Lukasenko az orosz atomfegyverekkel Moszkva játszóterévé tette Belaruszt

Megérkeztek az orosz taktikai atomfegyverek Belaruszba – jelentette be december utolsó napjaiban az országot csaknem 30 éve irányító Alekszandr Lukasenko. A belarusz vezető ezzel ismét látványosan megjelent Oroszország Ukrajna ellen 2022 februárja óta folytatott háborújában, amelyből a legközvetlenebb értelemben – azaz saját haderejének bevetésével – kimaradt ugyan, de Moszkva mellett elköteleződve mégis elválaszthatatlanul bevonódott.

Olcsó orosz olaj kente meg a rendszert

Lukasenko ugyan mindig Moszkva legszorosabb szövetségese volt a Szovjetunió felbomlása óta, de saját hatalma megőrzése érdekében évtizedeken át sajátosan lavírozott a Nyugat és Oroszország között. A választási győzelmei a 2000-es években vitathatóak voltak, de a külvilág a kisebb-nagyobb tüntetések ellenére mindig tudomásul vette az újabb és újabb elnöki ciklusokat. Eközben Minszk afféle IT-központ lett, piaci alapú, sikeres ágazat született, amelyet a rezsim éveken át hagyott működni.

Lukasenko rendszere gazdaságilag jelentősen alapult az Oroszországból olcsón szerzett földgázra és főként az olcsó nyersolajra, amelyet feldolgozva, jelentős haszonnal exportált tovább nyugatra. Igaz, az orosz fél fokozatosan megszerezte Belarusztól a szállítást lebonyolító hálózatot, amelyekért cserébe kedvezményes hiteleket kapott. Amikor a hitelekkel kapcsolatos tárgyalások rosszul álltak, Lukasenko előszeretettel ostorozta is Moszkvát, és jelezte, hogy a Nyugat felé is vannak lehetőségei. Ez a lavírozás neki is megfelelt, de a külvilágnak is: Moszkva tudta, hogy Lukasenóval egészen nyugati befolyás alá nem kerül Belarusz, a Nyugat pedig azt láthatta, hogy az Oroszországgal való egyesülés sem jön létre.

Lukasenko lehetőségei a Kremllel szemben 2020 augusztusától kezdve azonban szűkültek, miután hatodik újraválasztását – és az ilyenkor szokásos 80 százalékos győzelmét – soha nem látott méretű tiltakozási hullám követte. Ez egy időre a hatalmát is elbizonytalanította, a rendfenntartókat változó intenzitással vetették be augusztus és az ősz kezdete folyamán. (Akkori helyszíni riportunkat itt olvashatja a belarusz helyzetről.)

Sok múlt Moszkva állásfoglalásán, végül csendes jóváhagyása mellett Lukasenko az ellenzék külföldre kényszerítésével, tízezrek előállításával, bebörtönzésével legyűrte a tiltakozásokat, és újra megszilárdította hatalmát. Innentől kezdve azonban a lavírozás lehetősége megszűnt, a belarusz rezsim végképp rászorult Moszkvára.

Nem maradt figyelem a rezsimre

A világ figyelme lassan elterelődött Belaruszról, a hírek legfeljebb a külföldre kényszerített ellenzéki elnökjelölt, Szvetlana Tyihanovszkaja nyugati protokolláris találkozóira korlátozódtak. Közben nem álltak le a letartóztatások, a rendszer a következő években utána ment az aktivistáknak, az egykori tüntetéseken résztvevőknek, az ellenzék maradékának és persze a sajtónak.

Az Oroszország által 2022. február 24-én Ukrajna ellen indított háború végképp elvonta a figyelmet Lukasenko rendszeréről, pontosabban arról, hogy önálló szereplőként lehessen kezelni, hiszen

Belarusz már felvonulási terepként is szolgált Vlagyimir Putyinnak a háborúhoz.

2014-ben még árnyaltabb volt a helyzet, a valójában már azóta zajló orosz–ukrán konfliktus idején Belarusz afféle köztes tárgyalási terepet tudott biztosítani, ezért is születhettek meg a minszki megállapodások – más kérdés, hogy azoknak végül nem sikerült érvényt szerezni.

Kijevnek sem volt ínyére a szakadároknak biztosítandó túl széles autonómia, de elsősorban azon bukott meg a megállapodás, hogy az abban leírt választásokat a szeparatista területen Moszkva úgy akarta megtartani, hogy a határellenőrzést nem adja át előtte Ukrajnának az ukrán oldalon, hanem az oroszok által irányított szeparatisták kezében tartotta volna. Így Kijev lényegében nem tudta volna a felügyelete alatt tartani azt a területet, amelyen az országot érintő parlamenti választás zajlott volna.

Így kevés látszik abból, hogy 2023-ban becslések szerint ötezer politikai elítélt lehet Belaruszban. Az év folyamán csak újságírókkal szemben 89 év börtönt szabtak ki. A legtöbbet idén Kacjarina Andrejeva kapta, hazaárulásért 8 évre ítélték. Azt a nyilvánosság a zárt ülés miatt nem ismerhette meg, hogy pontosan mit követett el a vád szerint a lengyelországi központtal működő Belsat hírügynökség újságírója. Andrejeva már 2020 novembere óta őrizetben van, 2021-ben kapott több mint két évet, szeptemberben szabadulhatott volna, így viszont legkorábban 2029-ben kerülhet szabadlábra. Andrejevával együtt 39 elítélt újságírót tartanak nyilván Belaruszban.

Kényelmes leszámolás az ellenzékkel

Lukasenkónak ez azonban most nem okoz különösebb fejfájást. Akadálytalanul hajthatja végre az ellenzék felmorzsolását minden szinten. Szimbolikus, hogy december második felében az állami tévében arról beszéltek, hogy a külföldre menekült Nobel-díjas Szvjatlana Alekszijevics lakása igazán alkalmas lenne a rendkívüli rendőri erők egyik munkatársa és családja számára. A lakást az írónő azután vette, hogy megkapta az irodalmi Nobel-díjat.

Adminisztratív intézkedések sora irányul arra, hogy a külföldre menekült belaruszok jogait korlátozzák otthon.

Nem lehet külföldről meghatalmazást adni, így lehetetlenné válik az is, hogy az országot elhagyók eladhassák ingatlanjukat anélkül, hogy a hazatéréssel a börtönt kockáztatnák. 2023-tól már nem újítanak meg útleveleket sem Belarusz külföldi képviseletein, így aki érvényes dokumentumot akar, annak megint csak haza kellene utaznia. Pedig nemcsak ez rejt kockázatot magában, de már az ország légterében való repülés is, elég csak Raman Prataszevics esetére gondolni, akit állami gépeltérítéssel szereztek meg a belarusz hatóságok, földre kényszerítve a Ryanair járatát. Az ellenzékiből fogságában kifelé propagandistát csináltak, új felesége is lett, miközben a gépről vele együtt leszedett barátnőjét hat év börtönre ítélték. Megkönnyítették a belarusz állampolgárság elvételének folyamatát is.

Biztos, ami biztos, szigorították annak feltételeit, hogy ki indulhat az elnökválasztáson. 35-ről 40-re emelték a korhatárt, csak olyan jelentkezhet, aki Belaruszban született – ez jelentősen szűkíti a kört, hiszen a Szovjetunió alatt sokan érkeztek máshonnan, például a már említett Alekszijevics is a mai Ukrajnában született –, és a választás előtti 10 évben már folyamatosan Belaruszban kell tartózkodnia, sorolta a Lengyelországból működtetett Belsat.eu. Aki külföldön tanulna, nem kaphat halasztást a sorozáson – csak ha maga az állam küldi tanulni. Az intézkedések tehát a még otthon lévőket passzivitásra kényszerítik, a már külföldön lévőket távol tartják.

Moszkva fojtogató barátsága

Lukasenkónak sokkal inkább az okoz nehézséget, hogyan vegyen minél kevésbé részt közvetlenül a háborúban, miközben lényegében semmiben nem mondhat nemet Moszkvának. Az csak a Kremlen múlt, hogy a belarusz hadsereg nem vett részt az Ukrajna elleni invázióban, az orosz vezetés nem érezte ennek szükségét. 2022 februárjában úgy tűnt, elég, ha a formálisan hadgyakorlatra oda terelt orosz katonák Belaruszt használhatják felvonulási terepként Kijev ellen.

Amikor az orosz villámháborús tervek besültek, és kiderült, hogy Kijevet nem lehet könnyedén bevenni, és az ukrán kormány sem menekül el, az orosz erők inkább visszavonultak a főváros környékéről, azóta pedig Belarusz oldaláról nem lépett át orosz katona Ukrajnába.

Belarusz megmaradt viszont hátországnak, orosz részről felhasználva hadiiparát. Hadseregét nem, már csak azért sem, mert tapasztalatok híján nem volna akkora harcértéke, mint amennyi hátrányos következménnyel járna a bevonása a háborúba. Belarusz ellen így is vannak érvényben szankciók – a közelmúltban az Egyesült Államok is szélesítette a büntetőintézkedések alá vont belarusz cégek körét –, de még mindig kevesebb, mint Oroszországgal szemben, így olykor alkalmas az orosz államot érintő nyugati korlátozások kijátszására. Látványosan megnőtt például Belarusz nyugati járműimportja, ami orosz igények részleges kielégítését sejteti.

A taktikai atomfegyverek decemberi megjelenése viszont Lukasenko Moszkva melletti elköteleződésének újabb szintjét jelenti. A kis hatótávolságú atomfegyverek bevetésének nagyon kicsi az esélye, de megjelenésük emeli az ukrajnai háború tétjét.

Putyin még március végén jelentette be, hogy Oroszország harcászati atomfegyvereket helyez el Belaruszban, de azok továbbra is orosz ellenőrzés alatt állnak.

Rácz András Oroszország-szakértő akkori elemzésünkben azt mondta, ez egy eszkalációs lépést jelent, de érdemben nem befolyásolja az ukrajnai háború menetét, hiszen Moszkva eddig is képes volt taktikai atomfegyverek állomásoztatására határa közelében.

Az oroszok ajándéka növeli a kockázatot

„Mindenki kaphat atomfegyvert” – mondta tavasszal a belarusz elnök. Lukasenko szerint ehhez csak annyit kell tennie az érdeklődő országoknak, hogy betársulnak az Orosz–Belarusz Államszövetségbe. Az államszövetség 1997-ben jött létre, de valódi tartalommal nem igazán sikerült megtölteni. A 90-es években Moszkva nem akarta az egyesülést, mert tartott attól, hogy a szovjetnosztalgiára építő belarusz elnök oroszországi népszerűsége révén akár azon keresztül a Kremlbe is beülhetett volna.

Később inkább Lukasenko ódzkodott a mélyebb integrációtól, sejtve, hogy az államszövetség elnöki székére Putyin mellett nem lenne esélye, így lényegében kormányzói szintre fokozódna le Belaruszban élvezett elnöki hatalma.

Az egyre többször betegeskedő belarusz vezető az orosz állami televíziónak adott májusi interjújában arról beszélt, hogy „stratégiai szempontból meg kell érteni”, milyen egyedülálló esélye van most Minszknek és Moszkvának az összefogásra, amelyet szélesíteni lehetne.

„Senki sincs ellenére annak, hogy Kazahsztán vagy akár bármelyik másik ország olyan közeli kapcsolatokat ápoljon az Orosz Föderációval, mint mi. Ha valaki aggódik, egyszerű a megoldás: csatlakozzon az Orosz–Belarusz Államszövetséghez. Ennyi, és akkor mindenkinek lesz atomfegyvere” – idézte Lukasenko szavait a Reuters. Később Joe Biden amerikai elnök erre a nyilatkozatra is reagálva jelentette ki, hogy a kubai válság óta nem volt ekkora kockázata az atomfegyver bevetésének.

Atomfegyvereket Oroszország a Szovjetunió megszűnése óta nem telepített Oroszországon kívülre. Most elég sokat elmond arról is, hogyan kezeli Putyin Belaruszt, hogy ezt megtette.

Akkoriban ellenkező folyamat volt, begyűjtötte az utódállamokba került nukleáris fegyvereket – rövid ideig Ukrajna formálisan a világ harmadik legnagyobb atomhatalma volt a területén lévő atomarzenál révén. Erről mondott le Ukrajna, a fegyvereket Oroszországba szállítva, cserébe azért, hogy Oroszország és a Nyugat is garantálja az ország területi sérthetetlenségét. Ezt mondta ki az 1994-es Budapesti memorandum is – erről ebben a cikkünkben olvashat bővebben –, amelyet Moszkva már a 2014-es háborúval, a Krím elcsatolásával felrúgott.

A cikk elkészülését a Visegrad Fund támogatta.