A sas leszállt, de a fene se tudja, hová

„Legalább madár volt, még ha csak veréb is” – mondja Árvay Márton, miután már bő órája poroszkálunk a sűrű ködben sastalanul, ölyvtelenül és kicsit reménytelenül valahol Jászberény és Jászárokszállás között. Persze a veréb is madár, de ettől nem esünk hasra, elvégre a 19. Országos Sasszinkron egyik szervezett állomásán veszünk részt, ahol a nappali ragadozó madarakat kell számba venni. Tavaly elcsíptük az éjszakai műszakos baglyokat, így kézenfekvő volt, hogy a váltótársaikat is meglessük.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) évről évre januárban jelöl ki egy hosszú hétvégét, amelyiken az ország jó részét lefedve amatőr és profi madarászok járják a határt, hogy megszámolják, hány egyed van két legnagyobb ragadozó madarunkból, a parlagi sasból és a rétisasból, mindkettő elég ritka, és mintegy mellékesen felkerülnek a statisztikába az egerészölyvek, gatyás ölyvek, vörös vércsék, barna rétihéják, kékes rétihéják és vörös kányák is. Tehát azok a nappali ragadozók, amelyek nálunk is töltik a telet. Plusz hozzájuk csapták még a túzokokat is. De a leolvasottak közül nem mindenki bennszülött, mert a hidegebb északról is lehúzódnak hozzánk olyan madarak, amelyeket még rezsicsökkentés ígéretével sem lehetne ott tartani, így is, úgy is kellemetlen nekik. Itt viszont találnak elég táplálékot ahhoz, hogy ellegyenek.

A sasleltár ugyan nem hoz mélytudományos eredményeket, Árvay szerint citizen science-nek (közösségi tudománynak) tekinthető, de egyrészt remek alkalom arra, hogy összehozza a madarászokat, másrészt a végeredményekből azért lehet következtetni, hogy egy-egy fajból, milyen állományok vannak itthon, milyen változások figyelhetők meg náluk. A leltárból pedig egy klassz térkép is kirajzolódhat.

A sasszinkronban évente 3-4 ezren vesznek részt.

„A terepmadarászok készülnek rá, piszkálnak is minket, ha időben nincs fönt a honlapunkon a hirdetmény. Ma már nagyjából a teljes Kárpát-medencét lefedi a sasszinkron, a mi kezdeményezésünkre a velünk határos országokban is ezen a hétvégén számolják a ragadozó madarakat”

– mondja Árvay. Hogy miért január a sasszinkron időpontja, arra az a magyarázat, hogy ekkor még egyik sas sem költ, másrészt könnyebb őket észrevenni a kopár fákon, mintha már minden lombos lenne.

Mint egy körmönfont haditervet, úgy ismerteti szombat reggel hétkor Juhász Tibor, a Hortobágyi Nemzeti Park természetvédelmi őre, hogy a kicsiny madármegfigyelő csapatok merre fognak majd mozogni. Egymás után villannak fel a műholdas térképrészletek, rajtuk az útvonalakkal a jászberényi Sasközpontban. Mintegy kéttucatnyi távcsővel és orbitális teleobjektívekkel felszerelt zöld ruhás madarász hallgatja, majd spriccelnek szét az eligazítás után, hogy végigjárjanak 10-20 kilométereket. Ekkor teljesen szertefoszlik az az elképzelésem, hogy a sasolás abból áll, hogy elmegyünk egy leshelyre, ahonnan csak nézni és fotózni kell egy kajaként kihelyezett fél birkán lakmározó ragadozó madarakat.

Álljunk meg egy sasra!

Fél óra múlva már mi is úton vagyunk, minket Árvay, a sasvédelemmel foglalkozó PannonEagle Life Nature programvezetője vesz a szárnyai alá. Pár kilométernyi autózás után ledobnak minket, és megkezdjük a gyalogos felderítést. Mit ne mondjak, a köd miatt elég nehézkesen megy. Úgy érzem, mintha az Álljunk meg egy szóra! műsorban lennénk Grétsy László és Vágó István, csak éppen sehol nem tudunk megállni egy szóra, mert nincs miért. Csak rendületlenül megyünk előre, Tarr Béla is csodálatos hosszú snitteket forgathatna rólunk. Nem mutatkoznak a madarak, vagy elvesznek a ködben. Pedig itt kéne lenniük, hiszen a Jászság az egyik legjobb sasos terület itthon. Egyrészt a Mátra és a Bükk hegyvidéki területei sincsenek messze, másrészt még mozaikos a táj szerkezete, nincs beszántva az egész, gyepfoltok, erdősávok, tölgyligetek szabdalják fel, ami a sasok zsákmányállatainak, fácánnak, nyúlnak is jól jön, a sasnak meg pláne, hiszen így terített asztal várja a síkságon.

Magyarországon az 1980-as években körülbelül húsz pár parlagi sasról tudtak, azóta viszont jól megerősödött az állomány, ma már 300-350 pár költ, ebből tíz az észak-jászsági területen. Az állomány azért indulhatott növekedésnek, mert betiltottak veszélyes, a sasokban is fölhalmozódó növényvédő szereket, csökkent az illegális elejtésük, kevesebb lett a mérgezés és lelövés, és a prédaállatok létszáma is viszonylag stabil maradt. Az Európai Unióban jelentős természetvédelmi értéket képez a magyarországi parlagi sas, hiszen az állomány közel kétharmada nálunk fészkel. Jelentős szerep hárul ránk tehát a védelemben is.

A sasspotting normál időjárási körülmények között úgy nézne ki, hogy a madarász ötszáz méterenként, kilométerenként felállítja a spektívjét (ez egyszemes természetmegfigyelő távcső), és körbekémlel vele a látóhatáron. A pásztázás közben látott ragadozókat aztán följegyzi egy lapra, amin kódokkal a területrész neve is meg van adva. A ködben ennek nincs sok értelme, hiszen távcsővel sem lehet messzebb ellátni, mint szabad szemmel. Néha megiramodik egy nyúl vagy egy őz a szántásban, ahol mi is trappolunk, de ezzel nem vagyunk beljebb.

A sasok fattyúi és a szinkronhang

Sas helyett először egy sasfészekkel kell beérnünk, amelyet az ezüstfa tetejében tákolt össze egy parlagisas-pár, de nincsenek otthon, megyünk tovább, és közben hallgatjuk Árvay Mártont, aki beavat minket a sasok életébe. Arról mesél például, hogy a parlagi sasok egerészölyv-fiókákat is elkapnak, és olykor bedobják azokat a fészekbe, mint a fridzsiderbe, hogy majd jó lesz még később is. Az egerészölyvek néha túlélik ezt, és aztán a sasok gond nélkül felnevelik a fattyakat, talán azért, mert a szülői ösztön támad fel bennünk.

Az akár kétméteres szárnyfesztávolságú parlagi sas repülés közben lenyűgöző látvány, megjelenése egyszerre militáns és tekintélyt parancsoló. Az angol és német neve (imperial eagle, Kaiseradler), azaz a császársas jobban is passzol hozzá. De hát ez a madár sem tökéletes, a hangja, amit kaffogásnak írnak le, inkább egy kismalacot idéz, nem a levegő ura jutna eszünkbe róla. Árvay azt mondja, hogy az amerikai filmekben éppen a kiábrándító hangjuk miatt szinkronizálják a sasokat, inkább az ölyvek vijjogását vágják be a képük alá.

Pillanatnyi sas

Másfél óra múlva végre írhatunk valamit a listánkra, egy bozótban vörös vércse mocorog, majd gyorsan el is tűnik. Aztán mintha egy ölyvet látnánk, de olyan gyorsan elnyeli a köd, hogy inkább nem jegyezzük fel. Nem sokkal később két holló károg felettünk, határesetként őket is felvesszük a listánkra. A ragadozóként is viselkedő varjúfélét korábban rendszeresen számolták a sasszinkron alatt. Jó két óra múlva kiszúrok egy parlagi sast egy dérben úszó fán a távolban, persze ekkor még csak annyit tudok, hogy egy ragadozómadár-szerű sötét folt, de Árvay már emelte is a távcsövét, és kimondta az ítéletet: parlagi sas. Gyorsan kiderült, hogy a sasok meg az embereket spottingolják, mert a miénk egyből odébb állt, ahogy lelepleződve érezte magát. Egy kicsit még mászkáltunk utána, hogy hátha észrevesszük, hová szállt le vagy át, de elveszett, mint szürke szamár a ködben. Így aztán csak a Sasközpont röpdéjében győződhetünk meg arról, milyen gyönyörű is ez a madár. Ott két idősebb példány is kaffog kedvére, majd a nyivákoló rétisast is megcsodáljuk.

Egy patak töltésén caplatva egy újabb határeset madarat rögzítünk, egy kisebb bokor tetejében fehér hógolyóként egy nagy őrgébics pöffeszkedik. Ez a faj itthon is költ néhány helyen, de inkább vonulóként fordul elő. A verébalkatú madár termete ellenére énekesmadarakra és rágcsálókra is vadászik, ezért kerülhet fel mellékesként a téli listára is.

Az MME és a nemzeti parkok koordinálásával az ország nagy részét lefedik a megfigyelők, de amatőrként is lehet próbálkozni. A sasolás több gyakorlatot igényel, mint a bagolyszámlálás, mert a fajokat nem mindig egyszerű megkülönböztetni egymástól. Például egy északról lehúzódó egerészölyv lehet olyan világos színű, mint egy hazai gatyás ölyv, hogy csak egy trükkösebb fajhatározást említsünk. A jászsági felmérésben is éppen ezért mentek profik együtt a kevésbé tapasztaltakkal. Időnként olyan madarászcsemegék is felbukkanhatnak, mint a pusztai ölyv vagy a fekete sas, ami könnyen zavarba tudja hozni a kezdő szinkronosokat.

Már dél felé jár az idő, amikor végre áttöri a napsütés a ködöt, és valamelyest meg is élénkül a természet, így még lestoppolunk pár ragadozó madarat. Első szinkronturnénkat egy parlagi sassal, egy kékes rétihéjával, négy egerészölyvvel, egy vörös vércsével, két hollóval és egy nagy őrgébiccsel zárjuk. Ami sovány eredmény az átlagoshoz képest. Árvay azt mondta, ilyen esetekben írják oda megjegyzésként, hogy erősen ködös. Tudják, hogy emiatt most torzított adatsort kapnak majd. Mi pedig elkönyvelhetjük, hogy elsőre nem sikerült szinkronba kerülnünk a sasokkal.