A hétvégén új szakaszába lépett a Hamász október 7-i terrortámadásával indult gázai háború: az övezetbe a légicsapások mellett szárazföldi erőkkel is benyomuló izraeli csapatok bekerítették északon Gáza városát és környékét, azaz megkezdődhet a terrorszervezet legfontosabb létesítményeinek elpusztítása, a katonai felső vezetés utáni hajtóvadászat – és persze a Gázába hurcolt mintegy 240 túsz kiszabadítása.
Izrael már hetekkel ezelőtt kijelölte, mely területeken fog szárazföldi erőket bevetni, amikor felszólította a civil lakosságot, hogy hagyja el a Gázai övezetet kelet–nyugati irányban kettészelő folyóvölgytől, a Vádi Gázától északra eső területeket. Az övezet északi harmadában rejtőznek a Hamász és a vele szövetséges terrorszervezetek legfontosabb bázisai, rakétaindító állomásai és fegyverüzemei, és ott található a Hamász föld alatti alagútrendszerének legnagyobb és legjobban kiépített része is.
Miután sok civil maradt még északon, Izrael kedden is négy-öt órára megnyitott egy humanitárius átjárót dél felé, azonban a terület déli részére menekült sok százezer ember sem számíthat megfelelő ellátásra, kevés ivóvíz és élelmiszer érkezett a csak részlegesen megnyílt rafahi átkelőn, ami miatt az ENSZ humanitárius katasztrófára figyelmeztetett. Az amerikai külügyminisztérium szerint alig több mint 520 segélyszállító kamion jutott be Gázába az elmúlt egy hónapban – nagyjából annyi, mint amennyi a háború előtt naponta érkezett a régióba.
A háború köde
Már a cikk elején érdemes megjegyezni, hogy a gázai harcok menetéről csak hézagos ismereteink vannak. Izrael teljes hírzárlatot léptetett életbe, az intenzív harcok miatt pedig a helyszíni tudósítás is ellehetetlenült. A megbízható értesülésekhez való hozzáférést az sem könnyítette meg, hogy a Gázai övezet kommunikációs infrastruktúráját kézben tartó Izrael az elmúlt napokban már háromszor is lekapcsolta a teljes mobil- és internetszolgáltatást (ez a lépés katonai szempontból teljesen érthető, a civil lakosság számára azonban katasztrofális következményekkel jár). A szárazföldi harcokról csak az Izraeli Védelmi Erők (IDF) és a Hamász szűkszavú tájékoztatásaiból és kiposztolt videóiból, rengeteg internetre feltöltött videóból, illetve a felvételek részleteinek és metaadatainak elemzéseiből alkothatunk – igen hézagos – képet.
A szó szoros értelemben kifüstölik a terroristákat
Izrael korábbi kisebb kommandósakciók után október 26-án hajtotta végre az első tapogatózó szárazföldi támadását; ennek célja valószínűleg az volt, hogy az IDF felmérje és meggyengítse a külső védelmi vonal erejét. Az átfogó támadás a következő este indult, ekkor összesen mintegy 20 ezer katona három irányból hatolt be az övezetbe:
- északról a tengerpart mentén haladva;
- északkeletről a már a háború előtt is csak hézagosan használt, az övezet északkeleti csücskében található Erez határátkelőnél;
- keletről az evakuációs zóna határát követve a tengerpart felé.
A csapatok lassan és óvatosan haladtak előre a dombos-bozótos terepen; az északi irányból támadó egységek tíz nap alatt alig néhány kilométert tettek meg (nem szabad elfelejteni, hogy a teljes Gázai övezet alig 40 kilométer hosszú és 4-6 kilométer széles). Az első szakasz célja a Gáza városa körüli területek biztosítása, a Hamász föld alatti bázisaként, kommunikációs hálózataként és felvonulási útvonalaként is szolgáló alagútrendszer határ mentén található szakaszainak felszámolása volt, és arra is ügyeltek, hogy ne hagyjanak maguk mögött egyetlen terrorista sejtet sem.
Az izraeli katonáknak megtiltották, hogy behatoljanak az alagutakba; a járatokat a hadsereg utászai beomlasztják, az ott rejtőző fegyvereseket „füst”-tel (azaz az IDF által közelebbről nem definiált gázzal) csalogatják elő, hogy végezhessenek velük. Jair Golán helyettes vezérkari főnök szerint „az IDF-nek minden eszköz, tudás és képesség a rendelkezésére áll ahhoz, hogy elbánjon az alagútrendszerrel. Ha a Hamász terroristái úgy döntenek, hogy az alagutakban maradnak, akkor azokat halálos csapdává fogjuk változtatni”.
Meg nem erősített információk szerint az is elképzelhető, hogy a több száz kilométer hosszú járatokat felderítő katonák különleges, gyorsan szilárduló habbal akadályozzák meg, hogy a labirintust jól ismerő terroristák meglepjék őket. A Hamász viszont állította, hogy az alagútrendszer rejtett kijáratain keresztül páncéltörő fegyverekkel felszerelt tagjai többször is az előrenyomuló izraeliek hátába tudtak kerülni, és több harckocsit is ki tudtak lőni.
A legdinamikusabb a kelet–nyugati irány, az itt előrenyomuló izraeli egységek elvágták a 12. század ikonikus szultánjáról, Szaláh-ed-Dínről elnevezett észak–déli főutat. A Sky News múlt hétfőn, a szárazföldi műveletek kiszélesítése után pár nappal írt arról, hogy az izraeli erők az előzetes elképzeléseknek megfelelően tankokkal és buldózerekkel előrenyomulva kettévágták a Gázai övezetet.
A lassú előrehaladást részben a terület biztosításának komplex feladata és a veszteségek minimalizálására való törekvés magyarázza; az IDF által közölt veszteségadatok reguláris háború szintjén nem tűnnek súlyosnak: szerdáig hivatalosan 33 halottat ismertek el. A Hamász – pontosabban a Hamász katonai szárnya, az al-Kasszám Brigádok – erejéről eleve csak becslések láttak napvilágot; a szervezet akár 30-40 ezer fegyverest is mozgósíthatott. Veszteségei nagyságrendekkel felülmúlhatják az izraeliekét; ráadásul az izraeli bejelentések szerint az elmúlt napokban tucatnyi Hamász-parancsnokot sikerült likvidálniuk – köztük állítólag Mohsen Abu Zinát, a Hamász hírszerzésért és rakétagyártásért felelős vezetőjét.
Az IDF kedden bejelentette, hogy „elértük Gáza városának szívét”, azt azonban nem pontosították, mely részét is értették „szív” alatt – egy alagutakkal, átjárókkal és sikátorokkal szabdalt város esetében amúgy sincs nagy informatív értékük a klasszikus hadviselésben nagy jelentőséggel bíró frontvonalaknak és csapásirányoknak.
Az biztos, hogy Izrael ugyan végrehajtotta az offenzíva első fázisát, de izraeli és nemzetközi szakértők egyöntetűen arra figyelmeztetnek, hogy noha az IDF szerint már 130 járatot megsemmisítettek, a Hamász alagútrendszerének 80 százaléka érintetlen, a szervezet katonai képességeit pedig az is mutatja, hogy egy hónappal és több ezer légicsapással a több mint 1400 halálos áldozatot követelő terrortámadásai után is minden nap ki tud lőni néhány rakétát Izraelre.
Sok százezer civil lehet még az északi részen
A hadsereg folyamatosan nyomás alatt tartja a Hamászt – és ezzel elkerülhetetlenül a palesztin lakosságot is. A Gázai övezet északi részén az evakuációs felszólítások ellenére is még nagyjából 300 ezer civil tartózkodhat. Őket részben a Hamász marasztalja élő pajzsnak, részben viszont sokan azért maradnak az utolsó pillanatig, mivel az 1948-as etnikai tisztogatás, a Nakba áldozatainak leszármazottjaiként úgy gondolják, ha egyszer elhagyják otthonaikat, akkor oda soha nem térhetnek majd vissza.
Az aszimmetrikus hadviselés cinikus logikáját követve a Hamász igyekszik megnehezíteni a katonai célpontok különválasztását a megóvandó civil lakosságtól és civil infrastruktúrától. Az IDF az elmúlt napokban több felvételt közölt, melyen látszik, hogy a terroristák ifjúsági központba vagy mecsetbe rejtették rakétakészletüket. Jelenleg is heves harcok folynak az enklávé egyik legnagyobb egészségügyi intézménye, a Sífa Kórház körül, az IDF ugyanis úgy sejti, hogy a Hamász az épület alá rejtette parancsnoki központját. A kórház teteje – a rajta levő napelemekkel együtt – meg nem erősített hírek szerint egy bombatalálattól már meg is semmisült. Izrael naponta több órára humanitárius folyosót nyit, hogy az északi részen rekedt/maradt civilek ezen keresztül délre menekülhessenek, azonban az IDF állítása szerint a menekülők sorát a Hamász rendszeresen lövi, hogy így rettentse el a civileket a távozástól.
Másfelől azonban bár az izraeli tisztviselők szerint minden egyes csapást jóvá kell hagyatni, a Washington Post szakértőkre hivatkozva azt írja, hogy Izrael lazíthatott a civilek védelmét előirányzó bevetési szabályokon, ami megmutatkozik a palesztin források szerint már 10 ezernél is több halálos áldozatban. Az IDF ráadásul nemcsak az északi részt, hanem a civil evakuációs területnek kijelölt déli régiót is rendszeresen támadja (részben indokoltan, hiszen a Hamász itt is rendelkezik bázisokkal).
A humanitárius helyzet északon és délen is katasztrofális, a szörnyű állapotokat jól mutatja, hogy az Egészségügyi Világszervezet szerint már az amputációkat is érzéstelenítés nélkül kell végezni a kórházakban.
A szárazföldi műveletek kezdete után néhány nappal érte izraeli légicsapás a Gázavárostól északra lévő dzsabáliai menekülttábort. (Ezek a menekülttáborok ma már városias jelleget öltő települések, Dzsabáliában több mint 115 ezer ember lakott, azt nem tudni, mennyien menekültek délre az elmúlt hetekben.) A Hamász első közlései szerint több mint 50-en halhattak meg a robbanásban, és közeli kórházak is civil áldozatokról számoltak be. Az IDF szerint egy magas rangú parancsnok mellett a Hamász több tagját is sikerült megölniük, akik az épületben és a föld alatt tartózkodtak. Azt mondták, hogy a kiterjedt föld alatti infrastruktúra miatt dőltek romba más épületek is azon kívül, amit a Hamász-parancsnok miatt vettek célba. Egy nappal később egy másik légicsapás is érte a dzsabáliai menekülttábort.
Az ENSZ palesztinokat segítő szervezete (UNRWA) szerint négy általuk működtetett, az elmúlt hónapban menedékként szolgáló iskolát is csapás ért a dzsabáliai és az as-Sátiban működő menekülttáborban. Egy ilyen iskola elleni találatról az IDF később azt jelezte, hogy az ottani robbanás „egy másik célpont ellen végrehajtott támadás eredménye lehetett”.
A kairói vezetés pedig azután függesztette fel a külföldi útlevéllel rendelkezők átengedést Gázából, hogy pénteken izraeli csapás ért egy mentőautót az övezetben. A Hamász szerint ebben sérülteket szállítottak, Izrael szerint viszont azt a terrorszervezet használta.
Gázának megvan a védelme, Izraelnek a technológiája és a katonái
Az izraeli erők által bekerített Gázaváros (nyugalmasabb időkben) egy 700 ezres település, több tízezer épülettel (azaz potenciális erőddel) és több tízezres védősereggel. Az elmúlt évtizedek városharcainak tapasztalata alapján egy hasonló méretű városban – a legelterjedtebb párhuzam az Iszlám Állam által megszállt iraki Moszul 2016–17-es ostroma – a fegyveresek felszámolásához akár 100 ezer katona több hónapos erőfeszítésére van szükség.
Gázát nem véletlenül tartják sokan a „világ legnagyobb erődjének”: a Hamász lényegében 2007-es hatalomátvétele óta készül egy izraeli ostromra – az Iszlám Államnak Moszult alig két év alatt is sikerült halálos csapdává formálnia –, védelmi rendszerét a korábbi izraeli betörések tapasztalatai alapján alakíthatta ki. Ráadásul komoly arzenált halmozott fel nemcsak kézifegyverekből és robbanószerekből, de aknavetőkből, vállról indítható páncéltörő rakétákból és drónokból is.
Annak ellenére, hogy egy ostromszituáció hagyományosan a védőknek kedvez, a katonai elemzők pedig hosszú és mindkét oldalon nagy áldozatokkal járó offenzívát jósolnak, az IDF egyáltalán nem rohan vakon a tűzcsapdákba. Izraelnek ugyanis már jó húsz éve – a második intifáda és a 2006-os libanoni háború óta – szinte kizárólag városi környezetben védekező/rejtőzködő gerillák ellen kell hadat viselnie, katonáit ezért kifejezetten a városharc által megkívánt különleges kihívásokra képezi ki, és felszerelésüket is ennek megfelelően alakítja ki.
Az IDF például nagy számban vet be az egységeinek a romok között vagy akár épületeken keresztül utat nyitó buldózereket.
Izrael a városharc megvívásához szükséges létszámfölényt is könnyedén ki tudja alakítani. Október 7-e után 360 ezer tartalékost mozgósított, és még ha ezek egy jelentős részét le is köti a libanoni határ őrzése (bár Haszán Naszrallah, a Hezbollah vezetőjének pénteki nyilatkozata alapján a síita terrorszervezet valószínűleg ezúttal sem száll hadba Izrael ellen), akkor is bőven marad Gázában bevethető ember, és minden további nélkül megerősíthetik a bekerítést végző erőket. Ennek ellenére egyes szakértők azt sem tartják kizártnak, hogy az IDF erői csak Gázaváros és az azzal összenőtt menekülttáborok, Dzsabália és as-Sáti pereméig fognak előrenyomulni, és onnan hajtanak végre rajtaütésszerű akciókat a főbb célpontok ellen.
A kilátások mérlegelésénél azt sem szabad elfeledni, hogy Izrael óriási technológiai fölényt élvez: mivel egyelőre a Hamász nem tudott hatékony légelhárító eszközöket bevetni (vagy ezeket az IDF már október 7-én megsemmisítette), az izraeli légicsapásokat semmi nem zavarja; a vállról indítható légelhárító rakétákkal vagy géppuskatűzzel szemben hagyományosan sérülékeny harci helikopterek és drónok közvetlen támogatást is nyújtanak az előrenyomuló csapatoknak.
Izraelt a bosszúnál is jobban érdekli a túszok sorsa
Azonban Izrael nemcsak a Hamásszal harcol deklarált céljainak – a szervezet katonai értelemben vett megsemmisítése és vezetőinek likvidálása – eléréséért, hanem az idővel is. Az október 7-i terrortámadás egy hónap után már kevésbé sokkolja a nemzetközi közvéleményt, a Hamász által elkövetett vérengzés emléke mellé ott vannak a Gáza pusztulásáról nap mint nap érkező képsorok és beszámolók, valamint a palesztin lakosság elleni, az ENSZ főtitkára által kollektív megtorlásnak bélyegzett bombázóoffenzíva felett érzett felháborodás.
Éppen ezért a humanitárius katasztrófa képsorai (és persze a civil vagy legalábbis civilnek tűnő áldozatok meredeken emelkedő száma) miatt egyre nagyobb nyomás nehezedik az izraeli vezetésre egy „humanitárius szünet” érdekében, mely 7-10 napot biztosítana a gázaiaknak és a segélyszervezeteknek arra, hogy enyhítsenek a civilek szenvedésein. Hétfőn még Izrael legfontosabb támogatója, Joe Biden amerikai elnök is hiába telefonált Benjámin Netanjahunak, az izraeli miniszterelnök kategorikusan elutasította a – hadműveleti szempontból valóban értelmetlen – kezdeményezést és a túszok elengedése nélkül egy általános tűzszünetet is (ezt az Egyesült Államok sem támogatná), az ABC Newsnak adott interjújában csak néhány órás szüneteket helyezett kilátásba.
A háborús erőfeszítések politikai hátterét bonyolítja, hogy az izraeli közvélemény többsége nincs meggyőződve egy nagyszabású offenzíva értelméről, mely Gáza egy részének megszállásához vezethet (erre virágnyelven maga Netanjahu is utal fent idézett interjújában, viszont Antony Blinken amerikai külügyminiszter szerdán azt mondta, a Hamász nem vezetheti tovább Gázát, de Izraelnek sem lenne szabad megszállnia a területet), és a Hamász megsemmisítésénél fontosabbnak tartja a közel 240 túsz kiszabadítását.
Izrael hiába vívja épp elmúlt ötven évének legnagyobb háborúját, a túszok hozzátartozói és a velük szimpatizálók rendszeres tüntetésekkel próbálnak nyomást gyakorolni a kormányra, mely a Hamászra hárítja a felelősséget, mondván: csak akkor hajlandó bármiféle ideiglenes fegyvernyugvást elrendelni, ha a terrorszervezet elengedi az összes túszát (ami azért is bajos, mivel legalább 50 túszt más terrorszervezetektől kéne összeszedni). Ahogy a szárazföldi harcok kibontakozásával, egész alagútszakaszok berobbantásával a túszoknak egyre csökken az esélyük a túlélésre, úgy válnak a tiltakozások is egyre dühösebbé és elkeseredettebbé.
