álljon. Ezek az emberek szövetségest láttak benne, a kívülálló nőben. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne lettek volna kellemetlen jelenetek, vagy ne lett volna jelen jóindulatú szexizmus. Burgess könyve nagyon jó abban, hogy a közeget, hangulatot visszaadja konkrét mikrosztorikkal. Például amikor elmeséli, hogy egy ügy megvitatásakor Roy Hazelwood ügynök így szólt hozzá:

„Ann, ennél a résznél nagyon jól jönnének a meglátásaid a dolog pszichológiájának megértéséhez. Előnyben vagy, mert nekem még húsz év házasság után sincs fogalmam sem arról, hogy gondolkoznak a nők.”

Az ügynökök nevettek, ő pedig először csak mosolygott, hogy hozza a nőktől elvárt kedves viselkedést. Aztán mégis meggondolta magát, és visszaszólt: „Beszélj a magánéletedről a maga idejében, Roy. Engem jobban érdekel, hogy megoldjuk ezt az ügyet.” Hazelwood egy rövidke csend után elnézést kért.

Csak egy kislány volt

A jóindulatú szexizmus nyilvánult meg abban is, amikor az ügynökök óvatoskodtak Burgess jelenlétében. Hogy amikor például Hazelwoodból az egyik sorozatgyilkos tetteiről beszélve kibukott egy „az a beteg fasz”, rögtön zavarba jött, amiért ilyesmi csúszott ki a száján egy nő jelenlétében, és mentegetőzni kezdett. De az ilyesmi csekélység volt ahhoz képest, amikor Burgess egyik kiküldetése után felhívták telefonon a főnökét, hogy elújságolják neki, járt náluk egy nő, aki FBI-ügynöknek adta ki magát, és a főnöknek meg kellett nyugtatnia az illetőt, hogy tényleg hivatalos látogatás történt a BSU részéről, és Ann valóban hozzájuk tartozik.

Sokakban kérdésként merült fel, hogy bírja ki egy nő a napi szintű szembesülést a legkegyetlenebb bűnügyek iszonyatával. Burgess a maga részéről többnyire próbált hasznosításra váró adatként, puszta információként nézni a legvéresebb részletekre is. Ez saját bevallása szerint többnyire sikerült is, de időnként azért megingott. Egy Missy nevű, elrabolt és meggyilkolt kislányról szóló fejezetben hosszú személyleírást idéz. Ott van minden a kislány utoljára viselt öltözetéről, a rózsaszín teniszcipőbe fűzött rózsaszín cipőfűzőjéről, a felülről, középről hiányzó két fogáról. „Az agyam professzionális része adatként fogadta be mindezt az információt. De a többi részemet, amik azzá tettek, aki vagyok, elborította egy mély szomorúság, amit alig tudtam magamban tartani. Missy csak egy kislány volt” – enged meg magának itt néhány érzelemmel teli mondatot.

És hogy mit szóltak az elítélt sorozatgyilkosok, amikor egy nővel találták szembe magukat? Burgess mesél a könyvében erről is. Például belemegy abba, milyen női látogatóként bemenni egy kizárólag férfiak számára fenntartott fegyházba, hogy hogyan nézett mereven maga elé, miközben ment a folyosón, és hogy a filmek csalókák, a valóságban nincs beszólogatás, üvöltözés, rácsrázás, ha volna, még könnyebb is lenne, mert az effajta gyerekes dolgok leperegnek az emberről, de ehelyett csend van, ami mindennél ijesztőbb, mert súlya van. Burgess eleget tudott az elkövetők elméjéről ahhoz, hogy tudja, mi van a csend mögött, hogy mire gondoltak őt látva a rabok.

Meg lehet kedvelni egy barátságos sorozatgyilkost?

De erős az a történet is, amikor Burgess a sorozatgyilkos Henry Wallace-hoz érkezik a börtönbe beszélgetésre. A helyiségben, ahol várja a rabot, megakad a szeme egy törülközőn a mosdó mellett, és bevillan neki, hogy Wallace a legtöbb áldozatát úgy fojtotta meg, hogy törülközőt tekert a nyakuk köré. Még éppen volt ideje a törülközőt gyorsan begyömöszölni egy fiókba, mielőtt bevezették volna hozzá a gyilkost.

Volt viszont előnye is a női mivoltának az elkövetőknél. Burgess gyorsan megtanulta, hogy a gyilkosok szemében ő csak egy nő, ennélfogva nem észlelik fenyegetőnek, hiszen az ő világukban egy nő nem jelenthet fenyegetést. Ezt a kiszámítható arroganciát Burgess a maga javára tudta fordítani.

Úgy érezte, hogy sikeresen ellen tudott tartani a manipulációs kísérleteknek. Míg John Douglas egy alkalommal beismerte neki, hogy ha igazán őszinte akar lenni, voltaképpen bírja Edmund Kempert, a sorozatgyilkost, Burgess a maga részéről sohasem tudta leválasztani az embert a bűneiről. Kemper elég egyedi esetnek számít, sok szempontból kivétel a sorozatgyilkosokra felállított általános szabályszerűségek alól, hiányzik belőle az ismerős arrogancia, nyugodt, szeret viccelődni, barátságos és érzékeny, de közben hidegvérrel és gyomorforgató brutalitással lemészárolta három családtagját és még hét nőt. Burgess, ahogy írja, egyszerűen eszközként tekintett Kemperre, amikor szemtől szemben voltak egymással, csak azzal törődött, hogy milyen hasznos információt tud belőle kinyerni.

John Douglas (balról) és társa, Robert Ressler (jobbról) Edmund Kemperrel – Fotó: John Douglas archívuma
John Douglas (balról) és társa, Robert Ressler (jobbról) Edmund Kemperrel – Fotó: John Douglas archívuma

A sorozatgyilkosokhoz való viszonyról szólva Burgess is behozza azt a híres Nietzsche-idézetet, amelyből Bob Ressler is kölcsönözte a maga könyve címét (Whoever Fights Monsters):

„Aki szörnyetegekkel harcol, ügyeljen, nehogy közben szörnyeteggé váljék. És ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is beléd pillant.”

Burgess szerint ahhoz, hogy végül 1995-ben más irányba fordította a karrierjét, és az FBI-tól eltávolodva újra inkább a tanítás, a tudományos kutatás felé fordult, az vezetett, hogy megérezte: túlságosan közel kerültek a gyilkosok őhozzá. Miközben azzal foglalatoskodott, hogy megértse és megismerje őket, ők is megismerték őt. Sokuk tudta a gyerekei nevét, mások elolvasták az összes tudományos munkát, amit megjelentetett, és akadt egy, aki éveken át minden évben karácsonyi képeslapot küldött neki. Ez sok volt.

Az áldozat az, aki számít

A Killer By Design külön foglalkozik azzal, mennyire elborzasztotta a kutatót az a folyamat, amellyel a sorozatgyilkosok popkulturális ikonná váltak, celebritások lettek, a fantomképüket pólóra nyomtatták, és mintha nem vettek volna tudomást az emberek a szórakoztatásközpontú narratívába nem illő részletekről, mintha megfeledkeztek volna az áldozatokról. Ahogy a könyv vége felé írja Burgess: nem azért töltött évtizedeket sorozatgyilkosokkal, mintha annyira élvezte volna a macska-egér játékot, nem is azért, mintha szórakoztatónak találta volna őket, együtt érzett volna velük, vagy meg akarta volna őket javítani.

Burgess könyvének alapállítása, hogy neki éppenséggel mindvégig az áldozatok voltak a fontosak, őróluk szólt az egész munka, amit végzett.

Burgesst egyébként váratlanul érte a Mindhunter sorozat és minden, ami vele járt. Ahogy egy podcast-vendégszerepléskor nemrég mesélte: nem is tudott előre arról, hogy készül a sorozat, akkor szembesült csak a létezésével, amikor már hívogatni kezdték különböző országokból Görögországtól Izlandig. Szerinte a Mindhunter amúgy az egyes eseteket eléggé hűen adja vissza, ami nem csoda, mert az alkotók Burgessék saját, a sorozatgyilkosokkal felvett interjúk tanulságait összegző tudományos munkájából dolgoztak.

A főszereplők, Douglas, Ressler és Burgess magánéletét illetően viszont rendesen elrugaszkodtak a valóságtól a Mindhunterben. Ahogy Burgess mondja: érdekesebbé tették őket, mint amilyenek a való életben voltak. Wendy Carr karaktere például leszbikus a sorozatban. A valóságban férjezett Burgesst a Mindhunter láttán viccelődve hívta fel telefonon a fia: „Anya, mit nem mondtál el eddig nekem?”

Burgess hivatalosan amúgy sohasem vetett véget teljesen az FBI-jal való munkakapcsolatának. A mai napig konzultál konkrét ügyekről, ha felkérik.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!