Ezek az emberek elképzelhetetlen megpróbáltatásokon mentek keresztül, de nem sajnálatra van szükségük. Hanem lehetőségre

„Jártam már Budapesten, gyönyörű város. Persze nekem most már nem lenne annyira izgalmas, de kulináris szempontból még felfedezhetem.”

Iván Sosztak 2023 tavaszán vakult meg. Úgy tűnik, az azóta eltelt három év elég idő ahhoz, hogy bármikor elejtsen egy nem várt poént a sérüléséről. Az ukrán exkatona a Bahmutért folytatott küzdelmes csatában, a rettegett Wagner csoport zsoldosainak támadásában vesztette el látását, most a Kijevtől 250 kilométerre délnyugatra lévő városkában, Vinnicjában él.

A mostani élete kevés dologban hasonlít a korábbira: másképp telnek a mindennapjai, mások a barátai, a családi élete a feje tetejére állt, és ha utazna, egy-egy új várost ma már leginkább az ízek és az illatok mentén tudna megismerni. A legnagyobb változást hozó különbség viszont az, hogy kitanulta a fazekasságot, sőt ma már van, hogy ő tart foglalkozásokat más látássérült veteránoknak a vinnicjai Ethnochary nevű műhelyben.

„Miután megsérültem, teljesen bezárkóztam. Nyolc hónapot töltöttem otthon, a négy fal között, szinte teljes elszigeteltségben. Aztán a rehabilitáció alatt szép lassan megtanultam, hogy az ember képes arra, hogy elfogadja a sorsát. Képes arra, hogy bármihez alkalmazkodjon.”

Ebben a cikkben két olyan látássérült katona, Iván és Szerhij történetét meséljük el, akik a leszerelésük után úgy döntöttek, fazekasként nyitnak új fejezetet.

Nem csak arról van szó, hogy nem látnak többé

Január végén több mint egy hetet töltöttünk Ukrajnában, ahol az energia-infrastruktúra elleni intenzív és folyamatos orosz támadások miatt az ország szinte minden területét érintették az áramkimaradások. Az egyik legnehezebb helyzetben a főváros, Kijev volt, ahol több százezer háztartás maradt áram és gyakran fűtés, víz nélkül, általában hetekre, komoly mentális terhet róva a lakosságra.

A helyzet Vinnicjában sem volt sokkal könnyebb: érkezésünkkor ez a város is sötétbe borult, a különbség Kijevhez képest annyi volt, hogy itt nem váratlan éjszakai orosz támadás, hanem karbantartások és a rendszer tehermentesítése miatt tartottak előre bejelentett, többórás áramszünetet. Ukrajna az ütemezett áramszünetek rendszerét már régebben bevezette, de a súlyos orosz támadások miatt idén télen lett igazán bevett. Ma már a civilek külön applikációban tudják követni, az ő háztömbjükben melyik napszakban várható áramkimaradás, illetve sokszor inkább fordítva: melyik az a két–három óra, amikor lesz áram. Vinnicjába érkezve magunk mögött hagytuk a -10, -15 fokos hideget is, a relatíve enyhének számító fagypont körüli hőmérsékletnek viszont komoly ára volt: intenzív, két napon át tartó ónos eső nehezítette a helyiek egyébként sem könnyű mindennapjait.

Ebben az ónos esőben szinte tyúklépésben sétáltunk be a település történelmi belvárosában lévő Ethnochary ajtaján. Nem csak nekünk volt felüdülés megérkezni a kávézóval egybekötött fazekasműhelybe a nyomasztó kinti időből. Az egyik asztalnál néhány fiatal nő kávézott szemmel láthatóan itt készült csészékből, egy festékkel összekent kötényt viselő férfi pedig ki-be járkált a hóval borított kertben lévő kemence és a benti pultok, korongok között, hogy előkészítse a terepet az aznapi vendégeknek.

A polcokat sűrűn telepakolták az alapító, Viktorija Nikolajeva és tanítványai, illetve a régió, Pódolia keramikusainak alkotásaival, a műhely közepén pedig külön állványt kaptak a Pottery in the Dark (Fazekasság a sötétségben) projektben részt vevő katonák munkái. A legfelsőbb polcokra, közvetlenül a plafon alatt podóliai népi motívumokkal díszített, 150–200 éves tányérokat helyeztek. Ezeket Viktorija maga restaurálta, volt, amit egészen apró darabokból kellett összeraknia. „Nem véletlenül vannak ennyire magasan – jegyezte meg, miután körbevezetett minket, és leültünk egy kör alakú asztalhoz, közvetlenül a leszerelt katonák edényei mellett. – Nagyon törékenyek, nem is engedem senki másnak, hogy hozzájuk nyúljon, én szoktam letörölgetni róluk a port.”

Az eredetileg zenepedagógus Viktorija 2002-ben tanult meg agyagból edényeket készíteni, eleinte főleg okarinákat (ősi fúvós hangszert) csinált. Az Ethnocharyt 2023-ban nyitotta meg, hogy legyen egy hely, ahova a helyiek a háború ellenére is járhatnak agyagozni, és ahol népszerűsíteni tudja a podóliai fazekas hagyományt. Nem sokkal később megkereste a látássérült katonák rehabilitációjával foglalkozó Podólia Rehabilitációs Központ: a kórház egyszeri látogatást szeretett volna szervezni Viktorija műhelyébe, hogy kiegészítő foglalkozást kapjanak a náluk lévő páciensek.

„Fontos, hogy itt nem csak olyan emberekről beszélünk, akik nem látnak többé: vannak köztük olyanok, akik megjárták az orosz fogságot, akiknek többféle egyéb sérülése is van, például amputálni kellett egy végtagjukat, ezért komplex rehabilitációban vesznek részt. Emiatt alaposan át kellett gondolni, hogyan tudjuk egyénre szabottan, mindenkinek az egyéni állapotához igazítva megtanítani őket az alapokra” – mondta Viktorija. A veteránok egyik első feladatnak azt kapták, hogy formáljanak agyagból ismerős motívumokat – például növényeket, állatokat. Viktorija szerint ez azért fontos, mert segít a vizuális memória aktiválásában, az ismerős formák felidézésével a résztvevők a korábbi látási emlékeiket újra tudják alkotni a tapintással. Később a katonák azt is kipróbálták, milyen korongozni.

Az akkori csoport egyik tagja, Iván Sosztak végül visszajáró alkotó lett a műhelyben, heti kétszer két-három órát töltött gyakorlással Viktorija mentorálása mellett. „Már az első alkalommal látszott rajta, hogy szorgalmas, engedelmes, eltökélt, és nagyon tetszik neki a dolog” – mondta róla Viktorija. A nő szerint Ivánnak küzdelmes volt a folyamat, de sosem akart beszélni a nehézségekről. Három hónappal később Iván több mint nyolcvan művéből kiállítást is szerveztek, kivétel nélkül mindet eladták. A kiállításra Iván rehabilitációról megismert barátai is elmentek, közülük egyre többen kezdtek el járni a műhelybe, és Iván is elkezdte tanítani Viktoriját arra, hogyan magyarázza el még jobban a folyamatokat a látássérült társainak.

A spontán órák végül komplex programmá nőtték ki magukat: a Pottery in the Dark ma már az ENSZ egyik projektje, az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) és egy svéd állami humanitárius ügynökség, a Swedish International Development Cooperation Agency a fő finanszírozói.

Viktorijánál eddig tizennégy látássérült tanonc járt, tizenhárom férfi és egy nő, közülük egy civil, a többiek a harctéren sérültek meg. „A férjem is a seregben szolgál, emiatt egyszerre érzem fájdalmasnak és létfontosságúnak azt, amit csinálunk.”

A képzést elvégzettek közül van, aki hobbinak tartotta meg az alkotást, de jó néhányan, így Iván is, saját műhelyt és márkát hoztak létre, sokuknak folyamatosak a megrendeléseik. A katonák edényeit és díszeit elnézve úgy tűnt, Iván művei is népszerűek, az ő polca szinte üres volt. „Mindet eladtuk” – jegyezte meg az Ethnochary egyik eladója, amikor látta, hogy Iván munkáit keresem. A polcon mindössze egyetlen kerámia rózsa állt, amit az interjúnk végén Iván átnyújtott nekünk.

A háború megmutatja, ki igaz barát, és ki az, aki inkább csak ismerős

A Donyecki területen lévő Bahmut ostroma 2022 júliusában kezdődött, a békeidőkben hetvenezres lakosságú városból nem sokkal később az orosz–ukrán háború egyik legvéresebb helyszíne lett. Tíz hónappal az ostrom megkezdése után, 2023. május közepén jelentette be az azóta repülőgépével lezuhant – vélhetően Vlagyimir Putyin orosz elnök parancsára likvidált – Jevgenyij Prigozsin, a Wagner zsoldoscsoport egykori vezére, hogy sikerült teljes egészében elfoglalniuk az addigra porig rombolt várost, és átadják az ellenőrzését az orosz hadseregnek. Ezekben a harcokban sérült meg életveszélyesen Iván is 2023. március 1-jén, Bahmut elvesztése előtt néhány hónappal, majdnem napra pontosan nyolc évvel azután, hogy először katonának állt.

„Eljegyzés, esküvő, válás, különböző munkák építkezéseken… teljesen átlagos életem volt a 2014-es csatlakozásom előtt” – mondta. Első feleségétől 2013 nyarán vált el – a papírokat épp Iván születésnapján írták alá, „ez volt a szülinapi meglepetés”, viccelődött –, majd néhány hónappal később ő is csatlakozott a méltóság forradalmához a Majdanon. Az ott átéltek miatt 2015 februárjában úgy döntött, beáll a seregbe, miután Oroszország 2014 elején megszállta a Krím félszigetet, majd nem sokkal később kirobbant a fegyveres konfliktus Kelet-Ukrajnában. Akkoriban leginkább az Ukrajna keleti részén élők csatlakoztak a védelemhez, nyugatabbra ez nem volt jellemző. „Sokan gondolták úgy akkoriban, hogy ez nem a mi háborúnk. Volt, aki azt mondta, megőrültem.” Három évig szolgált a 79-es légi rohamdandárnál, majd miután lejárt a szerződése, arra jutott, nem hosszabbít.

2022. február 24-én Vinnicjában volt, amikor megkezdődött az egész Ukrajnára kiterjedő háború. Második felesége három-négy hónapos terhes volt ekkor. „Mivel voltam már háborúban, továbbra is követtem, hogyan állunk Oroszországgal szemben, és a hadseregben megismert régi barátaim is figyelmeztettek, hogy közeledik az újabb támadás. Amikor elkezdődött, már »tesztüzemmódban« álltam.” Az első néhány hónapban csak várta a fejleményeket. A fia születése után nem sokkal, augusztusban aztán behívót kapott, korábban már szolgálatot teljesítő katonaként első számú tartalékosnak számított.

2023. március 1-jén közvetlenül mellette felrobbant egy kézi páncéltörő gránátvetőből kilőtt gránát, aminek a repeszei megsebesítették a fejét. „Egy darabig csak feküdtem ott, aztán a bajtársaim észrevettek, és elsősegélyt nyújtottak. Két kilométert kellett megtenniük velem, mire elértük az evakuációs területet.” A fejsérülés miatt részleges amnéziája és agykárosodása lett, és elvesztette a látását. Eleinte dnyiprói, zsitomiri és kijevi kórházakban kezelték, majd nem sokkal később hazakerült Vinnicjába.

„Nagyon rossz állapotban érkeztem haza, folyamatosan fájt a fejem, száz métert se tudtam megtenni. A feleségem egy nap bejelentette, hogy el akar válni: elém tette a válási papírokat, hogy írjam alá, elvitt a szüleimhez, és búcsút intett. Kemény, magányos időszak volt, azt hittem, beleőrülök.” A válás nem volt konfliktusmentes. Nem értette, mi zajlik a feleségében, és úgy érezte, a nő kizárja, nem kommunikál vele, a fiát sem látogathatta – végül másfél év után bíróságon tudta csak elérni, hogy tarthassa vele a kapcsolatot.

2023 novemberében meglátogatta egy barátja a hadseregből, ő vette rá Ivánt, hogy kérjen segítséget, és ő volt az, aki elvitte a vinnicjai rehabilitációs központba. „Egyfolytában motivált, azt mondta, tovább kell lépnem. Aztán a kórház dolgozói elkezdték megmutatni nekem, hogyan lehet látássérültként élni.”

„A háború megmutatja, ki az, aki igaz barát, és ki az, aki inkább csak ismerős. Rájöttem, milyen kevés igazi barátom maradt. Volt, aki a fronton harcolt, volt, aki meghalt, és olyan is, aki csak simán nem jött” – mondta a szinte egyedül töltött nyolc hónapról.

A rehabilitáció alatt elkezdte jobban érezni magát. Az motiválta, hogy ha jobban lesz, többet tud kimozdulni, társaságba járni – ennek egyik állomása lett, hogy elkezdett járni Viktorija műhelyébe. „Teljesen újfajta érzés volt, amikor először fogtam agyagot a kezemben. Viktorija tanított, a kezével irányította a kezem.” Az agyagozásban a csendet és a nyugalmat szerette meg, és azt, hogy közben repül az idő: olyan, mintha meditálna.

Később elkezdett ő is besegíteni más veteránok tanításába. Iván szerint egytől egyig nehéz esetek, de nem amiatt, hogy nem látnak. „Komolyan, olyanok, mint a gyerekek: nem figyelnek oda, képtelenek rendesen viselkedni, türelmetlenkednek, aztán azt hiszik, majd elsőre minden tökéletesre sikerül. Szerencsére nagyfiú vagyok, tudok nekik parancsolni: mondtam nekik, hogy figyeljenek már oda arra, amit mondok, mert ha úgy csinálják, menni fog nekik. Így is lett.”

Ivánnak az a filozófiája, hogy nem szabad rosszkedvűen dolgozni az agyaggal, mert látszódni fog a munkán, „beleivódik” a hangulat. „Az agyag szereti, ha nyugalom veszi körül. Ha egy tanítvány idegesnek tűnik, mindig azt mondom, hogy tartson cigiszünetet, és csak utána folytassa.”

A mindennapjairól azt mondta, van, hogy szórakoztatóan telnek, máskor unalmasan. Noha sok megrendelése van, a mostani folyamatos áramszünetek miatt sokkal kevesebbet tud dolgozni. Az Ethnocharybe bármikor mehet, de hosszú távon azt szeretné elérni, hogy saját műhelye lehessen.

„Ez a projekt nemcsak a rehabilitációjuk része, hanem lépés egy új élet felé – mondta Viktorija. – Ezek az emberek elképzelhetetlen megpróbáltatásokon mentek keresztül. Sok olyan tanítványunk van, akik még kifejezetten fiatalok, ott van előttük az élet. Nekik mind meg kell tanulniuk, hogyan bizonyítsák be, hogy sokkal többet is el tudnak érni annál, mint amit a társadalom vár tőlük, hogy meg tudják haladni az elképzelt akadályokat. A fazekasság segít nekik abban, hogy mindezt elérjék. Nem sajnálatra van szükségük, hanem lehetőségre.”

Mit lehet tenni, ha Oroszország a szomszédod?

„Használjuk ki, hogy pont van áram, kezdjük a korongozással!”

Szerhij Rajlan és belarusz származású felesége, Valerija Kijev belvárosától nem messze élnek egy társasházban. A fővárosban élők döntő többségéhez hasonlóan ők is saját bőrükön tapasztalták meg az egész januárban tartó energiakrízist. „Általában 15-16 fok van a lakásban, az áram teljesen kiszámíthatatlan. Most másfél napig nem volt, most épp van. Tegnap ünnepeltük Szerhij születésnapját, épp akkor jött vissza, amikor a vendégek elmentek. De mint minden ukrán háztartás, mi is tele vagyunk gyertyákkal és lámpákkal, úgyhogy a hangulat megvolt” – mondta Valerija, miközben az előszobán keresztül átvezetett minket Szerhij műhelyébe. A korongot a szoba sarkába rendezték be, a falat egy színes függöny védi az agyagfoltoktól. Mellette egy kis asztal áll, mint kiderült, ezen szokták dekorálni a kerámiát, a szoba túlsó felében lévő polcokon pedig felváltva sorakoztak a megkezdetlen agyagtömbök és a száradó agyagedények.

Szerhij pár percen belül munkához látott, közben egyszerre beszélgettünk arról, mit csinál az agyaggal, és arról, miben nehezíti meg a munkáját az, hogy nincs rendesen áram és fűtés. „Nagyon nehéz így tervezni, de ez van – mondta, miközben bevizezte a kezét. – Mit lehet tenni, ha Oroszország a szomszédod? A mérnökeink és karbantartóink a legjobb tudásuk szerint próbálják helyrehozni a károkat.”

Ivánhoz hasonlóan ő is a meditatív szót használta arra, milyen érzés a koronggal dolgozni. „Ilyenkor szoktam pihenni: ilyenkor kikapcsol az agyam, nem kezdek el túlgondolni dolgokat, eltűnnek a rossz gondolatok – amikből azért van bőven. Úgyhogy ha nincs áram, az azért különösen nehéz, mert ilyenkor elvész a pihenőidő.” Nemrég vett kifejezetten modellezéshez való agyagot: ezt a korong nélkül is tudja formálni a kezével, de jobban szereti, ha korongozhat.

Szerhij a Herszon és Odessza közötti Mikolajivban nőtt fel. Miután leérettségizett, informatikát akart tanulni, fel is vették az egyetemre, de 2015-ben, 19 évesen úgy döntött, inkább a katonai pályát választja. „Úgy éreztem, nem ülhetek karba tett kézzel” – mondta. Eleinte a tüzérségnél volt, később – akárcsak Iván – ő is a 79-es légi rohamdandárban szolgált Donyeckben és Luhanszkban, összesen hat évig.

Az akkor még Belaruszban élő, fogorvos Valerijával 2017-ben ismerkedett meg online, World of Warcraft-ozás közben. Szerhij a hadseregben szolgált, Valerija pedig házas volt, két évvel később viszont elvált a férjétől. Egyre közelebb kerültek egymáshoz, 2020-ban élőben is sikerült találkozniuk. „A koronavírus-járvány miatt iszonyú nehéz volt átlépni a határt, de végül sikerült eljönnöm Kijevbe – mondta Valerija. – Addigra persze már elég sokat beszélgettünk.” 2021 végén Szerhij tíznapos eltávozást kapott, a rövid pihenő alatt összeházasodtak, majd a férfi visszament Luhanszkba, Valerija pedig Belaruszba.

2022. február 24-én, amikor Oroszország lerohanta Ukrajnát, csak annyit tudott a férjéről, hogy nagyon közel van az orosz csapatokhoz. „Két napig nem hallottam felőle semmit. Úgy éreztem magam, mintha máris megözvegyültem volna. Aztán két nap után felhívott. Csodálatos pillanat volt.” Végül 2022 őszére sikerült megszerveznie, hogy Ukrajnába költözhessen. „Át kellett mennem Lengyelországba, hogy vízumot igényelhessek, de a határon még így is egy teljes éjszakán át kérdezősködtek a belarusz útlevelem miatt, hogy minek akarok Ukrajnába jönni. Hiába mondtam, hogy a férjem ukrán, hozzá jövök, csak reggelre engedtek el.”

Szerhij nem sokkal később, 2022. november 30-án sérült meg a Donyecktől nem messze lévő város, az azóta porig rombolt Marjinka mellett. „Autóval mentünk, én vezettem: mutattam az utat a többieknek, mert én voltam ott a legrégebb óta, ismertem a járást. Egyszer csak ráhajtottam egy páncéltörő aknára, ami közvetlenül az én ülésem alatt felrobbant. Az autó negyede elrepült, velem együtt.” A robbanásban szinte mindene megsérült: nyitott koponyasérülése lett, több arc- és állkapocscsontja eltört, megsérült a hasa és a gerince, elvesztette a látását és a lábait. Másfél hónapig volt kómában, összesen négy hónapot töltött kórházban. „Azok a hónapok arról szóltak, hogy stabilizálódjon az állapotom. De ahhoz, hogy helyrejöjjek, nagyjából két év kellett” – mondta.

„Eleinte egész jól viseltem a helyzetet. Az évek során rengeteg hasonló esetet, sérülést láttam a hadseregben, úgyhogy nagyjából készen álltam arra, hogy ez velem is bármikor megtörténhet. Próbáltam előre felkészülni, tudtam, hogy ez az élet része a hadseregben.” 2023-ban Valerijával kimentek az Egyesült Államokba egy évre, mert egy alapítvány felajánlotta, hogy állja Szerhij műtétjeit. Amerikában rohamosan romlani kezdett a mentális állapota, nagyrészt az alapítvány és az azt körülvevő közösség miatt.

„Borzasztó volt. Traumatizáló. Úgy éreztem, kifejezetten kontrollálni akarnak, függővé tenni maguktól. Heti háromszor részt kellett vennünk mindenféle eseményen, mosolyogni, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Olyan megjegyzéseket kaptam, hogy nem az országunkat védtük, hanem a politikát. Online is rámszálltak, azzal zaklattak, hogy mennyibe kerültek a műtétjeim. Valeriját sem hagyták békén. Úgyhogy végül azt mondtuk, mindent nagyon köszönünk, de könyörgünk, hagyjanak minket eljönni.”

Miután hazamentek, Szerhij megpróbálta felgyorsítani a függőben lévő eljárásokat, hogy a sérülései miatt őket illető összes járadékot megkapják. Azt fontolgatta, hogy ha mindent elintézett, és gondoskodott Valerijáról, megöli magát. „Aztán felkerestük ugyanazt a pszichiátert, akinél az amerikai út előtt is voltam. Ő is meglepődött, hogy mennyivel rosszabb állapotban jöttem haza. Mielőtt kimentem, hát, ha nem is voltam jól, de nagyjából rendben voltam, amikor újra találkoztunk, az orvos is azt mondta, látszik, hogy mennyire elkeseredtem, mennyire elfogyott az erőm.” Az orvos mindkettejüknek felírt antidepresszánst, Szerhij nagyjából egy év után érezte, hogy sikerült kijönnie a gödörből, újra kiegyensúlyozott.

2025 nyarán aztán kapott egy telefont a vinnicjai rehabilitációs központból, ahol a kezelései során ő is megfordult, hogy van egy üresedés Viktorija képzésén, van-e kedve menni. „Odamentem Valerijához, és azt mondtam neki, nem megyünk, ugye? Mire ő azt válaszolta, »Miért ne? Úgyis mindig panaszkodsz, hogy unatkozol.«” A képzés 45 napon át tartott, heti négyszer agyagozni tanultak, közben aki akarta, folytathatta a rehabilitációt is (orientációs készségek gyakorlásával, számítógép és okostelefon használatával, gyógytornával).

Miután hazament, létrehozott egy egyéni vállalkozást, azóta Ivánhoz hasonlóan ő is saját márkanév alatt árulja az edényeket és a díszeket, leginkább az Instagramon és a TikTokon találnak rá a vevők. Nemrég egy banktól érkezett nagyobb rendelése, hatvan ugyanolyan bögrét kell elkészítenie. „Perfekcionista vagyok, úgyhogy ilyenkor mindig eléggé aggódom, hogy jól sikerülnek-e. De a kézműves dolgoknál bele kell törődni, hogy nem lesz két tökéletesen ugyanolyan alkotás.” Szinte azonnal elkezdett megtervezni olyan edényeket is, amit látássérült vagy amputált karú katonák is tudnak használni – nemrég készült el a harmadik széria, most épp tesztelés alatt vannak leszerelt katonáknál.

Vinnicjában megismerkedett két olyan látássérült katonával, akikkel ma is tartja a kapcsolatot online. „Nagyrészt az agyagozásról beszélünk, elmeséljük, ki min dolgozik, videókat küldözgetünk, tippeket adunk egymásnak. Vagyis igazából növelem a saját konkurenciámat – viccelődött. – Látássérültként nagyon nehéz barátokat szerezni, úgyhogy nagyon örülök, hogy Vinnicjában kialakult ez a közösség. Néha játszani is tudunk online, olyankor élvezem, hogy én vagyok a főnök.”