A Hamász alagútrendszere szinte minden előzetes elképzelést felülmúlt

A hadtörténelemben számos példa van arra, hogy egy hadviselő fél az ellenség vizslató tekintete és pusztító bombái elől a föld alá menekíti erőit, létesítményeit, stratégiai fegyvereit, kommunikációs hálózatait és utánpótlási vonalait. Ökölszabályként elmondható, hogy minél nagyobb az egyik fél erőfölénye, a másik annál jobban megpróbálja beásni magát.

A vietnámi háborúban a Vietkong több száz kilométeres alagúthálózatot épített ki, melyeket aztán tövis- és veremcsapdákkal, mérges gázt szivárogtató szerkezetekkel, sőt, mérges kígyókkal védtek. A szovjetek afganisztáni háborújában az ellenük harcoló iszlamista mudzsáhidok amerikai pénzből faragtak alagútrendszert – és az alagútrendszer tényleges méretein messze túlnövő legendát – Tora Bora barlangjaiból, ahonnan 2001-ben azután az amerikai csapatoknak kellett kifüstölniük a mudzsáhidok utódjait, a tálibokat és az al-Kaidát. Az Iszlám Állam az általa elfoglalt városokat valóságos termeszvárakká alakította át a településeket keresztül-kasul átjáró alagútjaival, melyekből meglepetésszerű támadásokat hajtott végre az ostromlók ellen. 2022-ben az ukrajnai Mariupolban is az Azovsztal acélmű labirintusába rejtőzve tudott csaknem három hónapig kitartani egy csekély számú védősereg az orosz inváziós erőkkel szemben.

A Hamász terrorszervezet azonban új fejezetet nyitott azzal, hogy elődeitől eltérően az alagutakat – amelyek hossza a budapesti metró hosszának sokszorosa lehet – nem pusztán eszközként használja, hanem teljes katonai és politikai stratégiáját az alagutakban való túlélésre alapozza. Ennek megfelelően gázai alagútrendszerei sem egyszerű, funkcionális építmények, hanem több hónapos ellenállásra kialakított földmélyi erődök.

John Spencer, a West Point katonai akadémia tanára, a városharc egyik legnagyobb kortárs szakértőjének megfogalmazása szerint: „A múltban és napjainkban is a katonai alagutak és bunkerek a katonai előnyszerzés érdekében épülnek: csempészetre, emberrablásra, egy terület elleni invázióra vagy pont egy terület megvédésére. A föld alatti objektumokban a csapatok megőrizhetik erejüket, elrejtőzhetnek az ellenség felderítői és bomba- vagy rakétacsapásai elől. (…) Csakhogy az alagútharcászat történelmében először a Hamász nemcsak katonai, hanem politikai előnyszerzésre is használja alagútrendszerét. A Hamász föld alatti hálózatát szervesen összekapcsolta a föld feletti települések, a gázai társadalom hálózatával. Az alagútrendszert lehetetlen anélkül megsemmisíteni, hogy ez ne okozna komoly kárt a fenti világban, a civil társadalomban.”

Spencer úgy látja, a Hamász az alagutak segítségével nem akar területet védeni, nem akarja legyőzni a támadókat, hanem elsősorban időt akar nyerni. Az a célja, hogy Izrael minél lassabban és minél több civil áldozat árán tudja csak felszámolni az alagútrendszert, és ezzel a nemzetközi közösség egyre közelebb kerüljön ahhoz az állásponthoz, hogy a háborút le kell zárni.

Ez a stratégia a Hamásznak valamennyire be is jött, hiszen az izraeli hadsereg, az IDF már tizedik hónapja foglalja-fésüli át a 40 kilométer hosszú és a déli kiszélesedésétől eltekintve 6-7 kilométer széles területet. És bár Izrael szeptember elejére bejelentette, hogy a Hamász katonai szervezetként megsemmisült, új legfőbb vezetője, Jahjá Szinvár valószínűleg még mindig valahol Gázában rejtőzik, és az alagútrendszerben még mindig nagyjából 100 izraeli túszt tarthatnak fogva.

Az alagútrendszer kiterjedt mivoltáról és a Hamász működésében betöltött központi szerepéről már a háború előtt lehetett tudni, azonban a hálózat valódi méretei és szofisztikált felhasználása csak az izraeli offenzíva során zsákmányolt dokumentumok és az IDF helyszíni tapasztalatai alapján vált világossá. Ilyen forrás például a New York Times által „megszerzett” – azaz az IDF által kiszivárogtatott – dokumentum, a Hamász alagútharcászati kézikönyve, melyet novemberben zsákmányoltak izraeli katonák Gázavárosban. Ezt az amerikai lap a terrorszervezet megtalált levelezésével, illetve katonák beszámolóival kiegészítve szeptember elején publikált.

Alagút húsz emelet mélyen

A New York Timesnak nyilatkozó izraeli tisztek elmondása szerint Izrael 2023 előtt elsősorban a Hamász támadó alagútjainak felderítésére és megsemmisítésére koncentrált; a zsidó állam alá benyúló járatok fúrásának megnehezítésére a gázai határon a föld mélyére nyúló kerítést és a földmunkákat érzékelő szenzorokat telepítettek. Mivel az izraeli katonai doktrína október 7-e előtt azon a feltevésen alapult, hogy a Hamászt kordában lehet tartani légicsapásokkal és kommandósakciókkal, ezért nem számolt azzal, hogy a terrortámadás utánihoz hasonló, Gázán belüli szárazföldi offenzíva következhet.

Az IDF számos harceljárást kidogozott az alagútrendszerre is, azonban a „gázai metró” puszta méretei is lelassították a szárazföldi csapatok előrenyomulását – az inváziós egységek nem hagyhattak maguk mögött felderítetlen kijáratokat és föld alatti rejtekhelyeket. Izraeli becslés szerint a Hamász minimum 6-700 kilométernyi hálózatot épített, összesen nagyjából 6000 lejárattal. Mind az alagutak, mind a lejáratok jellege nagyon változatos. A rajtaütésekhez használt rókalyukakon túl az IDF a határhoz vezető több kilométeres felvonulási alagutakat, liftaknákat, festett-csempézett luxusszekciókat, légkondicionált hálótermeket, műhelyeket, raktárakat is talált.

Ahogy a hadiipar egyre nagyobb robbanóerejű, és egyre mélyebbre hatoló bombákkal rukkol elő, úgy fúródnak a föld alatti járatok és termek egyre mélyebbre – a legújabb iráni ballisztikus rakétabázisokat 100 méterrel a felszín alatt alakítják ki, hogy így úszhassák meg a 14 tonnás amerikai GBU-57-es bunkerromboló bomba találatát. A Hamásznak nem áll rendelkezésére olyan építőipari kapacitás, mint Iránnak, azonban Gázában így is felderítettek már olyan alagutat is, amely csaknem 80 méter mélyen húzódik.

Egy-egy rendszernek számtalan kijárata és szellőzőnyílása van, ezeket rafináltan álcázzák. A Vietkongoknak az álcázásra ott volt a dzsungel, a Hamász a városi terep lehetőségeit aknázta ki maximálisan. Az alagutak lejáratai és sérülékenyebb szakaszai civil épületekben, kórházakban – a sok harcot átélt al-Sifa alagsorát a gázai járatrendszerbe kapcsolták –, iskolákban és mecsetekben helyezkednek el. Az augusztus végén kivégzett hat izraeli túszhoz vezető járat bejáratát egy lakóház gyerekszobájában találták meg.

Az izraeli vezetőket leginkább az lepte meg, hogy 2014 óta az alagútrendszer óriásit fejlődött. A Hamász például rengeteg pénzt fektetett be robbanásbiztos páncélajtókba, amivel nemcsak az alagutak szilárdságát javítja, hanem lelassítja az előrenyomulást, és megnehezíti a felderítő drónok munkáját is. A gázai metró a terrorszervezet 90-es évekbeli csempészalagútjaihoz, de még a 2010-es évek elejének konstrukcióihoz képest is óriási minőségi ugrást jelent.

A Hamász megugrott több, a hosszútávú föld alatti tartózkodás útjában álló akadályt: alagútjaiba világítást vezetett be, tágasabb tereket épített ki, légkondicionálókkal vagy minimum ventilátorokkal biztosította a relatíve friss levegőt. Nehéz megbecsülni, hogy a Hamász mennyi erőforrást fordított az alagútrendszerének kiépítésére. Izraeli szakértők kilométerenkénti több százezer dolláros költséget sem tartanak kizártnak.

Nem követték a Hamászt a föld mélyére

A kézikönyvek alapján a Hamász részletekbe menően kidolgozta a föld alatti egyéni és csoportos mozgás és tűzharc szabályait is. A terrorszervezet fegyveresei a szűk, sötét folyosókon egyik kézzel az előttük haladó vállát kell, hogy fogják, másik kézzel a falat kell tapintaniuk.

Mivel a kommunikációs lehetőségek is korlátozottak – a körülírás egyszerűen azt jelenti, hogy egy alagútban osonva csendben kell maradni –, ezért kulcsfontosságú az, hogy mindenki pontosan, kiszámítható módon tegye a dolgát. Ezért az egységek parancsnokai például másodpercre pontosan tudják, mennyi időbe telik egy-egy alagútszakasz kulcsfontosságú pontjai közti mozgás; mennyi idő alatt ér el egy raj a szállásáról egy titkos kijárathoz, a fegyverraktártól a rakétakilövő nyílásig.

A New York Times szerint a kézikönyv előírja, hogy az alagútharc során infravörös üzemmódba kell kapcsolni az éjjellátó készülékeket, a kézifegyvereket automata üzemmódban kell használni, és deréktól felfelé kell lőni a folyosón, mivel a célpontoknak kevés területük van a kitérésre.

A Hamásznak abban csalatkoznia kellett, hogy az IDF nem akarta követni a fegyvereseit a föld alatti erőd mélyére. Utászai inkább robbantásokkal vagy különleges – és még tesztfázisban lévő – szivacsszerűvé merevedő habbal zárták le a kijáratokat. Itt érdemes megjegyezni, hogy a kezdeti híresztelések és elszigetelt esetek ellenére Izrael sem tengervízzel, sem gázzal nem árasztja el az alagutakat.

Alagútharc híján a Hamász a régi gerillataktikát követve az alagútrendszer felszínre vezető álcázott nyílásain keresztül küldött kisebb egységeket rajtaütésre. Miután ezek gyorsan kilőttek néhány vállról indítható rakétát egy izraeli járműre vagy egységre, ugyanilyen gyorsan igyekeztek visszatérni a bázisra, az üldözést robbanó csapdákkal nehezítették meg.

Izraeli katonák arról számolnak be, hogy a Hamász harcosai sokszor kerülik az általuk őrzött alagútszakaszba behatoló izraeli katonákkal való harcot, inkább új területre menekülnek el. A harcérintkezést az adott járat beomlasztásával szüntetik meg, vagy ha ez nem lehetséges, akkor bíznak abban, hogy a mögöttük hagyott járatban az ismeretlen terepen mozgó izraeli katonák jóval lassabban haladnak náluk.

Bármiféle harcot megnehezít az a tényező, hogy a Hamász előszeretettel használ fel palesztin civileket élő pajzsként. És még ha az ő feláldozásukat be is vállalná az IDF – mint ahogy több dokumentált esetben be is vállalta –, a kiemelt objektumok és Hamász-vezetők védelmét szolgáló izraeli túszok esetében más a helyzet. Más kérdés, hogy a Háárec tényfeltáró cikkben mutatta be, hogy az IDF szabályzata ellenére izraeli katonák is felhasználtak palesztin civileket aláaknázott házak és alagutak felderítésére.

A Hamász infrastruktúrájának megsemmisítése jegyében az IDF a többé-kevésbé megtisztított területeken az alagúthálózat teljes felszámolására törekszik. Azonban a New York Times idézett cikkében megszólaló izraeli szakértők szerint egy egykilométeres szakasz teljes használhatatlanná tételéhez nem kevesebb, mint 16 tonna robbanóanyagra van szükség, és a gázai metró teljes megsemmisítése akár évekbe is telhet.