A háború hátországa Kárpátalján: amikor nincs áram, akkor van víz, ha van víz, akkor nincs áram

Legfontosabb

2023. február 24. – 16:53

A háború hátországa Kárpátalján: amikor nincs áram, akkor van víz, ha van víz, akkor nincs áram
Felhomokzsákozott épület Munkácson – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

„Mit csinálhatnánk itt? Dolgozunk, éljük az életünket”, mondja nekünk Kárpátalján, a magyar határhoz közeli Beregszászon egy nő, amikor a háborúról kezdünk el beszélgetni vele. A főtéren játszó gyerekekre mutatva arról beszél, hogy következő hétfőig nincs most iskola, azért jöttek ki inkább ide, napozni. „Ez egy komoly háború, csak lenne már végre vége”, mondja, aztán továbbsétál, hogy ő is beálljon a bankra várók közé. A bank előtt kígyózó sorok látványa nem újdonság Beregszászon: a helyiek már teljesen hozzászoktak, hogy a bank légiriadó alatt nincs nyitva, így amikor nincs riadó, inkább beállnak a sorba, hogy félóra, óra várakozás után elintézzék, amit kell.

Miközben elsétálunk a katonák mellett, elindul a főtéren egy kivetítő, étteremreklámok után jelenik meg hirtelen a hadsereg toborzó videója, aztán újra reklámokat látunk. Néhány turista sétál el a hatalmas kivetítő mellett, hogy egy pillanatra oldalra sandítsanak az „I’m Ukranian” feliratú szuvenírek felé, miközben tőlük balra egy óriásplakát azt hirdeti, „Stop Putin, Stop war in Ukraine”.

„Legyen az ember például magyar, szlovák, ukrán nemzetiségű, itt Kárpátalján most mind ukrajnaiak vagyunk, mindenkit érint a háború”

– mondja egy másik társaság. Ahogy azt ebben a cikkünkben is bemutattuk, Kárpátalján, a frontvonaltól messze és a magyar határhoz közel első ránézésre majdnem hétköznapi életet tudnak élni az emberek, amikor nincs légiriadó vagy például áramszünet. De Beregszász utcáin kis időt eltöltve könnyen rájövünk, hogy valójában ez sem igaz: mert itt minden ukrán zászló, falra festett ukrán címer, házakból kihallatszódó ukrán zene arra emlékezteti az embert, hogy az ország háborúban áll.

Az első három hónap volt a legkeményebb

Beregszászon jártunk a háború kitörése után nem sokkal is, akkor megnéztük, ahogy az ukrajnai diákok álcahálót fontak egy iskolában, illetve bemutattuk a városban az akkori hangulatot is. Most egy évvel azután vagyunk, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát.

Beregszász polgármesterével, illetve a Magyar Ökumenikus Segélyszolgálat kárpátaljai csapatával arról beszéltünk, hogyan hatott ez az egy év Kárpátaljára a menekülthullámokkal, áramkimaradásokkal, feszültséggel és kiszámíthatatlan napokkal együtt. Közben pedig láthattuk, hogyan jelenik meg még Ukrajna egyik legbiztonságosabb háttérországában is a háború.

Babják Zoltán, Beregszász polgármestere a Polgármesteri Hivatalban – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Babják Zoltán, Beregszász polgármestere a Polgármesteri Hivatalban – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

„Tulajdonképpen egyetlen egy olyan család sincs Kárpátalján, aki ne érezte volna meg a háborúnak az ilyen vagy olyan hatását, például az élelmiszerárakat, üzemanyagárakat nézve. 25-50 százalékos áremelkedés volt ebben az évben, és ezt nagyon nehezen éltük meg” – mondja Babják Zoltán, Beregszász polgármestere.

A város az elmúlt évben több oldalról kapott segítséget, érkezett humanitárius csomag kis falvaktól és nagyvárosoktól, Budapestről és fővárosi vállalkozóktól, de még egy kis szabolcsi faluból is ide. Az egy éve tartó háború távlatából Babják úgy látja, az önkormányzat tudott reagálni a válságra, de ebben a segítségek mellett nagy szerepet játszott az is, hogy a 2001-es tiszai árvíznél már korábban megtanulták, hogy mit tegyenek, ha összeomlik az infrastruktúra.

„Az itteni pánikban az volt a legfájdalmasabb pont, hogy mi lesz akkor, ha leáll az energiaszolgáltatás, ha nem lesz víz, vagy hogyha nem jönnek élelmiszerek a boltokba. Emiatt próbáltunk, és nagyon hatékonyan sikerült is talpra állnunk a Máltai Szeretetszolgálat segítségével”, mondja Babják. Hozzáteszi, az első hónapokban kígyózó sorokat láttak a határnál, több órát várakoztak ott az emberek. „Amikor már a hadköteleseknek nem lehetett átlépnie a határt, változott a helyzet, a sorok is rövidebbek lettek”.

Gerevich János, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet ukrajnai képviseletének vezetője szerint az első három hónap volt a legnehezebb Kárpátalja számára.

A háború első napján, amikor elindultak az emberek nyugatra, nagyjából másfélszeresére nőtt meg Kárpátalja lakossága.

„Egy részük egyenesen a határhoz ment, mások lebeszélték itteni ismerősökkel, hogy maradnak.” Volt, aki a magánszektorban keresett szállást, minden szálláshely tömve volt, a határátkelőktől egészen a falvakig beért a sor. Gerevich arról is beszélt, hogy sokan borzasztó körülmények között érkeztek, mezei utakon, a forgalommal szembehajtva, 1500-1800 kilométereket tettek meg Kelet-Ukrajnából.

A határ viszont nem volt erre felkészülve, így, ahogy más szervezetek, úgy az ő szervezetük is segélypontokat nyitott ott. Csak az ő pontjukon több mint 10 ezer ember ment át a három hónap alatt. Közben pedig a másik feladat az lett, hova helyezzék el azokat, akik Kárpátalján maradtak. Ott befogadók lettek a magánemberek, színházak, iskolák, emellett 220 menekültszállás jött létre. A Segélyszervezet pedig létrehozott egy rendszert, hogy át lehessen látni, hol van menekültszállás, kinek hol és mire van szüksége.

Az önkormányzat eközben egy új, szociális kártyán alapuló rendszert vezetett be, ami Babják szerint azért volt fontos, mert „ez a közeg, ahol roma kisebbség él, különösen érzékeny arra, hogyan kezelik a szociális segélyek hatékony szétosztását”. Babják úgy látja, ezzel átláthatóbb lett a rendszer a segítők és a menekültek felé is. A mostani időszakban már igyekeznek nem sok mindent tartani a raktárukon, „most annyi élelmiszer van, amennyi elég arra, hogy legyen tartalékunk, ha bármi fennakadás történne.”

Beregszász főterén is minden a háborúra emlékeztet – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex Beregszász főterén is minden a háborúra emlékeztet – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Beregszász főterén is minden a háborúra emlékeztet – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Gerevich János eközben raktárukban állva azt mesélte, innen, Beregszászból indultak segélyszállítmányok Ukrajna több pontjára is. Egy térképen megnézhettük azt is, merre mentek a kamionok: a kék cetliktől tarkított térképen minden cetli olyan régiót jelölt, ahol járt már a Segélyszervezet segélycsomagja. „Ez úgy volt lehetséges, hogy a szervezetünk már 1998 óta itt van Kárpátalján. Ha lövik Zaporizzsját, ott segítenek a partnereink segélyt osztani, ha megtámadják Herszont, van ahhoz kapcsolatunk, hogy bejuttassuk a segélyt”. Jelenleg a menekültek mellett a beregszászi rászorulóknak is szállítanak, a teli raktárban lévő, menekülteknek érkező adományok pedig mind Magyarországról származnak: különböző városoktól, vállalatoktól, felajánlóktól.

Volt, aki a lövések ellenére is hazament

Gerevich János szerint a három hónapos kezdeti időszak után konszolidáltabb hónapok jöttek, az emberek vagy tovább mentek Európába, más ukrajnai régiókba, vagy hazamentek a lövések, támadások ellenére is. Gerevich azonban hozzáteszi, volt, aki nem tudott már hova menni, mert „idős, nincs pénze, beteg. Őket el kell helyezni Kárpátalján, ha idejöttek, és itt is akarnak maradni. De a kelet-ukrajnaiaknál gyakori, hogy honvágyuk van, bárhol is vannak. Ők haza akarnak menni.” A képviselet-vezető hozzátette,

„Kárpátalján főleg az maradt, aki nem akarta elhagyni az országot. Ide köti az üzlet, a családja, esetleg van Kárpátalján ismerőse. Emellett pedig sok idős ember van, akik nem mobilisak, nem tudják vállalni, hogy átmegyek akkor külföldre, és új életet kezdek.”

Babják is arról beszélt, hogy vannak emberek, akik már nem tudnak visszamenni a városukba, nehéz eldönteniük, hol telepedjenek le. „Maguk nem tudják elképzelni, mennyire labilis algoritmus alapján dönti el valaki, hogy hol fog új életet felépíteni. Olyan nem lesz, hogy mindenki visszamegy haza, nem lesz hova, nagy valószínűséggel nem fog eredeti állapotára visszaépülni egyetlen település sem.” A polgármester hozzáteszi azt is, „itt hiába érkeznek ugyanabba az országba, mások Kárpátalján a tradíciók, a szokások. De a magyar nyelv nem zavarja az ide menekülőket, ellenkezőleg: azt mondják inkább, hogy milyen az ízesítése Kárpátaljának, hogy itt vannak magyarok, magyar kultúra, magyar szimbólumok”.

Vagy víz van, vagy áram

„Kárpátalja életében a háború, mióta megkezdődött, minden nap érezhető”, mondja Gerevich, aki szerint könnyen előfordul az is, hogy egy nap 24 órájából 16-ban nincs áram. Úgy látták, voltak a háború elején komoly félelmek, részükről az is felmerült, hogy „ha nem lesz élelmiszer, hogyan legyen jegyrendszer, hogyan legyen az ételosztás. Erre nem volt végül szükség, de ennek ellenére is fázisokban jöttek a problémák, amiket meg kellett oldani: a benzinkérdést, az áramot, a generátorokat”.

Gerevich János, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet ukrajnai képviseletének vezetője – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Gerevich János, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet ukrajnai képviseletének vezetője – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Babják Zoltán is úgy látja, hogy az elmúlt évben Kárpátalján az üzemanyag- és az áramellátási problémák jelentősen érződtek, emellett a gázszolgáltatás ára is megemelkedett. „Amikor újra kellett indítanunk a közintézményeket, az első három hétben aranyára volt a generátornak”. Babják Gerevichhez hasonlóan arról is beszélt, hogy a generátorkérdés megoldása után aztán újabb problémák jöttek, például azok beüzemelése, költsége miatt.

„Az áramszüneteken keresztül a város minden egyes polgára megérezte, hogy baj van, az is, akinek nem szolgál a hadseregben, határőrségben, nemzetbiztonságnál, rendőrségnél semmilyen hozzátartozója. A 21. század embere nehezen tudja elviselni, ha nincs áram otthon. Itt pedig meg kellett szoknia azt, hogy amikor nincs áram, akkor van víz, ha van víz, akkor nincs áram. Egy mosógépnek meg mindkettő kell” – mondja Babják.

Majd hozzáteszi, az utcai közvilágítást is csak egy hete kapcsoltatták vissza, a közvilágítás hiánya pedig jelentős hatással volt eddig a közbiztonságra is, „szinte beláthatatlan következményei lettek annak, hogy nem volt utca világítás”. Babják azt is elmondja, hogyha valaki tranzitként akarta használni a várost egy német- vagy magyarországi út előtt, Beregszászon pihenhetett egyet bármikor, mert

„Kárpátalja továbbra is a béke szigete. Ezt nem lehet tőlünk elvenni, úgy látom, hogy az egyik leghatékonyabb hátországa vagyunk Ukrajnának.”

A gyász feldolgozása az egyik legnehezebb

Babják szerint bár sok cég költözött Kárpátaljára ipari kapacitásokkal és személyzettel, nagy menedzselésre nem volt szükség, amennyien jöttek, majdnem nagyjából annyian is mentek el a régióból. „Nem mindenki tudja egyformán átélni a háború által gerjesztett nyomást. Van az a férfi, aki marad, de van az is, aki elmegy, hogy biztonságban tudja a családját. Nem nevezném őket a behívás elől menekülőknek.”

„Ha valakinek az édesanyja nagyon beteg, akkor itt kockázatot kell vállalnia. Mi van, ha nem lesz áram, ha elmennek az orvosok, ha támadás éri a kórházat? Majd otthon, a pincébe megy orvosi beavatkozásra?”

– hozza a példát Babják. Úgy látja, a feszültség mellett a háborúnak más hatása is van a kárpátaljaiakra – „ott vannak a temetések is, biztosan látták, hogy az utolsó temetésünk egy olyan srácé volt, aki decemberben vette el a feleségét, aztán elesett Bahmutnál. Amíg nem lesz vége a háborúnak, addig sosem tudhatjuk, hogy mikor temetjük el az utolsó katonánkat, az utolsó hősünket. Ezek olyan tragédiák, amiket nemcsak a család vagy a szülők hordoznak magukkal, hanem az egész közösség is.”

Háborús halottak síremlékei az ungvári és a beregszászi temetőkben – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex Háborús halottak síremlékei az ungvári és a beregszászi temetőkben – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Háborús halottak síremlékei az ungvári és a beregszászi temetőkben – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

A polgármester mondatai erősen érzékelhetők Kárpátalja összes városában: Beregszásztól Munkácson át Ungvárig nem látni olyan temetőt, ahol ne lennének magyar és ukrán nevű háborús halottak a temetőkben. Vannak ezekben egy évvel ezelőtti, február 24-26-i sírok is, de olyan fejfákat is láttunk, amelyek idén februárban elhunytakra emlékeztek.

„Aki itt él, érzi a feszültséget. Látja, hogy naponta halnak meg katonák, köztük magyar katonák is, akik harcolnak az ukrán hadseregben”, mondja Gerevich.

Babják szerint a feszültség viszont attól is van, hogy nem látja senki, mi lesz holnap. Saját példáját hozva azt mondja, „nálunk egy önkormányzat munkája lenne a távlati tervezés, hogy mi lesz tavasszal vagy nyáron, de mi nem tudunk ilyet tervezni. Nem látunk három napnál előrébb”. De Babják úgy érzi, alkalmazkodniuk kell, „nem is tehetünk mást, fel kell dolgoznunk, ami itt történik, mert nem mehet el mindenki. Csodálatos föld ez, amin élünk. Kárpátalja szép, nem mehetnek el innen sem a magyarok, sem az ukránok. Nekünk itt kell élnünk, együtt”.

Kapcsolódó
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!