Nekem legalább nem kellett szétfeszített fenékkel, behajolva álldogálnom

I. A hétköznapok

A rendszámtábla nélküli furgon lassan gurult be a parkolóba. Két maszkos, terepruhás férfi szállt ki belőle. Ők nem siettek, csak én gyorsítottam a lépteimet, nem mintha érne valamit, ha miattam álltak volna meg. Valószínűleg észre se vettek, de az ember Minszkben elég hamar ráhangolódik, hogy ettől tartson, ha ellenzékiekkel való találkozót beszél meg. Egy találkozóm már befuccsolt: „Beszélj vele, amíg szabadlábon van” – ezzel kaptam meg az üzletember számát. Leegyeztettük, abban maradva, hogy a találkozó előtt még hívom. Ez volt az utolsó alkalom, hogy beszélhettünk. Bevitték vagy csak figyelmeztették? Bármelyik lehet.

A két terepruhás követését így nem kockáztatom meg. Talán jöttek valakiért, talán csak azt nézik, melyik ablakból lóg fehér-piros-fehér zászló. Hetek óta ez is bőven elég, hogy azonosítók nélküli egyenruhások csoportja minden magyarázat nélkül furgonba tuszkoljon bárkit.

Pontosan azóta, hogy az augusztus 9-i, borítékolhatóan elcsalt elnökválasztást az országot 26 éve irányító Alekszandr Lukasenko megnyerte. Zsinórban hatodszor, 80 százalékos többséggel. Ezt soha nem látott erejű tiltakozás követte, amit először brutális fellépéssel próbált megakadályozni a hatalom, de miután hétezer őrizetbe vétel – és fogdai kínzás –, sok száz sebesült, három halott és néhány furcsa öngyilkosság után sem tűntek el a tüntetők, Lukasenko egy időre visszavonulót fújt. Szeptemberben azonban ismét a keményebb megoldást választotta, újabb ezer feletti őrizetbevétellel. Nem úszta meg a most már hagyományosan szombatonként tartott Nők Menete sem. Szeptember 20-án a pár ezres felvonulásról csaknem háromszáz tüntetőt – értelemszerűen főként nőket – vittek el a zöld és fekete, azonosítatlan egyenruhások. Egy nappal később viszont így is több tízezer ember vonult utcára, és nemcsak sokan voltak, de elegen is ahhoz, hogy a nagy erőkkel kivonuló rendfenntartók mégse próbálkozzanak meg a tömeges őrizetbe vétellel, ami azért jelzi az erőszakos megoldás korlátait.

Mindezek alapján azt lehetne képzelni, hogy Belarusz városai rendfenntartóktól hemzsegnek, és az ország a rendkívüli állapot határán áll. A felszínen látható valóság azonban nem is állhatna ettől távolabb. Minszk a hétköznapokon éli átlagos életét, amit még a koronavírus sem zavart meg: a járvány ugyan jelen van, de semmiféle korlátozás nincs, a futballbajnokság a világon egyedüliként le sem állt, a mérkőzések még csak nem is zárt kapusak. A boltok, bárok, kaszinók, mozik zavartalanul működnek, maszkot sem kötelező hordani – bár önszorgalomból sokan hordják, ami akár az ellenzékiség ravasz gesztusának is felfogható, mivel Lukasenko a járványt nyilatkozataiban folyamatosan elbagatellizálta.

A vasárnapi tüntetésen mi is ott voltunk, videós beszámolónk a menetről:

A turizmus nem ottlakás

A város rendkívül tiszta – sokan elmondták már, de ez annyira szembetűnő, hogy nem lehet megkerülni –, gyönyörű parkok, széles járdák, bicikliutak, sehol egy eldobott csikk, a tágas utakon nagyon is vállalható minőségű autóállomány, szépen felújított „Sztálin-barokk” épületek, hatalmas méreteik ellenére sem nyomasztó, a külvárosban is szépen rendezett lakótelepek, kifogástalan aluljárók, tiszta metrók. Az iskolák, üzemek működnek – a Lukasenko számára a tüntetésekhez mérhető fenyegetést jelentő sztrájkok is alábbhagytak az állami vállalatoknál –, szóval, ha valaki hírektől elszigetelten Minszkbe pottyan, nem is tűnik fel neki, hogy az egykori szovjet tagköztársaság 29 éves függetlenségének legviharosabb időszakát éli. Inkább a kényelmet veszi észre: hogy a legutolsó kioszkban is lehet bankkártyával fizetni. Meg kártyával jegyet venni reptéri buszon – kb. 200 forint –, amellyel tágas, tükörsima úton érünk be a fővárosba. Az első benyomás jóval kellemesebb, mint amit a ferihegyi út kínál.

Turistaszemmel egyébként is ideális a kép: egy belvárosi lakás már napi nyolcezer forintért bérelhető – repülővel érkezve tíz napra még vízum sem kell –, a bolti árak akár 50 százalékkal elmaradnak a magyarországitól – az olcsóbb párizsi kilója 600, sajt ezer forinttól akad, egy literes gyümölcsjoghurt is megvan 220 forintból. A kávézókban az árak közel azonosak az itthoniakkal. Viszont egy vonaljegy csak 70 forint, a benzin meg 200, vagyis olcsóbb, mint az olajexportőr Oroszországban. Az sem utolsó dolog, hogy útlevéllel külföldiek is vehetnek telefonkártyát, alig ötszáz forintért két hétre elég nettel és ötszáz perc beszélgetéssel. Igaz, az utóbbi nem nagyon kell, részben megszokásból, részben biztonságból úgyis mindenki a WhatsAppon, Telegramon, Viberen van. Bár annak van némi ironikus stichje, az emberek egy orosz és egy belarusz eredetű alkalmazással védekeznek a lehallgatások ellen – és megint a normális hétköznapok és a lappangó rendőrállam kettősségénél vagyunk, úgyhogy érdemes feltekinteni a Visit Belarus! brosúrából.

Lukasenkónál megállt az idő, Belaruszban nem

Az augusztus 9-i – biztosan nem a valódi eredményeket tükröző – elnökválasztás utáni tiltakozások mindenképp fordulópontot jelentenek a posztszovjet országban, még ha nem is látszik pontosan, mi lesz ennek a társadalmi folyamatnak a kifutása.

Azzal, hogy szeptember 23-án mégis megtartották Lukasenko beiktatását – és a tüntetőket azon a napon is vízágyúval kergették szét –, még nincsen vége a játszmának.

Pedig júliusban még mindenki rutinszerűen manipulált újraválasztást várt, az elemzőktől kezdve a veterán ellenzékieken át a Belaruszt 26 éve irányító elnökig, aki korábbi tapasztalatai alapján joggal hihette, hogy nyerhet a szokásos módon úgy, hogy a vitatott győzelmet legfeljebb kisebb tüntetés követi majd, amit némi gumibotozással, pár ember előállításával kezelni lehet, ahogy ötévente lenni szokott. Korábban is ültetett le elnökaspiránst, ebben sem volt kivételes ez az év.

A nyugodt ügymenet mellett szólt, hogy a koronavírus miatt a külvilágnak égetőbb problémái is vannak, mint a tíz éve még nyugati diplomáciai körökben intenzíven Európa utolsó diktátorának nevezett Lukasenko újabb öt éve. Brüsszelből úgy tűnt, Lukasenko minden szövege ellenére nem engedi át az országot a Kremlnek, Moszkvából pedig úgy, hogy ha vannak is az olcsó hitelekről és a gázról rendszeresen viták, és nem is halad úgy az orosz–belarusz integráció, mint azt Moszkva szeretné, az legalább biztos, hogy Belarusz Lukasenkóval nem közeledik a NATO-hoz és az EU-hoz. Jobb híján, de maradhat, főleg, ha úgyis kontrollálja az országot.

Ám geopolitika ide, másfelé forduló globális reflektorok oda, a helyzet másképp alakult. Bár szeptemberben Lukasenko a tüntetésekkel szemben ismét bekeményített – némi hezitálás után a Kreml is mellé állt –, hosszabb távon úgy tűnik, hogy a gumibotok, gumilövedékek, könnygázgránátok, rabomobilok, azonosítatlan maszkos egyenruhások ellenére Lukasenko vesztésre áll.

Ez leginkább abból látszik, hogy az emberek láthatóan nem félnek a tüntetők ellen bevetett erőktől. Megszokott dolog, hogy a rabomobil konvojokat éktelen dudaszóval fogadják az utakon, miközben a fehér-piros-fehér zászlós tüntetőknek a „Hajrá, Belarusz!” ütemére dudálnak az autósok. Az emberek könnyedén beszélnek arról, hogy ideje lenne már Lukasenkónak távoznia. Ehhez nem kell beajánlott bizalmas ismerősnek lenni, aki titkos földalatti helyszínen találkozik az ellenállókkal. Elmondja ezt az újságárus, a beszédbe elegyedő utas, a műszaki bolt eladója. Vagy Alekszandra Hermanyija, kétszeres ezüstérmes olimpiai úszónő, aki amint nyilvánosan kiállt a tüntetők mellett, azzal szembesült, hogy az általános iskolák azonnal felmondták úszóiskolája bérleti szerződéseit. De beszélnek azok is, akik meg is járták a belarusz fogdákat az elmúlt hetekben.

II. A fogda

Szását Telegramon hívom fel. Miközben megbeszéljük a találkozót, nálam a háttérben a közszolgálati tévé szól. A híradó első 28 percében Lukasenko beszél arról, hogy az Egyesült Államok európai szatellitállamai – főként Csehország, Lengyelország Litvánia „és sajnos a mi testvéri Ukrajnánk” – hogyan próbálnak beavatkozni az ország belügyeibe, és hogyan szervezik meg a marionett-tüntetőket. „Nyugati kurátorok” jegyzem meg a beszédből. A libernyákolás kimarad – pedig remek szó van rá oroszul is, például a liberaszta, aminek feloldásához nem kell orosztudás. Ez azonban már a műsorban később hallható oroszországi újságíró elemző szintje, akitől megtudom, hogy a tüntetés olyan, mint „azoknak a terhes gimnazista lányoknak hisztije, akik nem kapták meg a desszertjüket”.

Szása 26 éves – épp annyi, mint Lukasenko rendszere. Se nem gimnazista, se nem lány, nem is várandós, nem is hisztizett, mégis fogdába jutott. Öt napot ült, és a találkozásunkkor alig néhány órányira volt attól, hogy döntsön a bíróság a 25 napos büntetéséről. Pedig még csak nem is tüntetett, más miatt vitték el: regisztrált választási megfigyelő volt.

Járt korábban tüntetésen, de idén mást akart: egy helyi választási bizottságba is jelentkezett, persze nem kapott helyet, ahogyan a másik kétezer ellenzéki indíttatású aktivista sem. Helyette megfigyelő lett. Persze választási megfigyelőnek lenni Belaruszban sajátos dolog: a helyi választási bizottság ugyan rögzítette a nevét, de az épületbe nem mehetett be, ahogyan a többi ellenzékinek mondott megfigyelő sem.

Így azt csinálta, amit a többi megfigyelő: napokon át – mivel már augusztus 4-től lehetett szavazni a szavazóhelyiségekben, nem csak levélben – azt számolta, mennyi ember megy be szavazni. Már a második napon sikerült is lebuktatni a bizottságot, hogy kétszer annyi szavazatot rögzítettek a nap végén, amikor kifüggesztették az aznapi részvételi adatot.

Utána ebben a körzetben a részvételi adatok már megegyeztek a kint számolgató megfigyelők számaival. Ezeken a napokon Szását és a többi megfigyelőt senki nem zaklatta, sem rendőr, sem a KGB, sem az állami civil ruhás verőemberek, akikre külön szó van: tyihari, amit talán sunnyogóknak fordíthatnánk. Az urnazárást Szása így nyugodtan várta a helyszínen, néhány tucat választóval együtt.

„Fura volt, hogy a kioszkok hamarabb bezártak, mint szoktak, hamar leléptek, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Aztán megállt a közelünkben egy sima busz. Kiszállt hat álarcos, fekete ruhás ember. Ketten felém futottak. Tablettel voltam, fehér karkötővel, mint a legtöbb ellenzéki, túl sok kétségem nem volt, hogy én vagyok a célpont.

Ösztönösen befutottam az iskola belső udvarára, de nem ismertem a terepet, zsákutcába kerültem. Felemeltem a kezem, mondtam, hogy nem állok ellen. Ezután a kezemet föl-, a fejemet lenyomták, és futottak velem, bedobtak a buszba, ahol már begyűjtöttek pár megfigyelőt. Vicces volt, úton a rendőrség felé az egyik srác kiabált, hogy őt tévedésből vitték el, hiszen ő a hatalompárti exit poll képviselője. Végül megnézték a papírjait, és elengedték, csak úgy. Kicsit irigyeltük” – mesélte.

Innen abba a fogdába kerültek, ami a tüntetők számára maga a minszki Bastille: az Okresztyina.

„Itt meztelenre vetkőztettek minket, rögtön a folyosón. De nekem legalább nem kellett lemennem rákba, mint ott pár embernek.”

A belarusz megfigyelők hétköznapjait nem ismerők kedvéért, a rák a félig meghajolva, szétfeszített farpofákkal való álldogálást jelenti. Ekkor még mindig nem telefonálhattak senkinek, nem közölték velük, miért hozták be őket, és kik ezek az azonosíthatatlan formaruhában lévő maszkos emberek.

„De nem mondhatom, hogy velünk szörnyen bántak” – mondta Szása, jelezve, hogy van mihez viszonyítania. Ő ugyanis az első hullámmal került a fogdába, bár azt nem tudta az azonosítatlan ruhák alapján, hogy ki hozta be: a rendőrség vagy speciális egysége, az OMON. „Az OMON-osoknak, még nem volt idejük bevadulni.” A tüntetések csak az urnazárás után kezdődtek, amikor a szavazókörök kitették a nyilvánvalóan elcsalt eredményeket, vagy ki sem függesztették őket. A fogdába érkezők második hulláma már másképp járt.

„Behoztak egy keményebb csapatot, elég harciasak voltak, a szomszédos cellába vitték őket, ahol dörömböltek, kiabáltak. Az őrök előbb könnygázt dobtak a cellájukba, aztán egyenként hozták ki és ütötték verték őket véresre. Egy fél óra után csend lett” – emlékezett vissza Szása, akivel pár órával később a hatfős cellában már 28 ember volt. Meg egy csap és egy vécé.

Azt gondolták, másnap kiengedik őket, de három nap telt el így. „A második napon kaptunk egy szelet kenyeret. Mármint összesen. Felosztottuk 28 falatra.” „Nem is őrizetbe vett személyek voltunk, csak egyszerűen foglyok, minden jogunktól megfosztva.” Mielőtt letelt volna a 72 óra, sor került a szürreális bírósági tárgyalásra is. A folyosón álltak, arccal a falnak, egyenként hívták be őket, 5-10 perc volt az egész, mindenki 7-9 nap elzárást kapott. Aztán jött Szása, akinek a bírónővel való párbeszédét érdemes idézni:

„Hol az ügyvédem?

Miféle ügyvéd?

Hát, nem tudom, szokott ilyen lenni, az állam kirendel védőt, az jár mindenkinek.

Van szerződése?

Nincs, kössek?

Ó, az nagyon drága!

De nekem mégis kéne ügyvéd”

„Ezután kiküldtek, és megint arccal falhoz állítottak, kicsit odébb a többiektől. Ott volt már egy srác. Suttogva kérdeztem tőle: te is ügyvédet kértél? Igen – suttogta vissza.”

Végül átvitték őket egy másik épületbe, itt már a szülők által megbízott ügyvéd is jelen volt. A gyors eljárás végén Alekszandr 25 nap elzárást kapott. Csakúgy, mint az a 70 éves fogolytársa, aki maga ült be a rabomobilba, amikor a fiát és az unokáját is berángatták. Az ítéletet Szása megfellebbezte, ezután átvitték őt a Minszk közelében fekvő zsogyinói börtönbe. „De legalább beszélhettem a szüleimmel, és kaptam tőlük ételt, amit később meg is ehettem. A rendőrök általában rendesebbek voltak, ha nem látták őket a főnökeik. De elég volt egy pszichopata őr vagy tiszt, akkor a többiek követték a példáját.”

Az átszállítás sem indult megnyugtatóan.

„Néhányunkat kivittek egy udvarra. Falhoz állítottak minket. A tetőn mesterlövészek, mögöttünk pedig gépfegyveres egyenruhások sorakoztak fel. Mellettem egy férfi teljesen összeomlott. Csak azt ismételgette, hogy ő katona volt, tudja, hogy most megölik, és hogy a kislányát akarja látni.

Remegett. Valószínűleg tényleg ránk akartak ijeszteni, de abban biztos voltam, hogy fel sem merült a kivégzésünk, különben minek lett volna a színjáték a bírósággal” – mondta a pszichológus végzettségű Szása, aki egy átképzéssel most egy IT-cégnél dolgozik jónak mondott, 200 ezer forintnak megfelelő fizetéssel.

Zsogyinóból két nappal később kiengedték. Egy ideig inkább otthon ült, de néhány nappal később már újból kiment tízezrekkel az utcára. „Apám addig nem tüntetett, de azóta ő is volt kint” – jelezte Szása, hogy mennyi visszatartó erejük lehet ezeknek a letartóztatásoknak. (A beszélgetésünk után pár órával, az új ítélet alapján Szása végül hat napot kapott, amit a bíróság letöltöttnek tekintett.)

Anyával a tüntetésen

Ugyanígy nem tartja vissza a fogdában töltött kilenc napja Bászját sem. A 22 éves lányt édesanyjával együtt vitték be szeptember első hetében, amikor Lukasenko kis hezitálás után ismét keményebb eszközökkel nyúlt tüntetőkhöz.

A tüntetést Maria Kolesznyikova támogatására szervezték. Az ellenzéki vezetésben az elnökjelölt Szvetlana Tyihanovszkaja és Veronyika Cepkalo mellett főszerepet vivő nőt a hatóságok akkor már napok óta ismeretlen helyen őrizték – később az államhatalom elleni szervezkedésért emeltek vádat ellene. (Tyihanovszkaja és Cepkalo ekkor már Lengyelországban volt, ahogyan Cepkalo férje is. Tyihanovszkajáé viszont május óta egy belarusz börtönben, ahogyan az elnökjelöltséget megcélzó Viktor Babariko is, akinek stábját eredetileg Kolesznyikova vezette.)

A nők hangsúlyos megjelenése az ellenzék élén külön fejezete lehet annak, miért is lett más ez a tüntetési hullám, mint a korábbi években. Lukasenko alábecsülte jelentőségüket – ezért is nem akadályozta meg a kézivezérelt központi választási bizottság Tyihanovszkaját az indulásban – szívesen beszélt arról, hogy nem nőknek való a politika. Véletlen egybeesés lehet, de a nemzetközi visszhangban szerepet játszhatott a metoo mozgalom is, amit Lukasenko aligha vett komolyan. Most a nők a tüntetéseken is hangsúlyos szerepet visznek, a Tyihanovszkaja–Cepkalo–Kolesznyikova trió az ellenzék szimbólumává vált. És az ellenzék koordinációs tanácsának vezetőjeként ezt a vonalat erősítette az irodalmi Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics is – akinek őrizetbe vételét a hatalom korábban meglebegtette, így az elmúlt napokban egy időre elhagyta az országot.

Bászjáék tüntetése azonban nem volt nagy. „Egy nő elővett egy plakátot, végül többen köré gyűltünk. Ekkor jött egy fickó, lökdösődött, mi anyámékkal összekapaszkodtunk. Ezután zöld ruhás, maszkos emberek rángattak minket, anyám engem védett – mesélte. – Végül az ő kezét kicsavarták, nekem a nyakamat fogták, úgy toltak egy ideig, aztán egy azonosítatlan kisbuszba tereltek”. Bent már heten voltak, 20 és 60 közötti nők.

Előbb a központi kerületi rendőrségre vitték őket.

„Anyámat hamar elengedték, mondták, hogy menjen csak ki, mindjárt engem is utána küldenek” – ilyen megnyugtató dolgokat gyakran mondanak, például amikor sürgetve papírt tolnak az ember elé gyors aláírásra, de mások tapasztalatai szerint jobb ezt eleve el sem hinni. Bászját sem engedték el, még aznap átvitték az Okresztyinára, az elítélt bűnözők szárnyába, amelyet több más őrizetes elmondása alapján mostanra kiürítettek, hogy legyen hely a tüntetők begyűjtésére.

Az első cella tűrhető volt, még kenyér is volt az asztalon. Sajnos egyszer panaszkodtak a levegőre, így a következő éjszakára már egy sokkal büdösebbet kaptak. De Bászjáékat legalább nem zsúfolták össze. A hatszemélyes cellákban sosem voltak többen. A rokonoktól is kaphattak csomagot, étellel, meleg ruhával, később könyveket is magukhoz vehettek.

Ellenzéki ütemváltás

„Volt egy szellőzőnyílás, azon keresztül a szomszéd cellával is tudtunk beszélgetni. Őket is a tüntetésekkor hozták be.” A kapcsolatfelvétel egyszerű volt: a régebbiek lekopogták a tá-tá-titi-tá ütemét – ami megint csak mutatja, hogy bármiből lehet szimbólum, ez történetesen az Éljen Belarusz (Zsive Balarusz) kódja lett a cellák között. Innentől aztán ment a beszélgetés is, annyira, hogy később a cellából az egyik lány találkozott a másik cellában ülő fiúval.

Bászja tárgyalása a megszokott módon zajlott: a koronavírusra hivatkozva online ment le. „Hol elment a kapcsolat, hol a folyosó zajától nem alig hallottam a telefonon, amit a nagy leterhelés miatt a fogdába rendelt közlekedési rendőr adott oda. A sajátja volt, miközben a bírónő beszélt, jöttek le rajta az ismerőseinek a csetüzenetei.”

Bászja a vád szerint ellenállt, amit egy tanú igazolt is. A tanú bevett koreográfiája a következő: egy maszkos, azonosítatlan rendőr, akit az ő személyiségét védő biztonsági okokból leginkább Ivan Ivanovics Ivanovnak hívnak. Ezek a tanúk a vádlott arcára mindig pontosan emlékeznek, az egyéb pontosító kérdések elől viszont kitérnek. A bírót ez nem zavarja, a tanú mindig hitelt érdemlő. Bászjáról mellesleg fotó is van, ahogy zöld ruhás kíséri a buszhoz, mégis elfogadta a bírónő, hogy egy bemutatkozó, rendőri egyenruhát viselő férfi terelte oda. Más elítéltek arról is meséltek, hogy a védelem fényképes, videós bizonyítékait a bírók hol készek megnézni, hol nem.

Eddig viszont nem érte el a célját a sok elzárás: sokan inkább csak eltökéltebben tüntetnek, és rokonaik, szüleik, barátaik is csak jobban bevonódtak, ha addig nem tiltakoztak. „Ha én ülök, öten jönnek a helyünkre az utcára. Ha börtönben vagyok, másokat nem tudnak a helyemre hozni, így akkor is van értelme a küzdelemnek, ha bevisznek. Ráadásul már tudom, mire számíthatok, így nem annyira félelmetes” – magyarázta a dolog pszichológiáját egy másik tüntető.

Többen meséltek arról, hogy az őrök vagy a terepen lévő rohamrendőrök, szerződéses katonák – mert ezek szerint a hadseregből is rendeltek át olykor – sokszor lazábban, emberségesebben viselkedtek, ha nem látta őket a főnökség. Van, aki szerint ez a hatalom valódi repedésének a jele, mások szerint csak félnek és jó pontokat akarnak gyűjteni a rabok előtt egy esetleges rendszerváltásra gondolva.

Hogy mennyi valódi áldozatuk lehet a tüntetések – és általában az ellenzéki megnyilvánulások – miatti fellépéseknek, az kérdés: a kórházi sérülések sem feltétlenül így kerülnek végül a statisztikába, ahogyan a fogdákban meghaltakat is lehet másképp regisztrálni. „Láttam egy epilepsziás srácot, a folyosón rángatózott, habzott a szája. Az őrök annyit mondtak, hagyja abba. Hát, nem hagyta. Végül elvonszolták, többé nem láttam. Ha kórházba is vitték, de mondjuk út közben meghalt, aligha derül ki valaha is, hogy a fogdában lett rosszul” – mesélte egy szintén több napos elzárásra ítélt tüntető.

III. A módszerek

Lukasenko hivatalosan 80,1 százalékkal nyert – nagyjából, ahogy mindig – Szvetlana Tyihanovszkaja 10,1 százalékot kapott, három, inkább formális jelölt két százalék alatti eredménye mellett. A fővárosban Lukasenkóra 64,5 százalék szavazott, hivatalosan. De hogyan is zajlik a megszűrt választási bizottságok által ellenőrzött és a szavazóhelyiségekből kitiltott megfigyelők nélkül tartott választás? A bizottságok többnyire munkaközösségek: például iskolák esetén az igazgató a választási bizottság elnöke, a tagok a tanárok, márpedig ez az alárendeltségi viszony sem kedvez, ha valaki ellene akarna szegülni az eredményeket manipuláló hatalmi akaratnak. Mégis akadtak ilyen helyek. „A mi körzetünkben nyert Tyihanovszkaja, a rangidős tanárok nemet mondtak a fiatal igazgatónak, akit persze a kerületi központba be is hívtak emiatt” – mesélte Kszenyija Medvegyeva. A választást a szokásos kényszerű távolságból megfigyelőként végigkísérő aktivista kerülete 37 szavazókörből állt. „Mielőtt a központba kerültek a jegyzőkönyvek, tizenhármat sikerült kikérnünk. Persze mindet ki kellett volna adniuk, de az már ennyiből is látszott, Tyihanovszkaja csak ezekben a körzetekben hétezer szavazatot szerzett. Ezután az összes jegyzőkönyv a kerületi választási bizottsághoz került, aminek az ülésére a rendőrök senkit nem engedtek be. Csak másnap kaphattuk kézhez az összesített kerületi jegyzőkönyvet. Eszerint viszont, pedig itt már nem 13, hanem 37 szavazókör eredményei voltak, Tyihanovszkaja összesen csak ötezer szavazatot kapott” – adott képet a nagymértékű és nem túl szofisztikált választási csalásról Medvegyeva.

Egy másik forrás pedig arról számolt be, hogy az ország keleti részén – a hagyományosan Lukasenko legnagyobb választói bázisát adó területen – az általa látott, még kozmetikázatlan jegyzőkönyv is csak 53 százalékot mutatott Lukasenko mellett, annak a körzetnek egy szavazókörében, ahol az elnök végül csaknem 90 százalékkal nyert.

Kirúgták az igazgatót, mindenki felmondott

„A két nép és a két ország sokkal közelebb van egymáshoz, mint azt gondolni szoktuk” – csengenek a fülembe Orbán Viktor szavai, amelyek a nyár elején Lukasenkónál tett – a választások közelsége miatt talán nem túl jól időzített – látogatásakor hangzottak el.

Leginkább ezzel magyarázható, hogy Budapest érdemben nem kommentálta a belarusz eseményeket. Most sem túl hangosan áll ki, de azt a magyar kormány végül kimondta, hogy a lengyel álláspontot követi. Márpedig ez azt jelenti, hogy Lukasenkót nem fogadja el legitim elnöknek.

De a kormányfő mondata valójában pontos, és ez nem kikacsintós irónia a rendőri brutalitásra gondolva – vagy ha igen, akkor e tekintetben inkább 2006 merülne fel, a tüntetések rendőri kezelését ugyanis óriási tévedés lenne a jelenlegi magyarországi gyakorlathoz bármennyire is hasonlítani. A közszolgálati tévé stílusa már nem különbözik, de azt ott se nagyon nézik. Sokkal fontosabb a társadalmi reakciókban felbukkanó párhuzam.

Bőven akadnak most egyetemi tiltakozások, amelyeket a hatalom elítél, megtévesztett, hőzöngő hallgatókról beszél, miközben az egyetem kiáll diákjai mellett. Így tett a minszki nyelvészeti intézet, amikor több diákját előállították egy kisebb szolidaritási tüntetéskor.

Vagy ott van Nyikolaj Szurkov esete: A 44 éves férfi a minszki Janka Kupala színház fővilágosítója volt, egészen nyárig, amikor az igazgatót leváltották. Akkor Nyikolaj és csaknem a teljes társulat, több mint 70 fő, egy emberként felmondott. Szeptemberben így el sem indult a nemzeti színház századik évada. Most az épület üres, a kormányból az igazgatói székbe ültetett miniszterhelyettesnek nincs is miért bemennie a Lukasenko alatt mindig is tüskének számító nemzeti színházba, amely belarusz nyelven ad elő – miközben Lukasenko mindig is az oroszt részesítette előnyben. A társulat most azt tervezi, hogy közösségi finanszírozással egy új színházat hoznak létre.

Az elbocsátás körüli időben a színház, a tüntetések első napjaiban, hatalmas fehér-piros-fehér lobogókat húzott fel az épület homlokzatára. Ez elég egyértelmű állásfoglalás volt: A „bcsb” – ahogyan belaruszul a színek rövidítése alapján mondják – a tiltakozások fontos szimbóluma lett. A 20. század elején, a belarusz nemzeti öntudatra ébredéskor született, de a Szovjetunió alatt eltűnt, és csak az 1991-es függetlenné váláskor lett hivatalos. Nem sokáig, mert az 1994-ben hatalomra jutott Lukasenko a szovjet dizájnú zászlót állíttatta vissza.

Nyikolaj szerint azonban a rendszer mindig meglátta a bcsb-t ott is, ahol nem volt. „Az előadások főpróbáján mindig bent ült valaki a minisztériumból. Évekkel ezelőtt, az egyik darab párbajjeleneténél a hátteret fehérrel világítottam meg, ami aztán átváltott vörösbe. Akkor tényleg csak a párbajra, a vérre, a kontrasztra gondoltam, eszembe sem jutott a zászló. A cenzorok, mondhatjuk őket annak, viszont azt mondták, ezen finomítsak.” Akkor finomított, augusztus 10-én viszont nem: az egész épületet fehér és vörös színnel világította meg.

IV. Moszkva

A kívülálló számára Belarusz leginkább orosz nyelvű. A folyamat nagy lendületet az ötvenes évek urbanizációjával vett, de a Szovjetunió megszűnésével sem állt le. Az ország hivatalos nyelve az orosz és a belarusz. A mindennapokban azonban az orosz dominál. A tévéműsorok java orosz, utcán oroszt hallani. A metró ugyan belaruszul beszél, az utcatáblák is belaruszok, ahogy sok hivatalos felirat is az épületeken, de a hivatalokon belül inkább az oroszt használják és persze Lukasenko is csak oroszul szólal meg nyilvánosan. Vannak ugyan belarusz nyelvű általános iskolák, de az iskolák többsége is orosz, belaruszul ott csak a belarusz irodalmat tanulják. A diplomáig pedig kizárólag oroszul lehet eljutni, feltéve, ha az ember nem kifejezetten a belarusz nyelvet és kultúrát tanulmányozza az egyetemen.

Uladzimir viszont ahol teheti, belaruszul beszél. „Csak a rendőrökkel nem. Meg persze a bíróságon sem kockáztattam volna meg, hogy belaruszul beszéljek” – a 33 éves kulturális programszervező ugyanis szintén megjárta a fogdát az elmúlt hónapban. Egy korábbi koponyaműtétje miatt hat nappal megúszta, egy Bászjáéhoz hasonló tárgyalás után. „Mások inkább 9 napot kaptak, de az utánam következő szívsebész hetet, tekintettel arra, hogy máskülönben műtétjei maradtak volna el.”

Ualdzimir egyik meghatározó gyerekkori emléke, hogy a szülei sírnak, amikor Lukasenko ismét bevezette a szovjetre hajazó zászlót a fehér-piros-fehér helyett. Nála magától értetődő volt, hogy elsősorban belaruszul akar beszélni – ezért is írtuk át a nevét a belarusz alakból, nem pedig az oroszos Vlagyimirból. „Ezt most már tudomásul vették azok a barátaim is, akiknek ez nem magától értetődő. Tudod, mihez hasonlít az egész? Egy coming outhoz. Nem is értem a keményvonalas nacionalistákat, miért vannak az LMBTQ ellen, pontosan ugyanazt a kisebbségi elnyomást élik meg, mint azok, akik csak annyit akarnak, hogy belaruszul fejezhessék ki magukat.”

„Az én ideális világomban mindenki tud oroszul és belaruszul. Nincsenek illúzióim, mint a 19. századi nemzetépítésre áhítozóknak, ez a nemzet már nyelvében kettős, ezt el kell fogadni” – mondta Uladzimir.

És valóban, ebben is más a mostani, Lukasenkóval szembeni össztársadalmi tiltakozás. Korábban hangsúlyosabb volt, hogy az ellenzék vezetői megszólaljanak belaruszul. Most viszont Tyihanonvszkaja is orosz nyelvű, ahogyan az ellenzék több vezetője is ezt használja.

„Én régebben inkább távol tartottam magam a politikától: Lukasenkótól éppúgy, mint a belaruszságát kiemelő ellenzéktől” – mesélte Kszenia Medvegyeva. A filozófus doktorijára készülő nő idén viszont Viktor Babariko stábjába is beszállt önkéntesként, szervező lett, a választási bizottságba persze hiába jelentkezett, de megfigyelő lett.

Orosz gyökerei vannak, ahogyan sokaknak, akik kimennek tüntetni Lukasenkóval szemben. „Ha orosz az anyanyelvem, mitől vagyok belarusz? A történelemtől. Persze, Oroszország közeli, de közös országot nem szeretnék” – mondta Szása. „Ez egy különleges hely és elegem van abból, hogy az országomról külföldön mindenkinek csak ez az agroführer jut eszébe”.

Mások arról beszéltek, hogy elég összevetni az orosz vidéket a belaruszokéval. Amit az orosz állam kínál a nagyvárosoktól távol élőknek, abból Belarusz nem kér. „Az a tisztaság és rendezettség, amit látsz, az a kultúra része. Nem Lukasenko érdeme, nekem ezt is jelenti Belarusz” – mondta a szintén félig orosz Nyikolaj.

Ha nincs Lukasenko, győz a demokrácia?

Fentebb azt írtuk, hogy hosszabb távon Lukasenko vesztésre áll. És bár a tömeges tiltakozások hatására áll vesztésre, ez nem jelenti, hogy az ellene utcára vonuló tüntetők viszont nyerésre állnak. A folyamat vége ugyanis a hatalmi struktúra olyan átalakítása lehet, amelynek a végén a Kreml befolyása erősödik meg. Paradox módon ugyanis Lukasenko eddig ennek egy bizonyos szinten túl akadálya is volt. A 90-es években még intenzíven támogatta, hogy az Orosz–belarusz Szövetségi Államot valódi tartalommal töltsék meg. Szovjetnosztalgiára építő politikájának ugyanis elég híve volt Belaruszban és Oroszországban is ahhoz, hogy a szövetségi államon keresztül megpróbálja a Kremlben is megszerezni a hatalmat. A Kreml Borisz Jelcin utódjának azonban az 1998 előtt szélesebb körben ismeretlen Vlagyimir Putyint tette meg 1999 szilveszterén, innentől kezdve Lukasenko már nem szorgalmazta, hogy a szövetségi állam több legyen egy formális közösségnél. 2018-tól azonban Moszkva jelezte, hogy érdemes lenne szorosabbá tenni a kapcsolatot – akkor még elemzőknél opciónak tűnt az is, hogy 2024 után a most csak papíralapú szövetségi állam létrehozandó elnöki székébe mentené át hatalmát Putyin. Lukasenko világosan látta, hogy ez saját hatalma lenullázását jelentené, így ígérgetve, de kitért a valódi integráció elől – és továbbra is sajátos módon lavírozott Moszkva és Brüsszel között, ahogy mindig is tette. Tapogatózott Pekingnél is, de a kínai beruházások mértéke továbbra is szerény Oroszország gazdasági befolyásához képest.

Mostantól azonban nehezebb lesz nemet mondania Moszkvának: a Lukasenko mögött álló apparátus ugyanis pontosan tudja, hogy innentől túlélésük garanciáját nem a bázisát vesztett elnök, hanem a Kreml iránti lojalitás biztosítja. Lukasenkót – aki a múlt héten egy másfél milliárd dolláros hitelről is megállapodott Putyinnal – tehát sajátjai nem engedik majd, hogy szkanderezzen Moszkvával: így talán hamarosan belemegy az állandó orosz katonai bázis létrehozásába, később pedig a mindeddig állami kézben őrzött nagyvállalatok privatizálásába. Ezután viszont Moszkva nem kényszerül arra, hogy minden ügyben Lukasenkóval egyeztessen. Ám ehhez érdemes a belarusz elnöki hatalmat csökkenteni – azaz jöhet az alkotmánymódosítás, aminek lehetőségét Lukasenko is meglebegtette augusztus legbizonytalanabb napjaiban, amikor azt is mondta, hogy talán egy kicsit sokat ült az elnöki székben.

Elnöki helyett parlamenti felé elmozduló berendezkedés, ismét megjelenő pártok, a kormányfő súlyának növelése: mindezek olyan ígéretek, amelyek formálisan ugyan egybeeshetnek a tüntetők követeléseivel, valójában azonban oda vezethetnek, amitől eddig épp Lukasenko miatt tartott a belarusz társadalom egyre nagyobb része: Moszkva befolyása még nagyobb lesz.

Lukasenko ugyan előszeretettel beszél nyugatról jövő szervezkedésről, az EU azonban láthatóan tanácstalan. Lényegében kimondta ugyan, hogy nem ismeri el Lukasenko győzelmét, sőt, Tyihanovszkaját egyre több ország kezeli afféle emigrációs kormány vezetőjeként, de túl a szimbolikus gesztusokon nem történt semmi. A francia elnök fogadta Tyihanovszkaját, de az Emmanuel Macronnál tett vizit keveset tesz hozzá a tiltakozási hullámhoz. Az EU végül semmilyen érdemi szankciót nem léptetett életbe sem Belarusz, sem egyes vezetői, még maga Lukasenko ellen sem.

Az EU-nak nincs stratégiája arra, mit is kínáljon azoknak a szomszédoknak, akiknek nincs esélyük a tagságra, de bizonyos távolságot is szeretnének tartani Moszkvától. Igaz, ellentétben Ukrajnával vagy Grúziával, a belarusz tüntetők nem követelik az EU- és NATO-tagságot. Valójában ebben is rejlik a tüntetések ereje: nincsenek megosztó külpolitikai kérdések, a lényeg Lukasenko rezsimjének felszámolása. Valójában ezért is tart tőle a Kreml: ez ugyanis mintát adhat az orosz társadalom azon – nem elhanyagolható – részének, amely belefáradt a formális és csalásokat sem nélkülöző választásokon hatalmát újra és újra megerősítő kormánypárt és a leválthatatlanságán dolgozó elnök hatalmába.

V. Címer és csetszoba

A dolog azonban nem ilyen egyszerű, ahhoz túl sok minden történt az elmúlt fél évben a belarusz társadalommal. Sokan úgy élik meg, hogy az ország most küzd meg a Szovjetunió megszűnésével ölébe pottyant függetlenségért. Most zajlik a belarusz rendszerváltás, amit nem sokan tudnának le egy formális váltással, még akkor sem, ha az eredeti követelés egy új választás és Lukasenko visszavonulása volt.

Mostanra azonban már a rendőri brutalitás elrendelőinek, végrehajtóinak felelősségre vonása is egyre határozottabb követelés. Hekkerek révén kiszivárogtak a maszkokba bújtatott, azonosítatlan rendfenntartók személyes adatai, ami még kézzelfoghatóbbá teszi az elszámoltatás igényét. Eközben a társadalom sokkal öntudatosabb lett, mint volt, akár egy éve.

Ez sokak szerint a járványhelyzettel indult: Lukasenko kijelentette, hogy ez csupán egy komolyabb megfázás, önmagában ettől senki nem fog meghalni – hivatalosan nem is igen halnak, 73 ezer fertőzésre 828 halálos áldozat jutott szeptember 29-ig –, hideggel, vodkával, munkával remekül megvédheti magát a vírustól az ember.

Amikor az emberek látták, hogy az állam nem kezeli megfelelő súllyal a járványt, maguk kezdtek szervezkedni, maszkokat beszerezni, kórháznak, lakóközösségeknek szétosztani. Csetszobák szerveződtek a Telegramon, amelyet a hatalom ma a legnagyobb ellenségének tekint. Lukasenkónak tulajdonképpen igaza van, hiszen ezeket a csatornákat nem lehet elhalkítani az állami médiumok propagandazajával.

„Régen nem is köszöntem a szomszédnak, ma meg csetközösségekben vagyunk kérdezzük, kinek mire van szüksége” – mesélte a már idézett Bászja. Ezek a csetszobák nem szűntek meg, sőt, egyre több lett belőlük: ma már megszokott, hogy lakótelepszinten alkotnak közösséget, és nem csak online, hanem offline is.

Novaja Borovaja egy külvárosi lakótelep, a Minszkben megszokott rendezettséggel és tisztasággal. Esténként az egyik téren rendszeresen összegyűlik 50 vagy akár 300 ember, beszélgetnek, zenét hallgatnak – elmaradhatatlan a „szovjet Jim Morrison”, azaz a szintén 27 évesen meghalt Viktor Cojtól a Peremen (Változás) című szám – és persze fehér-piros-fehér zászlót lobogtatnak.

Sok ablakban is lóg belőle, de most ezt nem piszkálják a rendőrök. „Volt, hogy becsöngettek egy-egy ilyen lakásba, de nem nyitottak nekik ajtót. Ezután valakik lekapcsolták az áramot, mire persze a lakók kinéztek a folyosóra és a civilruhás KGB-sek akkor rontottak be” – mesélte egy anyuka a taposóbiciklivel száguldozó gyerekei között állva, kezében fehér-piros-fehér zászlóval, miután megbizonyosodott róla, hogy Magyarországról jöttem. Megvan az oka a gyanakvásra, pár napja egy ilyen rendezvényről hazafelé vittek be két résztvevőt.

Este fél kilenc van, már sötét és elég hideg, de pár tucat ember, gyerekekkel így is kint van. „Tegnap többen voltunk, a címerről szavaztunk” – mesélte egy fiatal édesapa. A lakótelepi címer nem csak közösségszervező szimbólum, de gyakorlati funkciója is van: a hétvégi felvonulásokkor igyekeznek ezek alá rendeződni az egy helyen lakók. Nem azért, hogy ne legyen annyira unalmas az út hazafelé, hanem azért, mert minél többen vannak, annál kisebb a veszélye annak, hogy a rendfenntartók rabomobilokba gyűjtik őket.

Novoja Borovaja esete nem különleges, ez a fajta közösségi öntudatra ébredés egészen megszokottá vált Minszkben, de más városokban is.

Uladzimir szerint ez az a horizontális szerveződés, amely minden korábbinál erősebbé teszi a mostani tiltakozásokat.

„Így jöttünk rá, hogy nem vagyunk egyedül. Biztos nagy szavak, de tényleg egy új nemzet születik.”

(Borítókép: Őrizetbe vett tüntető Minszkben a választás éjszakáján 2020. augusztus 9-én. Fotó: Viktor Tolochko / Sputnik / AFP)