Az iráni elnök halála után a zökkenőmentesnek eladott átmenet is tartogathat meglepetéseket

Szombaton Azerbajdzsánba látogatott Ebrahim Raíszi iráni elnök és az ország külügyminisztere, Hoszejn Amir-Abdollahian, az Araksz határfolyóra épített harmadik közös duzzasztógát és vízerőmű átadási ceremóniáján vettek részt a vendéglátó ország elnöke, Ilham Aliyev társaságában. Az iráni küldöttség három helikopterrel érkezett, és vasárnap reggel már újabb programra repült vissza Iránba a két országot elválasztó, 2000 méterre magasodó hegyes határvidéken át.

Azonban az elnököt és kíséretét – köztük a már említett külügyminiszteren kívül fontos regionális vezetőket – szállító helikopter helyi idő szerint kora délután egyelőre tisztázatlan okok miatt süllyedni kezdett, és az alig lakott hegyek közé csapódott. A becsapódás pontos helyét a kötelék többi tagja nem tudta megállapítani a vidéket ellepő sűrű köd miatt.

A sziklás-erdős, ködlepte terep megnehezítette a mentési munkálatokat is, melyhez Teherán komoly külföldi segítséget is kapott. Mentőcsapatokat ajánlott fel Törökország, az Európai Unió az egyik Sentinel műholdját is a keresés szolgálatába állította, és Teherán – legalábbis a Fehér Ház szerint – még a „Nagy Sátán”, azaz az USA segítségét is kérte.

A kiégett roncsot csak hétfőn, a köd felszálltával sikerült felfedeznie egy török megfigyelődrónnak. A fedélzeten tartózkodó kilenc ember – a személyzet két magas rangú, tapasztalt tagja és hét utas – valószínűleg már a becsapódáskor életét vesztette; Ebrahim Raíszi holttestét a közeli Tabríz városába szállították, ahol kedden már el is temették (a muszlim szokások az elhunytak gyors temetését írják elő).

A baleset pontos okait még hónapokig fogják vizsgálni, és nem valószínű, hogy a teheráni rezsim készséggel fogja a világ elé tárni az eredményeket. Azonban már egy nappal az eset után felmerültek gyanús körülmények és tényezők.

Abdulkadir Uraloğlu török közlekedési miniszter a török mentőcsapatok előzetes vizsgálatai és a török légtérfigyelés adatai alapján azt nyilatkozta, két helikopterből vagy hiányzott, vagy nem működött a magassági- és helyadatokat a légiirányítás lokátoraival közlő transzponder.

Az is hamar kiderült, hogy az iráni állami vezetők elképesztő módon még az 1979-ben elűzött sah idejében vásárolt amerikai Bell 212-es helikoptereken utaznak

(ez annak az UH1-es katonai helikopternek a polgári változata, amiből az Apokalipszis mostban a Valkürök Lovaglására lőnek szét egy vietnámi falut). Érdekes módon órákkal a baleset után előkerült egy hónapokkal korábbi teheráni kormányzati feljegyzés, ami karbantartási nehézségekre hivatkozva új orosz helikopterek vásárlását sürgette. Közben Dzsavad Zarif volt külügyminiszter is azt nyilatkozta, hogy az amerikai szankciók miatt nem tudtak megfelelő alkatrészeket beszerezni a helikopterezés hőskorából származó Bellekhez, ezért a baleset tulajdonképpen az USA „iráni nemzet ellen elkövetett bűneinek feketelistáját gyarapítja”.

Az USA „bűne” ellenére azért ha valóban műszaki hiba történt, akkor a rezsim alapvető inkompetenciáját mutatja, hogy képtelenek voltak a szankciókat lazán kezelő országoktól, Kínától vagy Oroszországtól korszerű járműveket beszerezni. A helikoptereket üzemeltető iráni légierő pár éven belül már a második kínos baklövést követhette el; 2020 januárjában légvédelmi rakétával lőtték le az ukrán PS752-es Teherán–Kijev-járatának gépét, melynek fedélzetén összesen 176 ember halt meg – a felelősségre vonást sokan amiatt kritizálták, mivel csak a légvédelmi egység tagjai és parancsnoka került bíróság elé.

Ha Iránról van szó, semmi nem elég valószínűtlen

Egyesek szemében a baleset balesetként való értelmezésének ad egy vetületet az a tény, hogy Irán mindenkori elnöke egyben a Moszadtól nemzetiségi gerillákon át a szunnita szélsőségesekig egy sor szervezet és frakció potenciális célpontja (arról nem is beszélve, hogy Iránnak a Raíszit vendégül látó Azerbajdzsánnal sem éppen felhőtlen a viszonya). Ezért az első hírek után azonnal szárba szökkentek a különböző összeesküvés-elméletek. És mivel Iránban a legvalószínűtlenebb forgatókönyvek is meg bírnak valósulni – nehéz volt elhinni, hogy Moszen Farizade iráni atomtudós konvoját egy Teheránba vezető autópálya mellé telepített távirányítású gépfegyver-rendszerrel lőtték szét, és mégis ez történt –, ezeket az összeesküvés-elméleteket éppen ezért komolyabban kell venni, mint a QAnont.

A közösségi platformokon terjedő feltételezések között bele lehetett futni Izrael bosszújába, a legfelsőbb vezető fia, Modzstaba Hamenei hatalmi ambícióját szolgáló merényletbe, vagy az utóbbi időkben – ugyan Irán túlsó pontján – igen aktív, egy iráni–pakisztáni rakétaváltást is kiprovokáló beludzs szeparatisták akciójába.

Azonban a nemzetközi stabilitás szempontjából legaggasztóbb forgatókönyvet szinte biztos, hogy ki lehet zárni. Az Iránnal egyre komolyabb szintet megütő árnyékháborút vívó Izrael – Irán Izrael területe ellen irányuló példa nélküli rakéta- és dróntámadására egy héttel később érkezhetett április közepén az izraeli válasz az iráni Iszfahán tartományban – ugyanis formális és informális utakon is tagadta, hogy köze lenne a balesethez. Ráadásul

az alapesetben minden nyűgért és válságért kapásból Izraelt és az Egyesült Államokat hibáztató rezsim közleményeiben nem merült fel az izraeli támadás vagy szabotázs gyanúja.

A balesethez katasztrófáknál szokásos nemzetközi részvétnyilvánítások Irán esetében annyi diplomáciai ballasztot mindenképpen hordoznak, hogy az elhunytak a nemzetközi terrorizmus egyik legfontosabb támogatójának számító ország vezetői közé tartoztak, akiket okkal lehet felelősnek tartani a Hamász vagy a Hezbollah Izrael ellen elkövetett atrocitásaiért.

A Fehér Ház reakciójában ki is emelte, hogy Raíszi „kezén rengeteg vér szárad”, az Iránnal évtizedek óta hidegháborúban álló Izrael ENSZ-nagykövete pedig amiatt háborgott, hogy a világszervezet Biztonsági Tanácsa egyperces néma gyászszünettel emlékezett az elhunyt vezetőkre: „Mi jöhet még? Egyperces néma felállás Hitler halálának évfordulóján?” Tom Tugendhat brit biztonsági miniszter posztjában pedig arról írt, hogy „a Raíszi által vezetett rezsim több ezer iráni állampolgár lemészárlásáért felelős, és számtalan embert vett célba itt, Nagy-Britanniában és szerte Európában. Én nem fogom gyászolni”.

Vérügyészből elnök

Az iráni politikai rendszerben az elnöki intézmény sajátos helyet foglal el. Politikai ügyekben a végső szót az 1979-es iszlamista forradalom örökségét képviselő síita ajatollah, az ország legfelsőbb vezetője mondja ki. Azonban az elnök nem pusztán az adminisztráció vezetője, önmagában is fontos döntéshozói szereppel bír, és adott esetben önálló politikai-hatalmi pólussá is válhat. Ezt elősegíti, hogy az elnököt a nép közvetlenül választja, azaz az intézmény demokratikus legitimációval bír – még ha a jelölteket elég keményen meg is szűrik. Más kérdés, hogy Raíszi soha nem számított népszerű politikusnak.

Raíszi 1960-ban született az északkelet-iráni Meshed városában egy vallásos családba; ő maga is egy síita szeminárium tanulója lett, az iszlám jog specialistájaként pedig a forradalom 1979-es győzelme után már 20 éves korától ügyészi megbízatásokat kapott. Nevéhez több tömeges emberi jogsértés fűződik, ő volt az egyik kulcsfigurája az ország legvéresebb tisztogatásának, amikor 1988-ban a hatóságok összesen 2-4 ezer politikai foglyot végeztek ki. Ali Hamenei legfelsőbb vezető lojális jogtudósaként 2012 és 2021 között az ország klerikális ügyekben eljáró főügyészeként tevékenykedett. 2017-ben a vallási vezetés jelöltjeként alulmaradt a – rendszer jellegéhez képest mérsékeltnek számító – Haszán Róhánival szemben, négy évvel később már kemény adminisztratív támogatás és az iráni választások legalacsonyabb részvételi aránya mellett győzni tudott.

Azonban a négy évvel korábbinál 25 százalékkal alacsonyabb részvétel, a csaknem 4 millió érvénytelenül leadott protestszavazat jól mutatta a rezsim embereként induló Raíszivel szembeni indulatokat és bizalmatlanságot. A politikust az iráni közvélemény Afsin Shahi Közel-Kelet-szakértő szerint „jelentéktelen” figurának tartja, amit az is mutat, hogy a nagy tiltakozáshullámok idején az indulat inkább a legfelső vezető vagy a teokratikus rezsim fő fegyveres ereje, a Forradalmi Gárda ellen irányult.

Raíszit leginkább a rezsim demokratikus vélemény- és akaratnyilvánítással szembeni egyre keményebb hatósági ellenállás megszervezőjének tartják, aki ráadásul növelte a kétes be- és elszámoltathatóságú nem-állami szervezeteknek – elsősorban a Forradalmi Gárdának – a teokratikus rezsim védelmében betöltött szerepét. A keményvonalas átmenet a külpolitikában is érezhető; ugyan a közel-keleti iráni expanzió már Róháni elnöksége alatt elkezdődött; azonban Raíszi elnökségéhez köthető a felpörgetett iráni urándúsítás, az ukrajnai háború lehetőségére rávetődve a sebezhető, de olcsó és könnyen kezelhető Shahed drónok oroszországi exportja, vagy az iráni milíciák bevetése a gázai háború mellékfrontjain.

Az utódlástól a választásig minden válságot robbanthat ki

Az ideiglenes adminisztráció kijelölése gyorsan megtörtént, Mohamed Mokhber alelnök lépett Raíszi helyére, Ali Bagheri külügyminiszter-helyettes – a Donald Trump által felmondott nemzetközi nukleáris megállapodás sikertelen újratágyalásán Teherán képviselője – is eggyel előrébb lépett a ranglétrán. A Hamenei ajatollah által elrendelt ötnapos országos gyász mellett június 28-ra kitűzték az elnökválasztást is. Ahogy azt a BBC-nek nyilatkozó több szakértő is hangsúlyozta, a rezsim számára esszenciális a stabilitás megőrzése.

Az elemzői megállapításokhoz érdemes hozzátenni, hogy megbízható, a helyszínekhez megfelelően odaengedett külföldi tudósítók hiánya miatt az iráni belpolitikáról és a rezsim belső erőviszonyairól, megfontolásairól nagyon nehéz pontos képet kapni. A nemzetközi lapoknak nyilatkozó Irán-szakértők – szakmai kvalitásaik mellett – kivétel nélkül Iránon kívül élnek, és a mostanihoz hasonló esetekben ők is informális csatornákra kénytelenek hagyatkozni. Az biztos, hogy Irán jobban befelé fordul majd a következő hetekben.

A gyorsnak és zökkenőmentesnek eladott átmenet ennek ellenére tartogathat meglepetéseket.

A Foreign Policynek nyilatkozó szakértők egyetértettek abban, hogy az iszlamista vezetés nem kíván eltérni az utóbbi évek konzervatív-elnyomó irányvonalától, és bár konkrét nevek egyelőre nem kerültek nyilvánosságra, szinte biztos, hogy a legfelsőbb vezető választottja egy Raíszihoz hasonló, vallási háttérrel rendelkező és lojális férfi lesz.

Raíszi halála a rendszer egészének stabilitását is veszélyeztetheti. Széles körben őt tartották ugyanis a sajtóhírek szerint régóta betegeskedő Ali Hamenei lehetséges utódjának. Raíszi halála után így újrakezdődhet a legfelsőbb vezető környezetében a könyöklés – ennek egyik főszereplőjének tartják Hamenei 54 éves fiát, aki korábban a tüntetők ellen karhatalmi segéderőként bevetett félkatonai erő, a Baszídzs parancsnoka volt.

A június végére kiírt választás is rejt magában kockázatokat. A rezsimnek ugyanis el kell döntenie, mennyire korlátozza a politikai versengést, ki kell zárnia a nem kívánt jelölteket. Az elemzők által várt represszív stratégia garantálja a legitimációs blamázst. A parlamenti választások március eleji első fordulójában az 1979 óta negatív rekordot jelentő 41 százalék volt a részvétel. Esélyes, hogy egy irányított elnökválasztáson újabb negatív rekord születik. Márpedig az iráni teokrácia forradalmi jellegét annyiban a mai napig megőrizte, hogy fontosnak tartja a mobilizációt, a tömegrészvételt; Hamenei a korábbi, 70 százalék körüli részvétellel megtartott választások alkalmával rendszeresen gúnyolta az egyes nyugati demokráciákra jellemző 40-50 százalékos választói aktivitást.

A Raíszi halála által kiváltott harmadik kockázati tényezőnek kevés köze van a balesethez, annál több Irán jelenlegi állapotához. A sokrétű válságnak köszönhetően ugyanis Iránban a 2010-es évek óta egymást váltják a különböző lázadások, mozgalmak. És bár a 22 éves, kurd etnikumú Mahsza Amini erkölcsrendészeten történt agyonverése után kirobbant tiltakozásokat a rezsimnek hosszú hónapok erőfeszítései árán sikerült elfojtania, Behnam Ben Taleblu Irán-szakértő szerint

ezek a mozgalmak nem halottak, csak alacsonyabb szintekre húzódtak vissza – sztrájkmozgalmakba, szakszervezetekbe, és más, ehhez hasonló szerveződésekbe.

Erről a szintről bármikor országos szintre robbanhat az elégedetlenség. Az iráni tiltakozások történetére jellemző, hogy soha nem a „ha”, hanem a „mikor” a kérdés.