„A gyerekeim jöjjenek haza, nem érdekel semmi más” – elrabolt túszok hozzátartozóival beszéltünk Tel-Avivban

„A legjobb barátom volt, a kezem között halt meg” – a 22 éves Ori a kávézó bejárata felé néz, ahol barátja, a kávézó üzletvezetőjének fotója áll. Mor vele együtt volt a Nova Fesztiválon, ahol a Hamász október 7-i támadásakor a legvéresebb mészárlást hajtotta végre. „Pedig ennyin múlt, hogy megússzuk” – mutatta két kávéscsészét egymáshoz közel téve, mielőtt azokat átnyújtotta volna a pulton át egy vendégnek. Dolgozni kell, továbbmenni, csak így lehet – mondja. „Ha nem így tennénk, akkor akiket megöltek, tényleg a semmiért haltak meg.”

Pedig lehet, hogy az múlt kevésen, hogy ő életben maradt, mert a jelek szerint valójában a meneküléssel is a Hamász csapdájába estek a fesztivál rengeteg más vendégével együtt.

Lemészárolt fesztiválozók, távol a fesztiváltól

Eleinte szerencséseknek tűnhettek, az elsők között hagyták el autójukkal a helyszínt, amikor rakéták süvítettek el a fejük felett az alig 10 kilométerre lévő Gázai övezet felől. „Én épp a kocsiban pihentem, amikor Mor beugrott mellém, és mondta, hogy tapossak a gázba. Nem kérdeztem semmit, rögtön indultam. Ekkor már hallottuk a lövéseket is magunk mögött.” Akik a fesztivál helyszínéről nem tudtak elmenekülni, azok közül rengeteg embert a terroristák vagy megöltek – akár úgy, hogy kézigránátot dobtak be hozzájuk a szűk óvóhelyre –, vagy túszul ejtettek. Megváltásnak tűnt elszáguldani.

A Gázai övezettel párhuzamosan futó 232-es főúton mentek bő negyedórája, amikor egy lángoló autót láttak meg az úton. „Ki akartam kerülni, de előugrott egy fekete ruhás fegyveres, és egy egész tárat belelőtt az autónkba az M-16-osából.” Ori a szélvédő alá húzódva, vakon nyomta a pedált, hogy kikerülje a támadót. Több kereke is kidurrant az autónak a lövésektől, a motor is zörgött, de pár száz métert még haladtak. Orit két lövés érte a felkarján, Mor viszont súlyosan megsérült, a fején érte találat, de életben volt. Haladni viszont nem tudtak, az autó sem bírta, ráadásul ott már több szétlőtt autó állt, az úton holttestek hevertek. „Csapda volt, ott várták a fegyveresek azokat, akik menekültek a fesztiválról” – szerencséjük volt abban, hogy addigra a terroristák már továbbmentek.

Mor hátul feküdt, vérzett a feje. „Mellémásztam az álló autóban, valami törölközőt nyomtam a sebére, de eltolta a kezem, azt mondta, úgy nagyon fáj. Az ölemben tartottam a fejét, gondoltam, úgy kevésbé vérzik.” Telefonon mentőt hívott, de nem volt, aki jöjjön, a mentőket is támadás érte. Mor nem sokkal később meghalt.
A szétlőtt autók körül ekkor újra mozgás volt, Ori inkább nem mozdult. „Másfél órát feküdtem így, hallottam, ahogy kint arabul beszélnek, reméltem, hogy nem néznek be az autóba.” Végül a hadsereg egyik páncélozott autója jelent meg, ők mentették ki. „Beszálltam, volt ott egy másik srác, akinek a lábán volt súlyos sérülése. Ekkor is lőttek felénk, még egy gránátvetővel is, csak a sofőr ügyességén múlt, hogy nem találták el.”

A katonák autóról autóra adták őket, mire végül mentőautóba került a lábon lőtt fiatallal együtt. „A kórház tele volt súlyosabb sérülttel, mondták, hogy én várjak. Véreztem, de a karomat ért találat ahhoz képest, amilyen sérülésekkel ott voltak mások, tényleg semmiség volt.”

Lelőtt mackók, üres kiságyak

Ori újabb vendéget szolgál ki, süteménnyel és kávéval azon az ablakon át, amelyik a Dizengoff térre néz. Máskor vidám, bulitól hangos hely, most mécsesekkel, fényképekkel van tele. Az áldozatokéival és a Hamász által elrabolt túszokéival. Egy utcazenész hős katonáról szóló dalt énekel, a kör alakú téren a padokon, a műfüvön emberek ülnek a húszfokos novemberi estében. A tértől induló utak egyikén véres, meglőtt mackó látszik a padon, ölében az egyik túszul ejtett gyerek fotójával. Néhány száz méterre egy másik mackó egy másik gyerek portréjával.

Másfél kilométerrel arrébb áll az izraeli nemzeti színház. A Habima téren most nem lehet úgy végigrollerezniük a gyerekeknek, ahogy szoktak: 240 ágy foglalja el a nagy részét. Több helyen gyerekjátékok, plüssállatok hevernek az ágyakon. Az utalás elég világos, arról a 240 izraeliről van szó, akiket a Hamász rabolt el azután, hogy több mint 1400 embert meggyilkolt. A játékok az ágyakon pedig a túszok között lévő 38 gyereket szimbolizálják, akik közül a legfiatalabb alig tíz hónapos – igaz, nála is van most már egy fiatalabb, mivel az egyik várandósan elrabolt nő értesülések szerint már a fogságban szült.

A Habima tér másik oldalán áll egy koncertterem, amelynek erkélyén 240 életnagyságú figura, felnőtt és gyerek alak néz le a térre. Felettük, az épület tetején hatalmas neon betűkkel a fohásszá magasztosult három szó angolul: „Hozzátok őket haza!”

Hogy erre mennyi esély van és mikor történhet meg, azt ma senki sem tudja megmondani Izraelben, amelynek hadereje válaszul a Hamász támadására előbb csak légicsapásokat hajtott végre a Gázai övezetben, majd a szárazföldi erővel is bevonult. A Hamász szerint az izraeli katonai akcióknak már közel 11 ezer palesztin áldozatuk van, de a civil áldozatok magas számához a Hamásznak is köze van: egyrészt, mert támadó állásait, bázisait sűrűn lakott területekre, iskolák, kórházak közelébe telepíti, másrészt, mert igyekszik akadályozni, hogy a palesztinok az izraeli hadsereg ajánlásának megfelelően a Gázai övezet déli részébe menjenek – a lakhelyének elhagyása a 2,3 millióból már legalább 1,1 millió embert érint.

Az elmúlt napokban az izraeli erők többórás humanitárius szüneteket jelentettek be, hogy még több civil tudjon a déli részre menekülni. Viszont a terület déli részére menekült sok százezer ember sem számíthat megfelelő ellátásra, kevés ivóvíz és élelmiszer érkezett a csak részlegesen megnyílt rafahi átkelőn, ami miatt az ENSZ humanitárius katasztrófára figyelmeztetett. Az ENSZ emberi jogi főbiztosa szerint a Hamász és Izrael is követett el háborús bűnöket. Szerinte a Hamász terrortámadásai és a túszok fogva tartása egyértelmű háborús bűnök, de a palesztinok kollektív megbüntetését és kitelepítését is annak tartja.

A Vöröskereszttel szemben is fogy a türelem

A Hamász értelemszerűen a túszokat aduként használja fel Izraellel szemben: háromnapos tűzszünetet és az összes palesztin fogoly szabadon bocsátását követeli, beleértve azokat is, akik részt vettek az október 7-i mészárlásban. Eközben azt sem közli, hogy pontosan mennyi embert rabolt el, csak annyit ismert el, hogy kétszáznál több túszt tart fogva. Érdemi információt nem ad róluk, nem tudni, hol vannak, milyen körülmények között. Egyelőre a Vöröskereszt sem juthatott el a túszokhoz, akik között 38 fiatalkorú és egészen kicsi gyerek is van, és sok idős ember is, akiknek orvosi kezelésre lenne szükségük.

Hogy a Vöröskeresztnek öt hét alatt nem sikerült a látogatást elérnie, sokak türelmét felemésztette Izraelben. Csütörtökön ezres tüntetés volt Tel-Avivban, ahol főként egészségügyi dolgozók tiltakoztak a Vöröskereszt passzivitása ellen. Szerintük ugyanis a nemzetközi szervezet nem tesz meg mindent annak érdekében, hogy ezt lehetővé tegyék. „Végezzétek a munkátokat” – skandálták a Vöröskeresztnek üzenve.

Háborús bűncselekmény, hogy nem mentek el a túszokhoz – vont mérleget Liat, aki nővére fényképét tartotta a magasba, „Hozzátok haza Amit Szusszanát!” felirattal. A 40 éves nőt a Hamász legbrutálisabb támadásának helyszínéről, Kfar Aza kibucból rabolták el. „Három hétig eltűntként tartották nyilván, most annyit tudunk, hogy őt is elrabolták. De azt, hogy milyen állapotban van, hol tartják, nem tudjuk. Ezért is kellene a Vöröskeresztnek fellépnie. De van, aki szerint fél a Hamásztól”.

Liat nővére egyedül élt Kfar Azában, ahová egy éve költözött. A támadáskor rögtön írt a húgának. „Írtam neki, hogy bújjon az ágy alá, ő inkább a szekrényt választotta. Azt gondolta, hamarosan jön a kibuc őrsége, és minden rendben lesz.” Az őrséget azonban addigra már megölték a fegyveresek, és a hadsereg sem volt a közelben. „Nem beszélhettünk, csak írásban, amíg nem találták meg. Az utolsó üzenete annyi volt, hogy mindjárt lemerül a telefonom.” Csak remélheti, hogy nővére még mindig életben van. Ez a bizonytalanság igaz az összes túszra.

A magyar–izraeli lányokról sem tudni semmit

Azon kívül, hogy élnek, továbbra sem tudni semmi biztosat a két izraeli–magyar állampolgárságú lányról, a 8 éves Elláról és a 15 éves Dafnáról sem, akiket a Gázai övezet határától alig hétszáz méterre fekvő kibucból raboltak el, amikor a tőlük külön élő édesapjuknál voltak, akit a terroristák megöltek, mostani feleségével és annak 17 éves fiával együtt.

A lányok édesanyja épp Magyarországon volt a támadás idején. „A gyerekeim jöjjenek haza, nem érdekel semmi más. Nem vagyok politikus, nem tudok eleget, ahhoz, hogy megítéljem a helyzetet, csak jöjjenek haza a gyerekeim” – mondta a szintén kettős állampolgárságú Maja Zin Tel-Avivban egy magyar újságírócsoportnak, amelyben a Telex is helyet kapott.

A nőt Novák Katalin is fogadta Budapesten a tragédia után. „Olyanokkal együtt találkoztam vele, akiknek a rokonait szintén elrabolták. Éreztük, hogy velünk van, és támogat minket” – mondta a köztársasági elnökről Maja Zin, aki korábban azt is felajánlotta, hogy ha már lányai nem jöhetnek ki a Gázai övezetből, legalább ő hadd menjen be hozzájuk, vállalva a fogságot. A felvetés Benjámin Netanjahu izraeli kormányfőhöz és Joe Biden amerikai elnökhöz is eljutott, de nem reagáltak rá. Az édesanya nem keresi a felelősöket, akik megelőzhették volna a támadást. A Gázai övezet közelében a veszély mindig ott volt, bár inkább távolról jövő rakétáktól lehetett tartani, semmint az október 7-ihez hasonló áttörésről.

Bár minden bizonytalan, erre most nem lehet gondolni. Maja Zin terapeuta segítségével tartja magában a lelket, sorstársaival azonban ritkán találkozik, azt nagyon megterhelőnek érzi. Nézett már új otthont a lányoknak, ahol talán könnyebb lesz visszazökkenniük a normális életbe, ha végre hazatérhetnek.

Ami a palesztinokat illeti, Maja Zin is érzi magában a változást, de tudja, hogy különbség van a fegyveresek és a palesztinok – valamint az izraeli arabok – között.
„A repülőtéren dolgoztam, arab munkatársaim, barátaim is vannak, ez nem változott. Szeretettel fordulok az emberekhez. Akik a szörnyűségeket elkövették, azok nem emberek, hanem állatok” – mondta Maja Zin.

„Mi és sok más szülő a Gázai övezet közelében arra tanítják a gyerekeiket, hogy a gázaiak is jó emberek, nem kell félni tőlük. Tudjuk, hogy különbség van a terroristák és a palesztin emberek között.” Az édesanya azonban elismeri, erre most nehéz így gondolni.

Ha eddig nehéz volt, most lehetetlennek tűnik

„Annyit tudunk Davidról, hogy október 7-én átvitték a Gázai övezetbe, mert a Hamász három propagandafilmjében is mutatták” – meséli 26 éves unokatestvéréről egy testvérpár, a vegyészmérnöknek készülő Matan és környezetmérnöknek tanuló 23 éves húga, Tamar. Unokabátyjuk négy barátjával ment el a Nova Fesztiválra. Csak egyikük tért vissza, a fák között bujkált nyolc órán át, míg eljutott egy katonához. Davidot és egy barátját túszul ejtették a terroristák, kettő barátjukat pedig megölték.

Davidék szülei még reménykednek, hogy a fiú hazatérhet. Hogy ehhez a Hamásszal való tárgyalás a jobb út, vagy a katonai akció, azt sem ők, sem unokatestvérei nem tudják megmondani. „Mi most csak arra koncentrálunk, amit mi tehetünk. Abban biztosak vagyunk, hogy a hadsereg és a kormány minden tőle telhetőt megtesz, hiszünk Izraelben” – mondta Tamar, tartózkodva attól is, hogy a biztonsági szervek, a hadsereg és a kormány felelősségét keressék abban, hogy ez a támadás egyáltalán megtörténhetett. Ez lényegtelen, legalábbis addig, amíg David nem tér haza: „Egyfolytában arra gondolunk, mi lehet vele.”

Távolabbi kérdés az is, hogyan éreznek a palesztinok iránt, de az biztos, hogy október 7. után egymás mellett élni sem lesz könnyű a harcok elmúltával sem. Nehéznek látszik ez azután, hogy fegyveresek törnek az otthonokba, gyerekeket ölnek meg, nőket erőszakolnak meg, élve égetnek el embereket, mondta Tamar. Bátyja szerint „ahhoz, hogy mégis lehessen egymás mellett élni, mindkét oldalról sok munkára lesz szükség. Szeretném remélni, hogy csak egy kis csoport gondolkodik úgy, ahogyan a Hamász, egyszerűen nem lehet mindenki ilyen. De nehéz bízni azután, ahogy Gázában ünnepelték a kínzásokat és a gyilkosságokat. De nem is tudunk még a konfliktus utáni időkre gondolni. Először mindenki jöjjön haza.”