„Hatan voltunk a lövészárokban, a társaim meghaltak. Az oroszok több pontról vagy kilencvenen jöttek ránk. Annyira biztos voltam benne, hogy mindjárt én is meghalok, hogy a mieinktől én magam kértem az állásunk ellen tüzérségi támadást, gondoltam, ha már úgysem élhetem túl, legalább vigyek magammal minél több ellenséget” – Arszlan Annajev mégis túlélte, az aknatűz földdel fedte el. Az állás viszont elesett, ő pedig orosz hadifogságba került, ahonnan csak két év múltán szabadult. Budapesten, az ukrán nagykövetségen beszéltünk vele november elején.
„A kihallgatáson elém toltak egy üres papírt, hogy írjam alá. Nem tettem, mert utána bármit fölé írhatnak. Vertek, éreztem, hogy semmilyen gát nincs bennük. Éreztem a sokkolótól égő bőröm szagát, azt hittem, lángolok. Mindenemből folyt a vér, a fülemen, a számon át, de az alfelemből is, amikor a sokkolót akarták feltolni. Háromszor is elájultam, végül orvost hívtak, a kínvallatóimat is kérdőre vonták. Nem emberségből persze, hanem mert a hadifogoly csak akkor jó cserealap, ha életben van. Ezért aztán kínozni lehet a végsőkig, de megölni nem.”
Fogsága során mindennaposak voltak a sokkolóval, verésekkel rendszeresített kihallgatások, ahol a fizikai kínzások mellett a pszichológiai megtörés eszköze volt az is, hogy nyugati influenszerek oroszbarát propagandáját kellett hallgatnia. „Nem azért, hogy meggyőzzenek. Mivel a külvilágról nem tudhattunk semmit, a cél az volt, hogy elhiggyük: egyedül vagyunk, már Európában sem hisznek bennünk.”
Türkmén–ukrán pár a Zsiguli-gyárból
Annajev családja igazi szovjet múltat tükröz: apja az akkor a Szovjetunióhoz tartozó Türkmenisztánban született, mérnökként a Fiat-alapra épített Zsigulikat gyártó, ma is az olasz kommunista politikusról elnevezett Togliattiban dolgozott, ahol megismerte ukrán származású feleségét. A Szovjetunió megszűnése előtt a nő szülőföldjére költöztek, Mikolajivba. Itt született Annajev is a független Ukrajna első évében, 1992-ben. Nem sokkal később a Krím félsziget északi részére, Dzsankojba költöztek. Annajev ott ukrán–tatár–orosz nyelvi közegben nőtt fel és ott is érettségizett.
„Évente visszajártam, utoljára 2013 szilveszterén. Olyan volt, mint máskor, nem volt rossz előérzetem.” Ekkor már zajlottak ugyan a nagy EU-párti tüntetések Kijevben, tiltakozva az oroszbarátnak mondott Viktor Janukovics elnök ellen, de nem hitte, hogy két hónappal később Kijevben már lőni fogja a hatalom a tüntetőket. Végül Janukovics Oroszországba menekült, a Krím pedig orosz ellenőrzés alá került a „zöld emberkék” révén, azaz azoknak az orosz katonáknak a megjelenésével, akiknek a beavatkozását az orosz elnök csak később ismerte el.
Annajev, később katonai és civil képesítést szerzett, egy ideig szerződéses is volt, majd 2021-ben leszerelt. A seregbe a területi védelmi egységek megszervezésével került vissza 2022-ben, az Oroszország által Ukrajna egésze ellen megindított háború kezdetén.
2023 májusában már hadnagyként egy egység vezetője volt, amelyik az orosz erők által elfoglalt, de később visszaszerzett Kupjanszk és az orosz ellenőrzés alatt maradt Sztvatovo közötti vonalon szolgált. „Aznap nem kellett volna kint lennem az álláson, de előző nap volt egy kisebb tűzharc, ketten megsérültek, cserélni kellett, gondoltam, nekem is ott a helyem.” A következő éjszaka kezdődött az újabb támadás, aknavetőkkel, drónokkal, aztán megindultak a katonáik.
Annajev a robbanásoktól légnyomást kapott, úgy tudta, hogy emberei meghaltak – később tudta meg, hogy egyikük szintén túlélte és fogságba esett –, töltényeik, gránátjaik elfogytak. Ekkor kért a sajátjaitól tüzérségi támadást. „Aztán kikapcsoltam a rádiót.” A tüzérségi tüzet mégis túlélte, így esett fogságba. Először az orosz megszállás alatt lévő Luhanszk megyei Taraszivkába vitték, majd a hivatalos államhatáron túli Belgorodba.
A kihallgatásnál csak az előkészítés rosszabb
„Belgorod még nem volt olyan rossz, mint a későbbi hely. Vertek minket, de volt orvosi ellátás. Egyébként is sérültek voltunk, igazán azzal bántak el, aki jobb állapotban volt” – a cél ugyanis a szenvedés okozása, nem a halál, hiszen a katona vagy az orosz megszállás alatt igazából bárki, beleértve a különböző vádakkal őrizetbe vett civileket is, remek cserealap az orosz hadifoglyok kiváltásához.
Egy hónappal később szállították át Sztarij Oszkolba, Voronyezs közelébe. „Ez volt a legszörnyűbb hely: már kedvesen hangzó prijomka” – azaz a rabok átvételekor súlyosan megverték, ahogyan szinte mindenkit, és ez csak a kezdet volt. „Bármit bevetettek, hogy a kihallgatáson mindent kiszedjenek az emberből” – emlékezett vissza. A kihallgatás felé menet már megkezdődött az „előkészítés”. „Már a folyosón vertek az őrök, kutyát uszítottak ránk, gumibottal vertek, sokkolót használtak, hogy mire a tiszthez érünk, már bármit elmondjunk, beismerjük azt is, amit el sem követtünk.”
Részben persze katonai adatokat akartak: mekkora az egység, ahol a fogoly szolgált, milyen felszereléseik vannak, hol vannak búvóhelyek a kiépített állásokon túl. „Azt a helyet el tudtam titkolni, ahol a rendszeres pihenőink voltak”, de a sok kihallgatásból azért összeállhatott a kép egy-egy frontszakaszról. Kifaggatták a katonákat a múltjukról, tanulmányaikról, próbáltak hozzáférést szerezni a közösségi profiljaikhoz – bár ez a kettős hitelesítés miatt egyre nehezebb.
Sztarij Oszkolban kétszáz, Mariupolban fogságba esett katona is volt. Ők akkor már egy éve el voltak zárva a külvilágtól. „Őket látva már sejtettem, hogy engem sem vonnak be egyhamar fogolycserébe” – mondta Annajev, aki ott szembesült azzal is, hogy a foglyok a külvilágról szóló hírektől is teljesen el vannak vágva. Semmit sem tudtak a háború menetéről, pedig ekkorra, 2023 nyarára már két nagy ellentámadást is végrehajtottak az ukrán erők, amelyek 2022 nyarán Harkiv megye nagy részét, ősszel pedig Herszont foglalták vissza. Igaz, azóta hasonlóan sikeres ellentámadás nem történt, 2023 nyarán még voltak hírek arról, hogy újabb területeket szerezhet vissza Ukrajna, ez azonban sem akkor, sem azóta nem történt meg.
A kihallgatásokon nem csak kérdeztek. „Arról beszéltek a verések között, hogy én náci vagyok, aki a fehér felsőbbrendűséget hirdetem. Én, aki félig türkmén vagyok” – mondta utólag már nevetve a vádaskodáson. A fogolytábor őrségét, a foglyok „előkészítését” sokszor csecsenek, burjátok látták el. „Az ázsiai származású foglyoknak miattuk még rosszabb sorsuk volt. Engem kiemelten árulónak neveztek, mert türkmén vagyok. Talán azt hitték, azok is Oroszországban élnek, mint ők maguk” – találgatott utólag Annajev, bár tudja, hogy a lényeg nem közép-ázsiai származása volt. Ukrán hadseregből jött, ráadásul tiszt volt.
„Azt akarták éreztetni, hogy ha Ukrajnából jöttél, nem vagy ember, létezni sincs jogod – mondta. – Bevallom, egy ideig próbáltam érvelni is velük szemben, ennek persze semmi értelme nem volt, inkább csak rontott a helyzeten.”
Nyugtató trükk a szabadulás ígérete
Sztarij Oszkolból Annajevet 2023 augusztusában elszállították, azzal az ígérettel, hogy hamarosan fogolycserével szabadulhat. „Reméltem, hogy igaz. De kiderült, hogy minden átszállításkor ezt csinálják, hogy nyugton maradj. Szerencsém volt, engem ezután többször nem helyeztek át, de volt, aki ezt a reményt és csalódást tízszer is átélte.” Annajevet Moszkvába, majd egy rabomobilban a 200 kilométerre lévő Vlagyimirba vitték, ahol már világos volt, hogy szó sincs fogolycseréről.
A közeli Pakino településen lévő fogolytáborba szállították. A prijomka ott enyhébb volt, mint az előző helyen: „A verés után másnap már tudtam járni – adta meg a bizarr viszonyítási alapot az egykori fogoly. – Ha magadtól fel tudsz kelni és a verés után nem hugyozol véreset, már jó a helyzet.”
Pakinóban tehát a körülményekhez képest nem a verés volt a legnehezebb, hanem az éheztetés – Annajev két év alatt több mint ötven kilót fogyott –, és, talán meglepő módon, a propaganda. Egy hangosbeszélőn keresztül szinte folyamatosan ment Oroszország dicsőítése, a történelem kizárólag orosz központú értelmezése, amelyben más keleti szlávoknak nincsen helyük, és a háborús sikerpropaganda, újabb és újabb győzelmekről hírt adva. Esetleg elmagyarázták, milyennek kell lennie a jó ukránnak, aki csak az orosz nép részeként tudja elképzelni magát.
„Vákuumban éltünk, semmit nem tudtunk a külvilágról, sem a háborúról, sem a szeretteinkről. Semmiről” – ezt a vákuumot nemcsak orosz gyártmányú, hanem nyugati propagandával töltötték ki a fogvatartók. Hallgathatták a francia Christelle Néant szövegeit arról, hogy a háborús bűnöket az ukránok követték el, vagy a bucsai mészárlás orosz végrehajtását tagadó, szintén francia Adrien Bocquet hasonló nyilatkozatait, meg a bolgár Aszja Zuanét és az amerikai Alex Jonesét arról, hogy az oroszok állnak a jó oldalon. „Gondoltam rá, hogy milyen lenne találkozni ezekkel a propagandistákkal, de aztán arra jutottam, hogy ahogy az őrökkel, úgy velük sem lenne értelme vitatkozni.”
A fogolytáborban kihangosított propaganda célja persze nem az volt, ami az orosz társadalom felé harsogott szövegekkel. „Nem remélhették, hogy meggyőznek minket, a cél az volt, hogy az elszigeteltségben úgy érezzük, nincs is velünk már senki, mert a nyugatiak sem hisznek Ukrajnában” – adta meg a módszer célját Annajev. Szerinte talán ennek hatása alatt viselkedett megtörten egy kihallgatáson, amely egy zárt Telegram-csoportban meg is jelent. „Ma is szégyent érzek miatta, még ha tudom is, hogy nem tehettem másként.” Annajev ott arról beszélt, hogy az ukrán katonák demotiváltak, hazudik nekik a hatalom, és drogot ad nekik, hogy a frontra menjenek. A hadifoglyok ilyen felhasználása egyébként ellentétes a genfi konvencióval. Ehhez hasonló videókat rendszeresen készít az orosz állami irányítás alatt működő sajtó.
A foglyok a cellákban beszélgethettek egymással. Háború előtti életükről vagy fogságba esésükről meséltek – bár a túlzott részleteket ilyenkor sem volt érdemes elmondani. Nem beszéltek arról, ki hogyan viselkedett a kihallgatásokon. „Mindenkinek más a fájdalomküszöbe, lelkiereje, emberek vagyunk” – nem ítélték el egymást, ha összeomlottak a nyomás alatt, és többet beszéltek a kihallgatáson, mint mások. Az életük hajszálon függött, saját pszichés erejükön is múlt a túlélés. Annajev érkezése előtt pár héttel az egyik fogoly öngyilkos lett. Éjszaka felakasztotta magát a cellában, míg a többiek aludtak. „Mesélték, hogy kérte, ne szóljanak hozzá. Mély hallgatásba burkolózott, nem tudtak rajta segíteni, még ha ott voltak is a közelében.” Pavlo 21 éves volt.
A cellákat hat főre tervezték, egyetlen vécével, de volt, ahol 16 fogoly zsúfolódott össze. Annajevéknél 14-en voltak. Egy időben cellatársa volt a 75 éves Stephen Hubbard is, aki négy év után a múlt hónapban szabadult, miután az amerikai elnök különmegbízottja találkozott Vlagyimir Putyinnal. A Kremlben számtalan személyes tárgyalást lebonyolító Steve Witkoff hosszan dicsérte emberséges jelleméért az orosz elnököt. Ez az általa indított háború ötödik évében, sok százezer orosz és ukrán katona, több ezer civil halála, többmilliós menekültáradat után meglehetősen nagyvonalú jellemzés, különösen egy nagyhatalmat képviselő különmegbízottól.
Hubbardot Izjumban fogták el az oroszok 2022-ben, amikor a várost elfoglalták. Előtte angolt tanított a városban, ahová azért ment, mert Cipruson megismerkedett egy ukrán nővel. Izjum ugyan még abban az évben ukrán kézre került vissza – igaz, a frontvonalon fekvő városban az orosz támadások miatt az élet most lényegében lehetetlen –, de Hubbard addigra már orosz börtönökben várta az ítéletét. Végül hét évet kapott kémkedés vádjával. Amikor Annajev találkozott vele, még ítélet sem volt az akkor már bő másfél éve fogva tartott férfival szemben.
Az ukrán hadifoglyok közé néha keveredett orosz is, mint például az a fiú, aki a határ közeléből a barátnőjéhez akart átszökni a zöldhatáron Ukrajnába – aminél rosszabb tervet nehéz lett volna kitalálni. Neki sem volt jobb helyzete, mint a deklarált ellenségnek, sőt. Elvégre ő fogolycserében sem reménykedhetett.
2025 júniusában Annajevet váratlanul kirendelték a cellából, de kihallgatás helyett állapotfelmérést végeztek rajta, sérüléseit vizsgálták, megmérték a súlyát. Aztán a foglyok a korábbinál jobb ellátást kaptak. „Ez egyértelműen a közelgő fogolycsere jele volt, de nem tudhattuk, kik kerülnek végül fel a listára. Amikor egy-egy ilyen csere lezajlott, a fogságban maradók megint éheztek.”
Ez a függő helyzet három hétig tartott, Annajev már kezdte elveszíteni a reményt, amikor áthelyezték a cellák feletti emeletre. „Itt kaptam egy papírt arról, hogy a fogság alatt jól tartottak, nem volt fizikai, pszichés bántalmazás, megkaptuk a szükséges orvosi ellátást, megfelelő volt az élelmezés, és nem vádolom az ellenkezőjével az orosz hatóságokat” – idézte fel Annajev. Ezt a szöveget aztán videóra is felvették – ez megmagyarázza, miért kapott már az előző hetekben jobb ellátást.
Nem sokkal később a rabruha helyett a hazatérőknek civil vagy ukrán egyenruhát adtak, aztán bekötötték a szemüket és a kezüket. 70-80 foglyot tíz őr kísért a repülőgépen, amely a Belaruszban lévő Gomelben szállt le. Az út végén levették a kötéseket. „Addig a fogság alatt csak kezünket hátratéve, lehajolva, a földet nézve mehettünk a folyosókon. Furcsa volt, hogy most egyenesen kellett állnunk, a kezünk is elöl lehetett.”
A szabadulás az utolsó pillanatig bizonytalan
A gépből kiszállva ételt kaptak. „Úgy éreztem, életemben nem ettem olyan finomat. Volt például uborka, már el is felejtettem a normális étel ízét, és kólát kaptunk, olyan volt, mintha még sosem ittam volna.” A fogolycsere során eközben jöttek szembe az orosz foglyok Ukrajna felől, akik Annajev szerint sokkal jobb állapotban voltak, mint ő és sorstársai.
Ukrán hadifoglyok további beszámolóiról, az átélt kínzásokról itt, itt és itt olvashatja anyagainkat, ezekben a cikkekben pedig a civilek megpróbáltatásairól, elhurcolt gyerekekről olvashat.
Annajevéket busszal vitték az ukrán határra, ám ott kiderült, hogy nem lélegezhet fel mindenki. „Azt mondták, felolvasnak egy listát, ez a legfrissebb, akinek a neve nincsen rajta, az marad. Ábécésorrendben kezdték, de hátulról, így én Annajevként az utolsó pillanatig nem tudtam, hogy mi lesz velem.” Végül volt 20 fogoly, akit nem engedtek el. „Őket visszavitték abba a pokolba, ahonnan mi szabadultunk.” Annajevnek viszont szerencséje volt, hazatérhetett.
„A fogság alatt sokszor azt álmodtam, hogy hazatérek, valaki kezembe nyom egy ukrán zászlót, magamhoz ölelem. Aztán felébredtem a cellámban. Most viszont ez valóság volt.” Felhívta a feleségét, és nem sokkal később már megölelhette őt is és az ekkor már hétéves lányát. „A karomban tartottam, úgy szorítottam, féltem, hogy összeroppantom szegénykét. Csodálatos volt, minden fájdalmamat elfelejtettem.”
Annajevre még két rehabilitációs kurzus vár Lengyelországban és Ukrajnában. A tervei szerint az IT-szektorban fog dolgozni, valahol Ukrajna nyugati részén. „Hivatalosan néhány napja szereltem le a seregből, most nem akarok semmi mást, csak egy kicsit pihenni és a családommal lenni.”
