Miközben vertek, már azt sem tudtam, én vérzem, vagy a patkány a számban

Amikor Olekszij magához tért, először társa repeszektől félbevágott fejét látta meg. Felderítők voltak, nem a fegyveres ellenállás volt a dolguk, hanem hogy a közeledő orosz erőkről értesítsék a nehéztüzérséget az Oroszország által megtámadott Ukrajnában. Márpedig orosz páncélosok jöttek, 380 egységből álló erő érkezett, mögöttük ötezer gyalogossal. Olekszij körül mindenki halott volt. A falu túloldalán még ellenálltak, de így is alig 140 ukrán katona volt ott, összesen két tankkal. Olekszij ekkor még nem tudta, hogy az apja is ott van, és nemsokára őt is lelövik, majd sok más, köztük orosz katonával együtt elégetik a templom udvarán.

Kúszva a katlanból az orosz kollaboránsig

„Kúsztam a lövészárokban, meg akartam halni. A fegyveremet is bekészítettem, hogy lelőjem magam, ha rám találnak” – de nem találtak rá, a túloldalon zajló harc elterelte a figyelmet. A mező hiába volt elaknásítva, egy aknamentesítő mögött jöttek a harcok orosz szimbólumává tett Z betűs páncélosok, 12 órán át. Az egyikre Olekszij rálőtt, az felé is fordult, de aknára futott. A zűrzavarban nekiiramodott, de a lábai száz méter után feladták. Ledobta sisakját, golyóálló mellényét, elfedte fegyverét, és átugrott egy kerítésen egy patak medrébe. „Az oroszok minden házban hoholokat kerestek” – mondta, az ukránokra használt gúnynevet felidézve. Állítása szerint a pincékbe gránátokat dobáltak a megszállók, tudva, hogy sok család oda bújt el. 17 ember eltűnt, 40 meghalt a civilek közül.

Éjszakáig feküdt, aztán kúszott tovább, miközben a templom udvarán égett az apját is elemésztő tűz. Ordítások hallatszottak. Olekszijt valahol ez is segítette abban, hogy feltűnés nélkül kijutott a gyűrűből. „Többnyire másztam, a hold magasan volt, fényesen világított, könnyen észrevehettek volna, főleg egy éjjellátóval. Zúgott a fejem a légnyomástól, nem hallottam rendesen, így csak a szerencsén múlt, hogy egy újabb érkező egység nem vett észre, amikor felkapcsolták reflektoraikat az úton. Épp egy fa mögött vizeltem.”

Végül eljutott Szloboda faluig, csakhogy már ez is orosz megszállás alatt volt. Egy helyi asszony látta meg és adta fel.

Az apja nem akarta elhinni, hogy Moszkva támad

Mindez két héttel azután történt, hogy Oroszország 2022. február 24-én megtámadta Ukrajnát. Olekszij március 10-én esett fogságba. Az akkor 28 éves férfi katonai előélete nem volt nagy, a támadás első napján jelentkezett a hadseregbe. Előtte saját vállalkozást vitt, testőrként is dolgozott, ebben kick-boxos múltja is segítette. Egy fia és egy lánya van, feleségével élt a belarusz és az orosz határtól nem messze, Csernyihiv megyében.

Felesége szülei a közelben, de már belarusz oldalon laktak, így Olekszijék családja is szembesült azzal, amivel ukrajnaiak milliói: a túloldalon élők nem hisznek nekik, sőt, őket hibáztatják, hogy háborút provokáltak ki, esetleg ők maguk lövik saját házaikat, hogy aztán az oroszokat vádolják, akiknek így nem volt más választásuk, mint felszabadítóként Ukrajnába vonulni. A feleség már nem beszél szüleivel. Olekszijnek saját apjával is volt vitája a háború kitörésének pillanatában. A férfi még a szovjet időkben az elhárításnál szolgált, képtelen volt elfogadni, hogy Oroszország tényleg Ukrajnára támadt.

„Február 24-én minket rögtön elért a támadás, mentem is a szüleimért. A kocsiban veszekedtünk is, hogy mi történhetett, dühömben inkább ki is szálltam.” Olekszij még aznap jelentkezett is a seregbe, miután feleségét és két gyerekét biztonságba helyezte. Másnap reggel viszont már apja is beállt önkéntesnek.

Pokol, poklabb, legpoklabb

Elfogása után Olekszijt Visneve faluba vitték, hat nappal később már orosz oldalon Kurszk közelében Tyotkinóba, ott 12 napot őrizték. Elvitték Kurszkba, 2022. május 6-án pedig átvitték a Moszkvával szomszédos Tula megyében fekvő Donszkojba. Itt volt december 28-ig, hogy három nappal később végül egy fogolycsere révén hazajuthasson.

Mindegyik helyről azt gondolta, az a pokol, de a következő mindig rosszabb volt.

Igaz, majdnem el sem jutott odáig, mert elfogásakor rögtön le akarták lőni, de egy tiszt közbeavatkozott, végül elvitték a parancsnokságra. Közben hoztak még hadifoglyokat, de volt, akit még a barakk előtt lelőttek. „Nézték, hogy milyen egy igazi hohol, a fülemet fogdosták, az arcomat húzogatták, tényleg hihetetlennek tűnt. Egy burját folyton le akart belőlem vágni egy darabot a késével. Kihallgatáskor elmondtam, hogy Oroszország támadt ránk, erre a tiszt belém rúgott, rám kiáltott, hogy hazudok, mert valójában mi lőjük saját magunkat, hogy aztán a NATO-val közösen Oroszországra támadhassunk. Megdöbbentett ez a primitívség, de szedett-vedett ruháik, vegyes egyenruháik is.

A katonáik azt mondták, ők csak a banderistákat lövik, mintha nem értették volna, hogy amit kilőnek, az valahol házakat rombolva, ártatlanokat megölve leesik.”

Ezután egy holttestekkel és krumplival teli teherautón harmadmagával elszállították. A platóról ledobálva egyiküket azonnal lelőtték, amikor az maga alá csinált.

Segget mostál, hohol?

Órákon át verték, majd lehúzták a nadrágját, és azt kérdezték: „Segget mostál, hohol?” Olekszij akkor értette meg, hogy a katona nem viccel, amikor hátulról rátérdelt. „Mondtam, hogy hát mit művelnek, amikor Oroszország azt állítja, a Nyugat romlott, ezért támad, aztán mondtam, hogy piszkos vagyok, végül imádkozni kezdtem.” A katona azt mondta: „Nem érdekel, hogy mit mond Putyin, én csak baszni akarok.” „Sehogy sem fért a fejembe, hogy lehet, hogy a fal túloldalán égették a holttesteket, mellettem két lelőtt fogoly feküdt, én a vérükben, homokos sár a számban, az arcomon repesz ütötte lyuk, és erre valaki még beizgult?”

Ekkor azonban dörrenések hallatszottak kintről, az őrök kiszaladtak. „Én ott maradtam fekve, pucéran, magam alá vizeltem. Aztán felkötöttek egy rúdra hat napra. A következő foglyot napokon át erőszakolta az egyik katona, hasonló volt a szakálluk. Az áldozat később próbálta magáról letépni a szakállát.”

Olekszijnek két fogát kihúzatták egy orvossal, érzéstelenítés nélkül, büntetésképp, mert orosz katonát ölt. „Az orvos nem akarta megtenni, de mondták neki, hogy jegyzőkönyvet készítenek, és különben sem mutatna jól, ha kiderülne, hogy sajnál egy hoholt.”

Csodálkozó propagandista, kalapácsos pianínózás

Az első oroszországi fogságból egy katona mentette ki, akiről kiderült, hogy kick-boxolt, sőt meccseltek is a háború előtt. Ő néha meglazította a kötést, engedte mosdóba kimenni, de túl sokat nem tehetett. Azt viszont elérte, hogy Kurszkba szállítsák át, és így még legalább hét másik fogolynak is segített. „Akarta, hogy tudjam, ő nem olyan, mint a többiek.” Olekszij más orosz katonákkal is találkozott, akik valamennyire jelezték, hogy ellenzik a kínzásokat, volt, aki az egyik, verésben aktív csapatot csak omszki rohadékoknak nevezte. Többen azt mondták, tényleg nem tudtak róla, hogy háborúba indították őket, Belaruszban voltak hadgyakorlaton, és azt ígérték nekik, hogy hazaindulhatnak.

Az új hely azonban nem volt jobb. Olekszij egy helyen koncentrációs tábornak nevezte. Itt ütöttek mindenért és minden ok nélkül is. Aki nem állt ki a sátorból öt másodperc alatt, amikor jeleztek, akkor az éjszakát térdelve kellett kint töltenie.

„Volt egy katona a sátrunkban, elfertőződött sebbel a fején. Orvost nem küldtek hozzá, a sebe gennyes, büdös volt. Húggyal fertőtlenítve vettük ki belőle a repeszeket. Végül sikerült kórházba juttatnunk.”

Egy alkalommal eljött a Kreml egyik meghatározó propagandistája, Margarita Szimonjan, hogy megmutassa, milyen jól bánnak a foglyokkal. Az állami RT – korábbi nevén Russia Today – főszerkesztője Olekszijjel is beszélt, de nem illett a banderás, nácizós imidzsbe. A kínzásokat sem mutatta be Szimonjan, az üzenet az volt, lám, milyen jól bánnak az oroszok az ukrán foglyokkal, miközben Ukrajnában levágják őket. „Csodálkozott, amikor mondtam, milyen dalokon nőttem fel, énekeltem is belőle” – a dal a Kreml propagandagépezetében hasznosított Ljube együttestől volt, amelynek frontembere is elkísérte Szimonjant.

Az, hogy tetvek kínozták a foglyokat, vagy hogy pianínóztak rajtuk az őrök – egy fakalapáccsal vágták őket gerincen –, nem derült ki Szimonjan beszámolójából, ahogyan a megerőszakolások sem. Olekszij egy női fogolyról, egy tanárnőről is tud, aki így járt, nem világos, miért volt fogoly, ahogyan az a 62 éves nő sem, akinek az volt a bűne, hogy készpénzt találtak nála. A magyarázat az volt, hogy biztos a megölt orosz katonák után kapta.

Szabadulás helyett törött csontok

„Lealacsonyító volt a tehetetlenség, kiabáltak ránk, hogy ennyit tudtok, ti vagytok az ukrán hadsereg elitje? Ütöttek minket éjjel-nappal. Ezt nem Putyin csinálta, hanem a fogvatartóink” – mondta Olekszij,

jelezve, hogy egy dolog az orosz elnök felelőssége és egy másik a személyes felelősség.

Reménykedtek, hogy 2022. május 9-én lesz fogolycsere, de május elején Kurszkból nem a határra, hanem Moszkva felé vitték őket, Tula megyébe.

A repülőút után négy órát szállították őket teherautón. 192 fogoly volt összezsúfolva akkora helyen, amit 20 embernek szántak. „Az udvaron álltunk csaknem két napon át. Vertek minket, végül zubbonyt kaptunk, és a cellákba tereltek minket. A foglyok 70 százaléka civil volt.” Az étel naponta egy szelet kenyér volt, két kanál kásával.

Az éhség volt a legnagyobb ellenség. „A verés legalább adott annyi adrenalint, hogy elterelte róla a figyelmem” – adott egy sajátos szempontot Olekszij, akinek több bordája, sok ujja eltört – jegygyűrűjét ma is nyakláncon hordja –, mindkét kulcscsontját eltörték, a verésektől lábai bedagadtak, gennyesedtek, lassan beindult az elhalás folyamata.

Sportolóként annyi tapasztalata volt, hogy az ütésekkel szemben tudott észrevétlenül olyan pozíciót felvenni, amely valamennyire enyhítette a fájdalmat. Ez már csak azért is kellett, mert a táborba jöttek őrök más börtönökből is, hogy gyakorolják a foglyokon a verést.

„Át kellett állítani az agyat, elfogadni, hogy ez van, verés és alváshiány. És kapaszkodnunk kellett az emlékekbe. Akinek ez nem ment, az beleőrült.” Mindemellett azonban nyomasztó volt az is, hogy Olekszij nem tudta, mi zajlik a fronton, mi van a szeretteivel. Így azt sem tudta, lenne-e egyáltalán hová hazamennie.

Patkánnyal az éhség ellen

Az éhség viszont mindig ott volt: „Ettem gilisztát, nyaltam penészt a fekáliával teli sötétzárkában, megettem a vécépapírt és egy patkányt is.” Élve.

„Ez akkor történt, amikor öngyilkos akartam lenni. Imádkoztam, hogy istenem, mutass egy jelet, ami erőt ad. És akkor megláttam a patkányt. Kicsi volt, még fekete, de nem egér volt. A rács mellett kaptam el, gondoltam, megfojtom, és felhasítom azzal a szöggel, amit négy hónap alatt óvatosan kimozgattam a lábammal” – másképp nem lehetett, mivel a cellákban is kamerákkal figyelték őket. A patkány elfogása több mozgással járt, az őrök rögtön szaladtak Olekszijre, mert nem állt a megadott pózban, kezeket hátra téve, fejet előre. Épp csak annyi ideje volt, hogy a szöggel felsértett patkányt a szájába tömje.

„Nem engedtem el, amikor kirángattak verni. A patkány közben harapta az ínyemet, folyt a vér a számból, nem is tudom, az övé vagy az enyém. Az őrök viszont azt hitték, a veréstől van, így előbb visszalöktek. Szétrágtam a patkányt, a szőre a fogam közé akadt, a belsőségei ízét éreztem, az érzékelés egészen másképp működik az éhséggel.”

Négy nappal később a határ közelébe szállítottak a táborból 10 embert – és további 130-at az ország más részeiből –, és december 31-én átadták őket az ukránoknak. Ukrán oldalról nem ilyen állapotban érkeztek az orosz foglyok. „Később beszéltem orosz foglyokkal, egyik sem vágyott arra, hogy átadják őket. Attól féltek, hogy ott ugyanolyan sorsuk lesz, mint amilyen nekünk volt.”

A hazatérés csak egy hosszú út kezdete

Olekszij 18 műtéten esett át, Németországban és Izraelben is kezelték, kulcscsontjait csavarok tartják, járnia is újra kellett tanulnia, miután szerencsésen megmentették az amputációtól. Az éjszakai felriadások is kínozták, a pocsolya látványakor pedig önkéntelenül is arra gondol, mennyiszer kellene megtölteni vele a száját. A verés mellett ez is az őrök egyik játéka volt: a véres, sáros pocsolyát fel kellett szívniuk a foglyoknak, és az udvaron kúszva egy másik pocsolyába át kellett vinniük.

De ez csak töredéke a rehabilitációs folyamatnak. „Családfenntartó voltam, most még segítségre szorulok”. Olekszijt a szégyenérzet is gyötörte, a fájdalom, hogy talán apja is érte halt meg. „A börtönből el akartam szökni, de féltem volna hazamenni, azt sem tudtam, elfoglalták-e az országot.” Olekszij érthetetlen agressziót érzett, dühöt a sok étel láttán is, amit az édesanyja, felesége hozott neki a kórházba. 10 hónap távollét után 14 hónapon át lábadozott, még egy műtét is vár rá.

Most azon dolgozik, hogy minél több fogoly térhessen haza. Csak katonák 8 ezren lehetnek, de emellett sok a civil fogoly is. „Volt, akit hazahoztunk, volt, akinek csak a holttestét kaptuk meg.”

Ha Ukrajna elesik, a fenyegetés nem áll meg

Emellett kapcsolatban áll a hágai Nemzetközi Törvényszékkel, története nem csak az ő szavain alapszik. „Testemen hordozom a történetem.”

„Nem haragszom annyira a fogvatartóimra, nem tudják mit cselekszenek, de mégis szeretném, ha felelősségre vonnák őket.”

Ráadásul maga a háború sem a múlt, hanem nagyon is a jelen. Ezért is jár Olekszij és katonává lett újságírótársa rendezvényekre, ahol beszél a történetéről, Budapest előtt Pozsonyban volt. Célja, hogy a világ megértse, mit jelent az orosz propaganda, és azt is, hogy az Ukrajnán túli világot is elérheti mindez, főleg, ha nem tesznek ellene semmit. „Sőt, akkor igazán.”