A gyerekkori szexuális abúzus a legtabubb tabu

Egy rész a Jó leszekből: „Azt gondolta, azzal, hogy elmondja az igazat, jobb lesz minden. Hogy minden más lesz, könnyebb. Mégsem könnyebbséget érzett, sokkal inkább csalódást. Túl sokat várt ettől.” Lehet ezt bármennyire is önre és a – most már két – könyvére vonatkoztatni?

Ez nagyon kettős. Azért azt nem mondanám, hogy nem mentem semmire. Hogy elmentem terápiába, hogy elmondtam, feldolgoztuk, hogy aztán megírtam, és jött az egész Beszélj róla! mozgalom, az már nagyon sokat segített. De magam is megdöbbenek azon, hogy még mindig mennyire ott munkál ez bennem. Hogy ha előjön a téma, mennyire előjön minden. Mindig van egy következő lépés, amitől az ember várja, hogy majd utána milyen jó lesz. Az ember mindig azt hiszi, hogy na, majd hogyha elmondom, majd ha neki is elmondom, majd ha saját néven írok…. De ez a megtisztulásérzés sose az igazi. Azért azt hiszem, hogy a legnagyobb lépés eddig az volt, hogy az Anoni Mara név mögül kiléptem, és saját néven írtam.

Ha mindig van egy következő lépés, már az is megvan, hogy innen hová tovább?

Lenne hova. Nekem a legfájóbb az, hogy anyámmal nem tudtuk ezt megbeszélni. Volt egy olyan titkos reményem, hogy majd ezt a könyvet elolvassa. Ő nem tudott a Bűn vagy bűnhődésről, de most kénytelen voltam neki megmondani, mivel ezen a könyvön mind a két nevem rajta van, az írói álnév meg a saját is. Rettegtem tőle, aztán sima ügy volt. Nem történt semmi. Az is nehéz egyébként. Féltem, hogy mi lesz, de mikor nem volt semmi, az is nehéz érzés volt. Mert az ember várja, hogy most majd jön a katarzis, majd jól összeveszünk, majd jól összeborulunk. Ez elmaradt. Azt reméltem, hogy majd ezt a könyvet elolvassa – könnyebb lesz neki elolvasni, mert rólam szól ugyan, de mégsem rólam szól. De nem, nem hajlandó rá.

Úgy érzi, hogy meg sem fogja gondolni magát?

Nem. Ő már nagyon idős, és nem, nem fogja. Írtam egy új regényt, most lettem vele kész. Az teljesen más téma már, ami azért szintén nagy dolog, hogy tudtam másról írni. Egy nőnek az életéről, különféle kacifántos kapcsolatairól és egy furcsa házasságról szól. Annak odaadtam a kéziratát. Százszor megkérdezte, hogy „de ebben nincsen olyan?”. Biztosítottam róla, hogy nincsen „olyan”.

„Olyan” – tehát még a szót sem akarja kimondani?

Nem. Az a nehéz a gyerekkori szexuális abúzusban, hogy igazából senki nem akar róla hallani.

A Bűn vagy bűnhődésben több okkal is megmagyarázta, hogy akkor miért döntött még úgy, hogy nem adja hozzá az igazi nevét. Írt például arról, hogy a szüleit szerette volna megkímélni: „Nem látom értelmét, hogy öregkorukra fájdalmat okozzak nekik.” De közben, ahogy írta, volt egy elemi hiányérzet. „Nem azért, mert nem szerettek eléggé, hanem mert nem azt szerették, aki voltam. Aki voltam, nem ismerték, és ez megnyomorított.” Ezért gondolta meg magát névügyben?

Az lett volna nagyon fontos, hogy megértsék, miért lettem olyan, amilyen lettem. Ez egy hosszú folyamat volt, és szerettem volna, ha végig tudok menni velük ezen az úton. Hogy megismerjenek.

Egy másik érve a munkájával volt kapcsolatos. Tanár, és nem akarta, hogy a tanítványai ennyire belelássanak az életébe.

Akkor még nem álltam rá készen. Most már úgy érzem, hogy nincs mit takargatnom. A Jó leszeket nyugodtan elolvashatja bármelyik tanítványom. A Bűn vagy bűnhődésben vannak olyan dolgok, amik nem tartoznak a tanítványaimra. Az már nehezebb, ha azt is elolvassák. De ha elolvassák, akkor elolvassák. Most már nem akarom takargatni. Nem érzem szükségét.

Ha a Bűn vagy bűnhődésnek lenne újabb kiadása, arra már rákerülne a valódi neve is?

Azon már biztos, hogy rajta lesz. Egyébként a Joshua Könyvek tervezi az újbóli kiadást.

Sok évvel ezelőtt azt is írta az anonimitásról, hogy a legfőbb oka a névtelenségre a lányai védelme. Úgy fogalmazott: „Nem tudom, mit fogok mindebből elmesélni nekik – kicsik még, van időm eldönteni.” Azóta már nem olyan kicsik, sok idő eltelt. Mi lett ezzel?

Nagyon szépen alakult, azt hiszem, ez a legszebb vonulata az én gyógyulásomnak. A kicsi, aki most húszéves lesz, kilenc éve tizenegy éves volt, még nagyon kicsi, neki nem lehetett ezt elmondani. A nagyobbik akkor tizenöt volt. Először csak azt mondtuk el neki a férjemmel, hogy írtam egy könyvet, ami gyereknevelésről, ilyesmi témáról szól. Akkor még nem akartam azzal terhelni, hogy mi történt az anyjával. Ami nagyon nehéz volt, hogy azt kellett neki mondani, hogy a nagyanyja nem tudhat a könyvről.

Megkérdezte, hogy miért nem?

Nem. Azt hiszem, érzéke volt hozzá, tudta, hogy nem kell itt fölösleges kérdéseket feltenni. A kicsi nem tudott semmiről, még a könyv létezéséről sem. Miután megjelent a könyv, elindítottuk a Beszélj róla!-t. Az már annyira jelen volt a mindennapjainkban, annyi eseményt szerveztünk, hogy akkor óhatatlanul kiderült, mi a téma. De még azelőtt, hogy elindult a Beszélj róla!, elolvasta a nagyobbik lányom az Egy különc srác feljegyzéseit. Fogalmam nem volt, miről szól. Nem tudom, hogy ki ajánlotta neki. És mindenképp akarta, hogy olvassam el. Ragaszkodott hozzá. Elolvastam, és teljesen elhűltem. A könyv legvégén kiderül, hogy azért különc a srác, mert a nagynénje abuzálta. Már eleve az, hogy ilyen könyvet adott a kezembe, elképesztő volt. És még beszélni is akart erről, hogy szerintem létezik-e, hogy ez a fiú ettől lett ilyen furcsa. Nem lehetett kitérni a kérdései elől. Mondtam, hogy létezik. Kérdezte, hogy honnan tudom. Akkor mondtam, hogy onnan tudom, hogy én is ilyenen mentem keresztül. Így tudta meg. Én még nem mondtam volna el neki, de nem lehetett ezt megkerülni. Utána még sokáig nem mondtam el, hogy ki volt az illető.

Próbálta faggatni?

Nem. Aztán elindult a Beszélj róla!, és nagyon sok olyan történet volt, ahol az apa volt az elkövető. Nem akartam, hogy azt higgyék, velem is az apám tette. És akkor megmondtam nekik, hogy az unokatestvérem volt. A kicsi valahogy apránként tudta meg. Vele nem volt egy ilyen nagy, katartikus beszélgetés. A lányok a regényt elolvasták, de a Bűn vagy bűnhődést nem. Én sem nem tiltom, sem nem erőltetem, ez az ő döntésük.

A Beszélj róla! oldalon ma több mint háromszáz történet van. Mennyire aktív mostanában az oldal?

Nagyon nem az. Talán kifulladt egy kicsit a fórum része. Mi is egy kicsit belefáradtunk. Régen nagyon sok eseményt szerveztünk. Nagy sikerként könyveltük el. De volt egy nagy kudarc, akkor hagytuk abba. Szerveztünk egy kiállítást Pécsre, már minden megvolt, amikor az utolsó pillanatban a helyszín visszamondta az eseményt. Nagyon nehéz ezzel a témával bárhol előjönni. Mindig azt szoktam mondani, hogy ha egy pornóoldalt próbálnék hirdetni, akkor könnyebb dolgom lenne, mint így. Azt hiszem, hogy ez a legtabubb tabu, a gyerekkori szexuális abúzus.

Az utolsó érv, amit felsorolt annak idején az anonimitás mellett, az az elkövető személyével volt kapcsolatos. Az a félelem, hogy elolvassa a könyvet, és reagál rá, esetleg megpróbál kapcsolatba lépni önnel, beigazolódott?

Ha lehet ilyet mondanom – nagyon csúnyán fog hangzani, de – az a nagy szerencse ért, hogy meghalt. Tavalyelőtt, egyik napról a másikra. Nagyon nehéz, felkavaró volt, mert kicsit úgy éreztem, mintha én kívántam volna a halálát. Láttam a zokogó nagynénémet. Nagyon összetett érzés volt. Egyáltalán valaki halálának lehet-e örülni? De nagy könnyebbség volt. Úgyhogy azt hiszem, ez volt a legfőbb indoka annak, hogy ilyen bátor lettem, hogy nem kell szembenéznem vele.

Amikor megjelent a Bűn vagy bűnhődés, akkor nem lehetett tudni, mennyire fognak rárepülni a témára. Azt is el tudtam volna képzelni, hogy jönnek a különféle bulvárlapok, és ha saját néven jelenik meg, akkor esetleg kinyomozzák, hogy ki volt az elkövető, utánamennek. Én akkor nem akartam ebből senkinek se cirkuszt, nem volt értelme, hogy bántsam, arról nem beszélve, hogy mégiscsak gyerek volt az elkövetés idején, még ha jóval idősebb is nálam. Azt sem akartam, hogy tagadjon. Ezeknél az eseteknél nagyon sokszor ez van, hogy egy igen áll a nemmel szemben, és akkor kinek adnak hitelt?

Kellett bármilyen negatív reakcióval, következménnyel szembenéznie a könyvek megjelenése után? Bárki megkérdőjelezte a szavát, vagy megvádolták azzal, hogy tönkreteszi valakinek az életét?

Nem, és ezért is volt jó az anonimitás. Soha ilyen reakciót nem kaptam. Nekem az egyetlen nehézség a családi oldalon volt: hogy egyrészt tovább kellett bujkálnom, másrészt volt, aki a családból tudta, és nem úgy reagált, ahogy én szerettem volna.

Az abúzus lerombolja a tökéletes családképet,

és azt nem szeretik az emberek. „Ne hánytorgassuk a múltat!” Ez minden egyes abúzusos esetnél ott van. Ezt mindenki elmeséli. Meg: „Miért nem szóltál?” Nem fogják föl, micsoda fájdalmat okoz ez a „miért nem szóltál?”. Egyébként egyszer volt negatív élményem, egy interjú során. Egy idősebb újságírónő nagyon brutális kérdéseket tett föl.

A „miért nem szóltál?” vonalon?

Igen. Bezzeg ő, amikor a nem tudom, kicsoda megfogdosta a combját az asztal alatt, rögtön szólt az anyjának, és hogy én miért nem szóltam. Pedig azt hiszem, hogy elég jól megmagyarázom, miért.

A regényben is leírta, hogy mi a baj ezzel a kérdéssel. Van egy emlékezetes rész: „Utálom magam, undorodom magamtól. És nagyon haragszom magamra, hogy hazudtam neked annyi éven át. – Flóra most értette meg. Ezért nem lett volna szabad ezt a kérdést feltennie, hiszen Zsuzsi is pontosan ezt kérdezi magától: miért nem szólt eddig?”

Nem tudom, hogy van-e olyan tizenöt éves lány, aki meg bírja lépni, amit ez a kislány, Zsuzsi meglépett, hogy elmondta végül. De én azt remélem, hogy ha ilyen segítséget kap, mint ami a könyvben van, akkor igen. Ő is apránként lépegetett, és azért tudott végigmenni ezen az úton, mert segítséget kapott.

Az ő alakjának nincsen akkor konkrét mintája?

Nem, ez egy játék, egy kísérlet volt. Ki akartam próbálni, hogy mi lett volna velem, ha jóval előbb el tudom mondani. Hogy alakul egy olyan áldozatnak a sorsa, aki nem évtizedeken át cipeli ezt magával? Nagyon hiszek abban, hogy az igazi bajt nem maga az abúzus, a fizikai része okozza, hanem az utána jövő őrlődés. Ha egy abúzus kiderülne másnap, akkor korántsem okozna ilyen sebeket.

A Jó leszek főszereplő kislányának, Zsuzsinak, óvodáskorában kezdődött a bántalmazása. Megfogalmazódik a könyvben az anyja részéről, hogy túl lesz majd rajta. Van erre esély ilyen elhúzódó abúzusnál is?

Olyan mélyen beleivódik az emberbe, hogy sose lesz túl rajta, de abban én nagyon hiszek, hogy az, hogy mennyi ideig van benne ebben a magányban, ebben a bűnösségérzésben, hogy mennyi ideig kell ezt egyedül cipelnie, az nagyon befolyásolja azt, hogy hogyan tud gyógyulni. És én ebben hiszek mint prevencióban. Abban nem hiszek, hogy meg lehet előzni az abúzust. Mert

azt lehet mondani a gyereknek, hogy ismeretlen bácsival nem beszélgetünk, meg nem fogadunk el cukrot a cukrosbácsitól, de arra nem lehet fölkészíteni egy gyereket, hogy a nagypapának nem ülünk az ölébe.

Valamennyire persze igen, mert van a fehérneműszabály, picike megelőző lépéseket lehet tenni. De családon belüli abúzusnál én azt hívom prevenciónak, hogy egyrészt a szülő fel tudja ismerni, ha baj van, másrészt hogy hinni kell az áldozatnak, és minél előbb kiszedni őt ebből a spirálból.

A regénynek nagyon erős részei azok, amikor az anya perspektívájából arról olvasunk, milyen gyomortáji rossz érzések mozogtak benne már jóval azelőtt, hogy a lánya elmondta volna neki, hogy mi történt. Valamit sejtett, de nem akarta tudni. Mennyire volt terápiaszerű belehelyezkedni ebbe a nézőpontba, az anya nézőpontjába? Milyen élmény volt ez? Hozott újfajta megértéseket?

Hozott. Tulajdonképpen már régóta tart ez a megértési folyamat. Amikor elindítottuk a Beszélj róla!-t, folyton falakba ütköztünk. Folyton azt hallottam, hogy „jaj, hát én ilyen történeteket nem akarok elolvasni”. Először nagyon haragudtam mindenkire. Iszonyatos düh volt bennem, és egy jó időbe beletelt, mire megértettem azt, hogy nem a gonoszság vezérli az embereket, hanem egy elemi félelem ettől a témától. Nem akarnak azzal szembenézni, hogy ez bizony bármilyen családban előfordulhat. Én nagyon szoktam magamat vizsgálni, amikor olvasok valami ilyen történetet, és érzem, ahogy bennem is megmozdul a „hát, nem is biztos, hogy igaz”. Azt hiszem, hogy ez teljesen természetes védekezés. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok abúzust észre lehetne családon belül venni. Nem igaz, hogy nincsenek jelek. Azt is akartam a könyvvel megmutatni, hogy a struccpolitika nagyon veszélyes. Attól, hogy nem olvassák el ezeket a történeteket, vagy attól, hogy az anyám nem olvassa el az én történetemet, attól az még van. Én azt gondolom, hogy minden anyának kötelessége ezzel szembenézni, és minden anyának kötelessége lenne ilyen történeteket elolvasni, hogy tudja, mi az, amit fel kell ismerni, és hogy hogy kell viselkedni.

Három elbeszélő váltja egymást a regényben. A kislány, Zsuzsi, a fiatal szomszéd nő, Réka, aki maga is abúzustúlélő, és az édesanya. Van elméletileg még egy perspektíva, az elkövetőé, Ferié, a lány apjáé. Hogyan, miért született az a döntés, hogy ezt a perspektívát nem fogja megmutatni? Azért nem, mert mindenképpen mentegetésnek hatott volna? Vagy mert túlságosan nehéz lett volna érzelmileg? Vagy egyszerűen nem érdemes bemutatásra egy ilyen embernek a perspektívája?

Én azt gondolom, hogy Feri nem érdemli meg, hogy szót kapjon. De nem is lettem volna rá képes, hogy szót adjak neki. Amikor én jártam még a saját történetem feldolgozása miatt pszichológushoz, emlékszem, hogy egyszer próbált egy olyan vonalra vinni, hogy beszélt egy kollégával, akihez járt egy elkövető, aki azóta szánta-bánta bűneit. Egyszerűen nem tudtam ezt meghallgatni sem. Nem vagyok hajlandó átmenni a másik oldalra. Az anya se viselkedik mindig úgy, ahogy elvárható lenne, de ott lehetett az okokat keresni, lehetett fejlődést ábrázolni. De Ferinél mit ábrázoltam volna? A mocskos fantáziáját? Nincs mit beszélni róla. Tűnjön el.

Ahogy olvastam a regényt, kíváncsi voltam, hogy végül a cselekmény szintjén mi fog történni ezzel az elkövetővel, milyen megoldást tud felmutatni ez a három nő, illetve két nő és egy kislány. A kérdésem az volt, hogy lesz-e jogi vonal, lesz-e rendőrségi feljelentés, az igazságszolgáltatás fogaskerekei közé bekerül-e ez a történet. Nem akarok spoilerezni, de hát nem. Sokszor az volt az érzésem, hogy ezt a regényt tanácsadó könyvként is lehetne azok kezébe adni, akik bármilyen élethelyzetben találkoznak egy ilyen kislánnyal. Ebben az olvasatban a könyvnek az a tanácsa, hogy érdemes elkerülni a rendőrségi procedúrát?

Ezt azért nem mondanám, mert akkor azt mondanák az elkövetők, hogy hurrá, nincs mitől félni. Nyilván esete válogatja. De nagyon sok olyan történetet olvastam, hogy semmire nem vezetett, és nagyon meggyötrik a gyereket vele. Nagyon érdekes vonal szerintem, hogy én még nem beszéltem olyan áldozattal, akinél ennek jelentősége lett volna.

Azt hiszem, hogy a bosszú az a társadalomnak kell. Az áldozatnak attól nem lesz jobb, hogyha az elkövetőt keresztre feszítik, kerékbe törik. Neki az kell, hogy tűnjön el.

A bosszú szerintem nem vezérli az áldozatokat. Olyan szempont van, hogy nehogy elkövesse mással. És ha mással elköveti, és én nem tettem jogi lépéseket…

Az újabb bűntudatforrás?

Igen. Én például nem mondtam semmit a családomnak, de amikor az unokahúgomat is rá akarták bízni az elkövetőre, akkor azonnal szóltam. Ennyi év hallgatás után nem volt számomra kérdés, hogy akkor most van itt a pillanat. Az volt a legelső alkalom, amikor ezt a szüleimnek mondtam.

És akkor is az volt, hogy nem akartak belemenni?

Nem akartak belemenni, egyáltalán nem akartak belemenni.

Az egyik legerősebb rész nekem a regényben az anya vívódása volt. Ha a saját szüleitől nem, honnan volt rálátása erre a nézőpontra?

Az én szüleim nagyon-nagyon jó szülők voltak, és nagyon szerettek engem. De sokkal könnyebb a struccpolitika. Ha nem nézünk oda, akkor nincs ott. Mint anya is tudom, hogy mennyivel könnyebb nem észrevenni, hogy hát ennek a gyereknek valami baja van, azt mondani, hogy ugyan, ez semmi se. Csak

vannak kötelességeink. Megint csak ide tudok visszamenni: prevenció. Egy anyának bátornak kell lennie. Egy anya nem lehet gyáva, nincs joga hozzá.

A regénybeli történetben az is nehezíti a dolgot, hogy az anya nagyon szereti ezt a férfit, ami szintén hozzátartozik a képhez. Az elkövetők általában nagyon kedves emberek, akik nagyon jól tudnak bánni a többiekkel, nagyon tudják, hogy édesgethetik magukhoz őket. Ott volt, mondjuk, a Sipos-ügy, hát hogy imádták! És még akkor is, amikor kiderült, milyen sokan mondták, hogy biztos, hogy nem igaz. Pont ilyenek az elkövetők. Mert hogyha gonoszak lennének, undokok, akkor nem tudnának senkit sem behálózni.

A magány volt a legrosszabb, így emlékezik vissza Réka a saját gyerekkorára. Erre volt jó a Beszélj róla! mozgalom? Ha a sorstársak megtalálják egymást, az segít kiszakadni ebből a rettenetes magányból?

Ez nagyon így van. Én azt gondolom, hogy a Beszélj róla! sokaknak az életét megváltoztatta. Tudom is. Érdekes, hogy bármilyen körülmények voltak, és bárki volt is az elkövető, teljesen egyformák ezek a történetek, és teljesen egyformák a tünetek. Ez egészen megdöbbentő.

Mik a közös pontok?

Az állandó lelkiismeret-furdalás, a gyötrődés, hogy azt gondolja az áldozat, hogy ő ugyanúgy bűnös. A Bűn vagy bűnhődés cím innen jön. Azt kell tudatosítani az áldozatban, hogy ő nem tehet semmiről. És ilyen szempontból azt gondolom, hogy az abúzus sokkal bonyolultabb, mint egy nemi erőszak. Mert egy nemi erőszaknál világos, hogy ki áldozat. Az abúzusnál nem.

A regény tele van olyan apró részletekkel, amelyek rengeteget hozzáadnak annak a megértéséhez, hogy mi megy végbe egy abúzus áldozatában, például hogy az egyik főszereplő még évekkel később is mindig frissen mosott pizsamában alszik. Ezek mind személyes elemek, vagy a Beszélj róla! oldalon megismert emberek dolgaiból rakta össze, mozaikonként?

Sok ilyet hallottam. Nekem tisztaságmániám nem lett. Sok más igen, de speciel ilyet nem tudok felmutatni. De tudok ilyenről. Meg például az evés körüli problémák nagyon gyakoriak.

Arról mi volt a tapasztalat a Beszélj róla! körökben, hogy milyen arányban jutnak el az áldozatok egy ponton professzionális segítséghez, mondjuk, pszichológushoz, terápiába?

Akik a Beszélj róla! oldalon megjelentek, közülük elég sokan eljutottak. Meg mondtuk is sokaknak, hogy menjenek, kérjenek segítséget. Szerintem kulcskérdés, hogy mikor kapják meg ezt a segítséget, és hogy jó segítséget kapnak-e.

Egyszer szerveztünk egy beszélgetést pszichológusoknak, és kérdeztük őket, hogy foglalkoznak-e kifejezetten abúzusos esetekkel. Egy csomóan mondták, hogy nem, mert nem bírnak. Ami megdöbbentő volt. Ment volna hentesnek. Ugyanakkor elmondták, hogy az esetek nagyon nagy százaléka ide vezethető vissza.

Nagyon-nagyon sok az áldozat. Az, hogy minden tizedik gyerek, az csak egy nagyon óvatos becslés. Biztos vagyok benne, hogy sokkal több. Bemegyek egy osztályba, és biztos vagyok benne, hogy három-öt áldozat van közöttük. Azért az mellbevágó.

Az, amit mondott, hogy az emberek, akik nem érintettek, nem akarják meghallani ezeket a történeteket, vonatkozik a könyvei fogadtatására is? Nem annyira sok példány fogyott, nem volt akkora érdeklődés?

Én azt reméltem, hogy nagyobb érdeklődés lesz a Bűn vagy bűnhődésnél. A Jó leszeknél még nem tudjuk, még nagyon az elején vagyunk. Nekem nagy vágyam az, hogy egy filmes rátaláljon, mert szerintem ebből nagyon jó filmet lehetne csinálni. De hát nem népszerű téma, ezt azért nem a strandon olvasgatja az ember, bár nagyon igyekeztem úgy megírni, hogy emészthető legyen.

Van benne könnyedebb szál, a Réka szerelmével kapcsolatos.

Igen, direkt azért, hogy ne legyen annyira tömény. Meg hát azért az élet az ilyen. Hol rossz, hol jó. Hol ki tudunk egy kicsit mászni a szarból, hol meg nem. Kaptam egy fontos visszajelzést egy áldozattól, akit az apja abuzált. Azt írta: „Ugyan arccal-névvel nem merem vállalni a kommentemet, de érintettként túl a könyv 250. oldalán azt mondhatom, hogy olvassátok nyugodtan. A főszereplő és az én emlékeim közt kísérteties párhuzam vonható, de még így sem mondhatom, hogy megviselt volna a könyv. Ajánlom mindenkinek, annak, aki átélte az erőszakot, a családjának, a segítő környezetének, minden gyerekkel foglalkozó szakembernek. Köszönöm a könyvet.” Ezek a sorok nagyon szívmelengetők.

És amit mondott, hogy aki nem érintett… De ki is az pontosan, aki nem érintett? Ott van az áldozat összes ismerőse, az elkövető összes ismerőse. Ha elkezdünk ezzel játszani, akkor nagyon kevés az olyan ember, akiről tényleg azt mondhatjuk, hogy nem érintett. És azt gondolom, hogy minden szülő érintett kell hogy legyen, mert meg kell óvni a gyerekeket.

A Bűn vagy bűnhődés utószavát a pszichológusa írta, és úgy fogalmazott, hogy a könyv „nemcsak a terápiás munkánk összegzése, hanem annak a meghosszabbítása is”. Ő utólag jó döntésnek találja a terápia, tehát az ön személyes lelkiállapota szempontjából a könyv megjelenését? Az utószóból az derült ki, hogy volt benne kételkedés, biztos jó ötlet-e ilyen kevés idővel a terápia lezárulta után belevágni a könyvírásba.

Amikor elküldtem neki pár hete a Jó leszeket, akkor azt írtam neki, hogy ez az a könyv, amire várni kellett. Amikor ezt regényt megírtam, akkor értettem meg azt, amit a Bűn vagy bűnhődés idején akart nekem mondani: hogy lehet erről úgy írni, hogy az ember ne adja ki magát annyira, mint ahogy én kiadtam magamat.

Úgy érzi, hogy kiadta magát?

Nagyon. Nem bánom, nincs nekem ezzel bajom, de értem azt, hogy egy pszichológusnak meg az a dolga, hogy erre felhívja a figyelmet. Nekem valahogy akkor arra volt szükségem, hogy kiírjam magamból.

Volt önben az első könyv írásakor öncenzúra? Voltak olyan dolgok, amikre azt mondta, hogy na ezt viszont már tényleg nem írom bele?

Igen. Tudtam, hogy a szüleimnek nem fogom odaadni, de azért azt szerettem volna, hogy ha mások a családból elolvassák. Tehát igen, voltak témák, amiket nem érintettem.

Ezt írta a Bűn vagy bűnhődésben: „Talán ezért is írom ezt a könyvet: próbálom keresni az összefüggéseket, meglátni, hogy melyek voltak a mozgatórugók. Próbálok magamnak megbocsátani.” Ebből a szempontból beváltotta a könyv a reményeket?

Igen. Nekem az a terápia azért nem szokványos módon szakadt meg. Külföldre költözött a terapeutám. Akkor azért nem voltam még teljesen készen arra, hogy befejezzem a terápiát, és ezzel kvázi meghosszabbítottam. Végig kellett pörgetnem ezt az egészet, meglátni az összefüggéseket ahhoz, hogy megbékéljek. Nagyon sokat segített az, hogy megírtam, aztán pedig a Beszélj róla!. De azért érdekes szerintem, hogy kilenc év múlva azért csak ehhez a témához mentem vissza.

Mikor fogalmazódott meg, hogy visszatér, és nekiáll ennek a regénynek?

Amikor megírtam a Bűn vagy bűnhődést, az akkori kiadóm nagyon kapacitált, hogy még írjak, én meg nagyon féltem, hogy el ne bízzam magam. Azért, mert le tudtam írni a saját bajaimat, attól én még nem vagyok író, nem akartam ezt a nyakamba venni. Beképzelt dolognak tartottam. Ráadásul akkor azt gondoltam, hogy írni úgy kell, hogy az ember nagyon megtervezi, hogy honnan hová tart, pontosan tudja, hogy mit akar, és ez nem ment. Aztán tényleg megláttam ezt a Jó leszek feliratot egy garázson.

Az abuzált kislánynak, Zsuzsinak, a regény címét adó graffitije nem a fantázia szüleménye?

Nem, ezt én tényleg megláttam. Aki abúzus áldozata mindenütt abúzust lát. Nem tudtam elképzelni, hogy valami más áll e mögött a mondat mögött.

Ez egyébként közös tulajdonságunk nekünk, áldozatoknak, hogy hajlamosak vagyunk mindenhova ezt belelátni. Sokszor igazunk van.

És akkor megindult bennem ez a történet, és rájöttem, hogy nekem egyáltalán nem kell tudni, mi lesz a vége, hanem együtt kell élnem a szereplőkkel. A regény struktúrája megtervezett, de a történések nem.

Megpróbálta kideríteni, hogy a valóságban ki írta ki ezt a feliratot?

Az a baj, hogy nem emlékszem, pontosan hol volt. A környéket tudom, tényleg Csillaghegyen.

Ugye a regény Csillaghegyen játszódik, ott élnek a szereplők. Orvos szülők orvos gyerekéről van szó. Tudatos döntés volt, hogy kifejezetten magas társadalmi státuszú családról írt?

Tény, hogy ezekben a családokban rengeteg ilyen eset van. Ez is egyfajta védekezés, hogy amikor valakinek a gyerekkori szexuális abúzusról beszélek, akkor jön, hogy „jó, hát tanulatlanoknál, meg kis falvakban, meg tanyákon, ahol egymás hegyén-hátán élnek…”. Egyáltalán nem így van. Sőt. Mert ezekben a családokban sokkal inkább rejtve tudnak maradni ezek a történések, és olyan mértékben félnek attól, hogy kiderül, hogy mindent megtesznek azért, hogy ne derüljön ki.

Milyen tünetekből szúrhatja ki mégis egy családtag vagy egy barát, hogy valami történt a gyerekkel?

Szerintem a legfontosabb, hogy megváltozik a gyerek. Mindegy, hogy milyen irányba, de valamilyen változás van. Vagy nagyon introvertált lesz, vagy nagyon extrovertált. Vagy nagyon letargikus lesz, vagy pont az ellenkezője. Egyszerűen az abúzusnak olyan a pszichológiája, hogy rákényszeríti a gyereket a színjátékra. Az osztályban, a baráti kapcsolatokban én voltam a mókamiki. És belül meg tök más volt. Nagyon nehéz megbirkózni ezzel a skizofrén állapottal, hogy annyira más van bennünk, mint kint.

És ott van az a gondolat, hogy ha ismernének, akkor megutálnának. Ilyen szempontból is jó volt végre kimászni az anonimitásból. Hogy hát nem, nem utálnak.

Még egy idézet: „Olyan sebeket téptek fel benne a Zsuzsival történtek, amelyek sosem gyógyultak be igazán. Bármennyire is szerette volna azt gondolni, hogy Bandi már a múlté, ez volt a jelene, és feltehetőleg a jövője is. Ezt még Kata is képtelen volt megérteni, ő azt szerette volna, ha a ritka találkozásaik már nem Bandiról szólnak, ha Réka a mostban él, ha mesél a munkájáról, a barátairól, a kapcsolatairól, arról, hogy van mostanság. És Réka is érezte, hogy amennyire hasznos volt egy ideig, annyira nem vezet most már sehova a múlt felidézése.” Személyesen most hol tart ebben? Hasznos még a múltnak a felidézése?

Az mindegy, hogy hasznos-e. Mert nem én idézem fel a múltat, hanem a múlt idéződik fel. Ez nem úgy működik, hogy én ebben szeretnék dagonyázni, hanem előjön folyton-folyvást. Nem lehet tudni, hogy mi az, ami éppen aktiválja. De azért optimista vagyok, látok változást. Azért van remény, csak arra nincs remény, hogy megszűnik ez. Ezek a sebek nem tudnak eltűnni. De ha ezzel az ember szembenéz, az is egy baromi nagy feloldozás. Hát ez van.

Tehát jól van? Nagyjából?

Ma. Ma jól vagyok. Ez nem úgy van, hogy az abúzus dolgozik még mindig. Hanem az hozta ezt, ez hozta azt, van egy állandó láncolat, és mindig jön egy újabb elem a képbe. Reménykedni lehet csak, hogy ez már többször lesz jó, mint rossz.

A Jó leszek a Joshua Könyvek gondozásában jelent meg.