Idős vagyok, nem megyek sehová a rakéták elől. Minek? Volt, aki elment, mégis elérte a csapás

„Azt hiszik az oroszok, ezzel összetörnek minket? Hát, tévednek, ettől csak elszántabbak leszünk” – Julija szavai nem teátrálisak, nagyjából egybefolytak azzal a mondattal, hogy

„a rakétatámadás utáni munkálatokat befejezzük, amint az utolsó áldozatot is megtaláljuk. Az éjszaka folyamán egy féléves csecsemő és szülei holttestét emeltük ki a romok alól.”

A zaporizzsjai rakétatámadásban megsemmisült lakóháznál állunk, a katasztrófavédelem akkor harmadik napja volt az ötszintes épületnél.

13 ember halt meg, hétfőre gyásznapot hirdettek az emlékükre. De messze nem ez a civilek elleni legsúlyosabb orosz támadás Zaporizzsjában azóta, hogy Oroszország tavaly február 24-én megtámadta Ukrajnát.

Zaporizzsja együtt él a halálos fenyegetéssel

Tavaly októberben két rakéta is lakóépületbe csapódott – 12 és 17 halálos áldozat volt akkor –, de a legsúlyosabb csapás szeptemberben történt, amikor egy humanitárius konvojt ért rakétatámadás: ott 30 ember halt meg, 90 megsebesült. És akkor az egy-egy halottal járó hasonló támadásokat nem is említettük.

A légiriadók rendszeresen felzúgnak – a csütörtöki támadáskor egyébként erre már nem volt idő –, de ettől nem bolydul fel a város, senki sem rohan az óvóhelyekre. Az élet megy tovább, tömegközlekedéssel, boltokkal, éttermekkel – és persze segélyosztással, hiszen bőven vannak, akik erre szorulnak a háború miatt.

A békeidőben több mint 700 ezres városban most legalább százezer menekült van.

Sokan a környező településekről vagy keletebbről, Donyeck megye felől érkeztek.

A 60 éves Ljudmila csak 70 kilométerről jött, de egészen más világból, ami még akkor is igaz, ha Zaporizzsját sem kerülték el az orosz tüzérségi támadások. Az egykor 12 ezres Orihivben, a Zaporizzsjától délre húzódó fronttól nem messze ma a lakosság alig tizede maradt, a házak és az infrastruktúra jelentős része megsemmisült. A lelket azokban, akik most sem jöttek el, nagyrészt a humanitárius segélyek tartják, és a bizonyosság, hogy az ukrán hadsereg megállítja az orosz inváziót.

Ez részben igaz, hiszen a háború egy éve tart, azóta az első hetekben elfoglalt területek felét Ukrajna visszaszerezte. Mostanra azonban vagy megmerevedtek a frontvonalak, vagy egy-egy ponton apránként épp az oroszok jönnek előre, például jó 300 kilométerrel keletebbre, Bahmutnál, bár ez érdemben nem változtat a helyzeten (a bahmuti helyzetet itt elemeztük részletesebben).

„A fiam hivatásos katona, nem sokkal a háború előtt járt le a szerződése, de maradt. Egy éve harcol. Mondta, hogy menjek akár külföldre, de egyedül nem akartam. Milyen új életet kezdjek ott?”

– így Ljudmila csak Zaporizzsjáig ment, ahol most egy kis hotelben dolgozik. Menekültként havi kétezer hrivnyát (kb. 19,5 ezer forintot) kap a nagyjából hasonló fizetése mellett. Egy régi szomszédjával lakik albérletben – csak a rezsit kell fizetnie, szerencsésnek mondja magát. „Bevallom, így is nehéz, vágyom egy kis egyedüllétre, ahogyan otthon élhettem, de nem hiszem, hogy azt az életemet visszakaphatom. Ha vége is lesz a háborúnak, ki építi újra Orihivet?”

Egy év után is hihetetlen, hogy ez a háború elkezdődött

Ez a kérdés most egyébként is messze van, senki sem vállalkozik arra, hogy megjósolja, mikor érhet véget a háború, amelynek kitörését a legtöbben lehetetlennek tartották.

„Nem hittem. Nem értettem, hogy történhetne ilyen a 21. században. Igaz, ez valójában nem tavaly, hanem már 2014-ben kezdődött, és szégyellem, de az messze volt, úgy tűnt, minket az nem érhet el.” Artur Manukjan azonban ma már bizonyos benne, hogy az elmúlt nyolc évben nem is volt esély a háború elkerülésére, előbb vagy utóbb, de Oroszország mindenképp elindította volna. „Talán előbb fel lehetett volna rá készülnünk, és akkor fel tudjuk őket tartóztatni, bár így is sokat tettünk. Az Isten így rendezte, sajnos sokan meghaltak, de érzem, hogy győzni fogunk.”

Artur 31 éves, családja a szovjet múltat idézi, bár már a Szovjetunió felbomlásához kötődik: négyéves volt, amikor szülei 1996-ban áttelepültek Örményországból. Azért Zaporizzsjába, mert két nagybátyja már itt élt a szovjet időkben is.

„Örményül beszélek a szüleimmel, örmény vagyok, de mindent Ukrajnának köszönhetek, ez a hazám.”

A városban egyébként orosz nyelvű iskolába járt – ezek inkább 2014-től, a Krím orosz elcsatolása és a kelet-ukrajnai szeparatisták orosz támogatása után álltak át egyre inkább ukránra –, a családon kívül inkább oroszul beszélt, nagyjából tavaly február 24-ig.

„Azóta igyekszem ukránul beszélni, régebben idegenebbül hatott, ma már imádom, az ukrán szövegű zenét is szívesebben hallgatom, mint az oroszt” – szolgált példával ezzel Artur arra, hogyan foszlik szét az orosz nyelv Ukrajnában a Vlagyimir Putyin által indított háború nyomán, amelybe az orosz elnök többek között épp az orosz nyelv üldözésére hivatkozva vágott bele.

„2014 előtt sokan még olyanokat is mondtak, hogy felőlük akár Oroszországhoz is tartozhatnának. Utána ezt már senki sem gondolta komolyan, tavaly óta meg végképp nem.”

Változást érez másokban és magában abban is, ahogyan az orosz társadalmat látja. „Az az igazság, hogy mostanra már felelősnek érzem mind a 140 millió embert, hogy nem tesznek a saját rendszerük ellen semmit. Mi mások vagyunk, nem akarunk olyan elnyomásban élni, mint ők, és ezt a különbséget mindinkább ki akarjuk fejezni, például a nyelvhasználatban is”.

Eközben az orosz állami hírügynökség, a Ria Novosztyi arról írt, hogy lázadás készül Zaporizzsjában az ukrán elnökkel szemben – bár ennek nincs látható jele a városban, viszont jól beilleszthető az orosz állami propaganda híreibe, amelyek régóta Ukrajna összeomlásáról, reménytelen helyzetéről szólnak – miközben Oroszország egy éve indította meg az eredetileg néhány naposra tervezett háborút.

Magyar karitatív segítség Zaporizzsjában

Artur korábban útépítő vállalkozást vitt, most csak a tartalékaiból él, ahogyan sokan azok közül, akik nem szorulnak segélyre. A háború korai szakaszától kezdve azon gondolkodott, hogyan tehetné hasznossá magát. Így alapította meg a „Jó cselekedet” (Gyij zaradi dobra) szervezetet, amely élelmiszereket, kályhákat oszt a rászorulóknak. Számos szervezettel áll kapcsolatban, már a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet (MÖSZ) is segítette a munkáját.

A magyar szervezet Ukrajna-szerte több városban aktív, Kárpátalján túl többek között Kijevben, Herszonban is vannak programjaik. A Jó cselekedet a Magyar Ökumenikus Segélyszervezettől 300 ezer hrivnyát (kb. 2,9 millió forintot) kapott, amelyen tartós élelmiszert vásárolt és osztott szét – mozgássérülteknek, időseknek és nagycsaládosoknak. Folyamatban van az állandó együttműködés kialakítása is.

Szombaton az ENSZ Világélelmezési Programja (WFP) részeként küldött tartós élelmiszereket porciózták fel és osztották ki. 12 kilós csomagok liszttel, tésztával, konzervekkel. A lakótelep hamar megtelt a rászorulókkal, főként helyiekkel, de akadt köztük távolabbról menekült is. Mindenki előzetes regisztráció révén juthatott a csomagokhoz, tolongás és aggodalom nélkül, hogy esetleg mégsem jut belőle.

„Fontos ez a segítség nekünk nagyon, de tudja, mi kell igazán, kedveském? Győzelem!”

– mondta egy nő, mire egy idősebb úr inkább Kínától Amerikáig az egész világra neheztelve arról beszélt, hogy ebben a háborúban Ukrajnának, de még Oroszországnak sem osztottak lapot. „Hogy mit szeretnék? Hát azt választom, amit a többség” – zárta végül le az idős férfi saját dilemmáját arról, milyen országban is szeretne élni.

Akármilyenben is, az biztos, hogy nagyvárosban, saját lakásban lakva előnyösebb helyzetben van, mint azok, akik a frontközeli falvakban maradtak. Az ukrajnai háború egyik jellegzetessége, hogy a frontközeli területeken milyen gyorsan alakul át a mindennapi valóság 20-30 kilométeren belül. Zaporizzsjában most stabilan működnek a közművek, és elég sokan élnek a városban ahhoz, hogy boltok, kávézók működjenek.

Ehhez képest a fronthoz valamivel közelebb eső falvak egészen más képet mutatnak. Ott sokkal nehezebb a szisztematikusan pusztított infrastruktúra helyreállítása. Vannak falvak, ahol tényleg a pincében gyertya mellett töltött nappalok jelentik a valóságot, amelyben legfeljebb az hoz változatosságot, hogy a távolban hallható harcok közepette – a rakétabecsapódások veszélyének folyamatosan kitéve – el kell zarándokolni vödrökkel a vízért.

Saslikozó a világ végén

Zaporizzsjától keletre, a frontvonal mentén haladva csupa ilyen település áll. Ennek a 170 kilométer hosszú vonalnak a végén áll Kurahove, ahonnan a frontvonal északra fordul. Ezen túl 12-15 kilométerrel már az orosz vonalak vannak, a kettő között pedig az elmúlt év harcaiban súlyosan megrongált két kisebb falu, ahová az ellenőrző ponton a katonák már nem is engedtek be.

„Hát, élet ez? Gondolja, hogy 60 évesen ezt akartam csinálni?!”

– Vitalij nem várt választ a kérdésre, nem hagyott kétséget afelől, hogy nem a frontvonal közelébe került háza előtt akar az út szélén saslikot árulni az arra elhaladóknak, leginkább katonáknak. Szitkozódva beszél helyzetéről, hogy harminc év sírköves magánvállalkozás után az maradt neki, hogy a házába becsapódó rakétáktól tartson. A kurahovei férfi dühéből jutott Ukrajnának is, ami a békeidőben felületesen számolta ki a nyugdíjhoz szükséges szolgálati idejét, de még inkább Oroszországnak, ami háborút indított, Ukrajna ellen.

Kurahove valójában 2014 óta van a front közelében, a donyecki szeparatisták által ellenőrzött terület határa 2014-ben is itt volt, de a háború így is inkább csak tavaly érte el. A vezetékes ivóvizet, villanyt ötödik hónapja nélkülöző

Kurahove ugyanis Ukrajna fontos energiatermelő pontja azzal a hőerőművével, amelynek teljesítménye a paksi atomerőművel vethető össze.

Ebből adódóan szinte magától értetődő, hogy az ukrán infrastruktúra pusztítására irányuló orosz rakétatámadásoknak Kurahove is célpontjuk.

Vitalij hosszas káromkodásokkal adta ki keserűségét, végül megenyhült, és útravalóul visszautasíthatatlan saslikot is adott, amelyért pénzt sem volt hajlandó elfogadni.

Pár száz méterre Vitalij rögtönzött utcai saslikozójától áll az egykor 18 ezres település székesegyháza. Persze nem túl régi, mindössze 18 éve szentelték fel, korábban nem volt semmilyen temploma, hiszen a szovjet eredetű várost Sztálin alatt, 1936-ban a semmiből húzták fel. A Szűzanya Ikonjának székesegyháza most afféle menedék, melegedő a helyieknek.

Allának például már második menedéke: 2014-ben az 50 kilométerre fekvő Donyeckből menekült el, de nemrég kurahovei otthonát érte találat. Menekültként ő is kétezer hrivnyát kap havonta. „Nincs itt munka, nem működik semmi. Mit tehetünk? Várunk.”

A székesegyház oldalában üldögélő Andrej sem tervez mást. „Idős vagyok, nem megyek én sehová a rakéták elől sem. Minek? Volt, aki elment, aztán mégis elérte a csapás. Tudja, az ember nem menekülhet el a sorsa elől” – mondta, aztán az eleve elrendeltetésről szóló gondolatára akaratlanul is rácáfolva összehúzta magán a kabátját, hogy ne fázzon annyira.