Az erdoğanizmus olyan, mint az orbánizmus, csak épp a török elnök most veszíthet

Öt éven át útlevele sem lehetett, az országot nem hagyhatta el, egyetemi állását elveszítette – de legalább börtönbe nem került. Dinçer Demirkent ilyen mérleget vonhatott azután, hogy alkotmányjogászként aláírta az „Akadémikusok a békéért” néven indított petíciót, amely a Törökországban bebörtönzött kurdok éhségsztrájkkal alátámasztott követelései mellett állt ki. Ankarában beszélgettünk vele a vasárnapi törökországi parlamenti és elnökválasztás hátteréről, esélyeiről és lehetséges utóéletéről.

Akadémikusok a békéért, aztán a bíróságon

„Úgy éreztem, nem tehettem mást, tudva, hogy a kurdokkal szemben igenis léteznek emberi jogi visszaélések Törökországban” – mondta a Telexnek az Ankarai Egyetem politikatudományi tanszékének oktatója. Egy aprócska irodában ültünk, azon az egyetemen, ahonnan 2017-ben kizárták. Hat év után ugyanis félig-meddig győzelmet aratott: bírósági huzavona után mégis kénytelen volt őt visszavenni az egyetem, de irodája a tavalyi döntés ellenére azóta sincsen. „És azért nem taníthatok úgy, mint régen.”

Egyetemi oktatók százai jártak Demirkenthez hasonlóan. 2012-ben indult a jellemzően terrorizmussal vádolt kurd rabok éhségsztrájkja, amelyben béketárgyalásokat követeltek, a betiltott Kurd Munkapárt (PKK) 1999 óta börtönben lévő vezetője, Abdullah Öcalan fogvatartási körülményeinek javítását, valamint azt, hogy kurd nyelven védekezhessenek a bíróságon. Ezt először 200 oktató írta alá 50 egyetemről.

2013-ban a követelés látszólag részben célt ért, hiszen az előző évi tűzszünet kihirdetése után a tárgyalások megkezdődtek, ám hamar meg is feneklettek. Ezután az országot akkor már tíz éve kormányfőként, majd utána elnökként vezető Recep Tayyip Erdoğan ismét keményebb eszközökhöz nyúlt – ahogyan a PKK is. Igaz, máig nem tudni, ki követte el az egyik legsúlyosabb robbantásos merényletet az ankarai pályaudvaron 2015-ben. A gyanú szerint ez inkább az Iszlám Állam (IS) lehetett, amely a merényletben több mint száz embert megölt. A török fővárosban még két súlyos merényletet hajtottak végre a következő fél évben.

Az IS szerepe kibogozhatatlan, a török és a kurd fél egyaránt azzal vádolta a másikat, hogy felhasználta a szíriai polgárháborúban egy időre erőssé lett szervezetet. A kurd szervezetek szerint például a kurd civilekkel végző 2015-ös merénylet Suruçban a török hatóságok csöndes asszisztálása mellett történt. Előtte a polgárháborúba süllyedt Szíriában fekvő kurdok lakta Kobanit vette be az IS, ami a kurdok szerint szintén csak a török erők passzivitása mellett volt lehetséges.

Az azonban biztos, hogy a tűzszüneti megállapodás összeomlott 2015-ben, és az akkor már harminc éve tartó konfliktusban addig meghalt törökök és kurdok, civilek és katonák 36 ezres száma tovább nőtt. A hadsereg keményen fellépett a kurd többségű délkeleti régióban, de országszerte több száz embert vettek őrizetbe.

2016 januárjában az „Akadémikusok a békéért” petíció második hulláma következett, ekkor már csaknem 1200 törökországi egyetemi oktató írta alá 89 egyetemről, köztük volt Demirkent is.

„Nincs más törvényes eszközöm a tiltakozásra, de ezzel élnem kellett. Tisztában voltam a jogsértésekkel, nem tehettem meg, hogy nem írom alá” – mondta a petícióról, amely elítélte a kurdok elleni gyilkos akciókat, deportálásokat, követelve ezek azonnali leállítását.

Az elbukott puccs Erdoğant segítette

A kormány reakciója azonban valamivel később jött. Ehhez kellett az Erdoğan elleni puccskísérlet is 2016 nyarán. Az elnök megőrizte hatalmát, a korábbi évtizedekben a szekuláris, atatürki elvekre épülő állam védelmére hivatkozva többször is beavatkozó hadsereg kudarcot vallott a máig nem pontosan felderített akcióban, amely után Erdoğan az államapparátusban és a hadseregben is nagyszámú személycserét hajthatott végre.

A kormány rendkívüli állapotot vezetett be, jelentősen szélesítve Erdoğan mozgásterét. 2017 elejére határozat született, név szerint említve az oktatókat, akiket ezután kitettek egyetemi munkahelyükről. Demirkentéknél az ország első, 1970 óta működő emberi jogi központját is bezárták.

„Nem is tudtunk arról, hogy nyomozás volna ellenünk, csak egy félbemaradt adminisztratív vizsgálatról tudtunk. A kormányhatározat nem szólt arról sem, hogy mégis milyen terroristaszervezetet támogattunk. Bírósághoz nem fordulhattunk a kizárásunk ellen tiltakozva, csak egy bizottsághoz, amelynek a döntésére öt évet vártunk”.

Volt, aki felfüggesztettet, más akár három év letöltendő börtönt kapott a terrorellenes törvény alapján. Demirkent ebbe a körbe nem került bele, de útlevelét bevonták. 2019-ben azonban az alkotmánybíróság elismerte, hogy véleményszabadsághoz való jogaik sérültek a petíciót aláíróknak a hatósági fellépéssel, ezután többeket felmentettek. Ekkor börtönben egyedül Füsun Üstel professzor ült.

A bírósági győzelem még nem jogállam

De ha van bíróság, amely felmentő ítéletet hozott, és Demirkent jogi úton elérte, hogy visszakerüljön az egyetemre, az nem jelenti azt, hogy Törökország mégis demokrácia?

„Nem” – válaszolja határozottan az alkotmányjogász. Először is, a bizottság sokáig nem vette figyelembe az alkotmánybíróság 2019-es döntését, ezért kapta vissza az útlevelét csak 2021-ben. Csak a bizottság állásfoglalása után mehetett bíróságra, hogy egyetemi helyét visszakövetelhesse. Ráadásul a döntések esetlegesek, azonos ügyekben eltérő ítéletek születtek a bíróságon is. Demirkentet végül visszavette az egyetem, de a 36 hozzá hasonló helyzetű oktatóból több mint harminccal ez nem történt meg. Végső soron az ő ítéletét a kormány a jogállam bizonyítékaként mutatja fel, miközben az oktatók elleni fellépés hatása a legtöbb esetben nem enyhült – és Demirkent a saját esetében is úgy érzi, hogy az egyetem csak részlegesen állította helyre az ő státuszát.

Az akkori tiltakozást kiváltó politikai helyzet sem rendeződött. „A kurd kérdés Törökország legnagyobb problémája a kezdetektől”, azaz az Oszmán Birodalom bukása után létrejött modern, nemzetállami köztársaság 1923-as kikiáltásától kezdve. Erdoğan hatalma első felében úgy tűnt, kész megállapodni a kurdokkal, de Demirkent szerint ez a szándék sem az ő, sem talán a kurd szervezetek részéről nem volt őszinte. Nem használt az sem, hogy a folyamat átláthatatlan volt, Erdoğan és a bebörtönzött Öcalan vett benne részt, „ez nem hasonlítható az északír rendezési folyamathoz.”

A papíron egyenlő jogokkal bíró kurdok a gyakorlatban Demirkent szerint hátrányt szenvednek. Nem csak a nyelvhasználatban. Az állam másodrangúakként kezeli őket a legegyszerűbb helyzetben is. „Előfordulhat, hogy ha valaki hangosan hallgat kurd zenét az autójában, gondja akadhat a rendőrrel. Sok radikális érezheti úgy, hogy következmények nélkül támadhat kurdokra, akiknek az ilyen ügyeit a rendőrség nagy valószínűséggel érdemben nem is vizsgálja ki” – hozott példát Demirkent.

Demokratának indult, illiberális lett belőle

Szerinte Erdoğan az első hat-nyolc évben sokakban keltette azt az illúziót, hogy az ország demokratikus rendszerének megerősítésén dolgozik. „Én ezt akkor sem hittem. Az első lépés az elnök közvetlen választását lehetővé tévő 2007-es alkotmánymódosítás volt.” 2014-ben a kormányfői pozícióból Erdoğan át is nyergelt az államfőire, ekkor azonban még a kormányfőn keresztül őrizte hatalmát. Gondot okozott azonban neki, hogy 2015-ben pártja, az AKP csak iszlamista koalíciós partnerével, az MHP-vel együtt birtokolta a parlamenti többséget, ami a parlamentáris rendszerben szűkítette a mozgásterét. Ez úgy vált lehetővé, hogy a kurd képviselet – a többszöri betiltások ellenére mindig újjáalakuló, etnikai alapon szerveződő párt – megugrotta a magas, tízszázalékos parlamenti küszöböt.

Így, bármi is volt a háttere, jól jött a 2016-os, Erdoğan elleni sikertelen puccs, amely után egy évvel Erdoğan népszavazás útján (51,8 százalékkal) végigvitte az újabb alkotmánymódosítást, amely parlamentáris helyett elnöki rendszert vezetett be. 2018-ban ezt, a valódi hatalommal járó elnöki pozíciót a választásokon Erdoğan már az első fordulóban meg is szerezte 52 százalékos többséggel.

Nem csak török sajátosság

A rendszer kiépülése nem egyedülálló folyamat. „A populista, totalitárius rezsimek népszerűsége nőtt, még az Egyesült Államokban is, de ezt láttuk Magyarországon is” – mondta, jellemző példájaként annak, hogy Törökországban több elemző is párhuzamot von a magyar és a török politikai berendezkedés között. „Azonos eszközökkel dolgoznak. Választásra szükségük van, de a szabályokat maguknak megfelelő módon változtatják. Kriminalizálják az ellenfelet, külföldi finanszírozásról beszélnek” – sorolta Demirkent, megjegyezve, hogy

az „erdoğanizmus olyan, mint az orbánizmus”, azzal a különbséggel, hogy Erdoğan húsz év után valóban elveszítheti a hatalmát.

Hogy mi tartja egyben a rendszert? Demirkent szerint az iszlám ideológia több mint máz, valódi tartalma van, de fontosabb a klientúra kiépítése. Aki közel áll az AKP-hez vagy a koalíciós partner MHP-hez, az kapja a beruházásokat, de akár alacsonyabb szinten a hivatali – tehát állami, nem kormányzati – állást is. Épp ezért nyilvánvalóan az ellenzék kezére játszik a gazdasági válság és az infláció is. Hogy a több mint 50 ezer halálos áldozatot követelő februári földrengés mennyire rengethette meg Erdoğan politikai hátországát, azt nehéz felmérni, de bizonyos, hogy a mentési munkálatok hiányosságai – és a korábbi, az építkezést megkönnyítő laza szabályozás, amely miatt az épületek is kevésbé voltak földrengésbiztosak – csökkenthette támogatottságát.

Demokrácia nincs, valódi választás van

Ám ha Törökország Demirkent szerint nem is demokrácia, a démoszra – azaz a népre –, a választási győzelemre szükség van a hatalom gyakorlásához. Így aztán abban nem kételkedik, hogy ha Erdoğan veszít, kénytelen lesz tudomásul venni az eredményt. Törökország 1950 óta többpárti rendszerben él. 1960-ban és 1980-ban is beavatkozott a hadsereg – nem mellesleg a megdöntött kormányfőt is kivégezték 1961-ben –, de a következő választások eredményét elfogadva ismét átadta a vezetést.

„Persze, a védelmi és a belügyminisztérium riogatja a választókat, hogy ki tudja, mi lesz, ha az ellenzék nyer”, de Demirkent szerint ha Erdoğan veszít, átadja a hatalmat. „Nem lesz más választása.”

Hogy az ellenzék győzelme mit jelentene, az azonban kérdés. A szövetség kétségtelenül széles, ami előny a választáskor, de hátrány lehet a kormány működtetésekor. Van a koalícióban szociáldemokrata, iszlamista, nacionalista, hagyományos jobboldali demokrata párt, köztük Erdoğan két korábbi szövetségese. A választáson végül az ezúttal Zöld Baloldal néven induló kurd párt is támogatja a közös elnökjelöltet, Kemal Kılıçdaroğlut.

„Nincsen közöttük kulturális, politikai kapocs. Azon az alapon jöttek össze, hogy le akarják váltani Erdoğant

– szólt a bizonytalanságról Demirkent. – De bizonyos, hogy demokratikusabb rendszert ígérnek, kormánytól független bíróságokat. Aki rájuk szavaz, erre az ígéretre szavaz. De hogy pontosan mi következhet győzelmük esetén hétfőtől, azt nem tudjuk.”

Az utóbbi évtizedek legfontosabb török választása

A Telex Isztambulban és Ankarában két-két tudósítóval van jelen, hogy a helyszínről számolhassunk be a kampány és a választások legfontosabb eseményeiről. A török választásról szóló cikkeinket ezen a linken lehet böngészni. A török és a magyar ellenzék hasonlóságairól és különbségeiről, a vasárnapi esélyekről ebben a cikkünkben írtunk hosszabban, a választást meghatározó gazdasági helyzettel pénteken egy podcastadásban foglalkoztunk részletesen, szombaton pedig helyszíni riportban mutattuk be, mit gondolnak Isztambulban a helyiek a rekordmagas inflációról, illetve egy közvélemény-kutatóval is átbeszéltük a várható eredményeket. Ellátogattunk egy ankarai kormánypárti kampányrendezvényre is, ahol Erdoğan hívei arról beszéltek, miért szavaznának a mostani elnökre. Az erről szóló videónk itt nézhető meg: