Itt van a házam és a munkahelyem, csak akkor megyek el, ha mindkettőt lebombázzák

Legfontosabb

2023. március 3. – 16:03

Itt van a házam és a munkahelyem, csak akkor megyek el, ha mindkettőt lebombázzák
Fotó: Huszti István / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

A Donyeck megyei Bahmut körül egyre szorosabb az orosz hurok, nem kizárt, hogy a várost több mint hét hónap és több tízezer katona élete árán, de beveszik a megszálló erők. A kelet-ukrajnai város – amelynek kisebb a stratégiai jelentősége, mint amekkora erőt elhasznált az ostromára az Ukrajnára támadó orosz hadsereg – azonban egyelőre még áll, az ukrán hadsereg nem adja könnyen. A környéken élők többsége bízik abban, hogy mégis sikerül feltartóztatni az orosz erőket. A harcok a környező falvakat is elérik, de így is vannak, akik inkább maradnak, részben dacból, de leginkább kényszerből, mert nincs hová menniük. Helyszíni riport a Bahmuthoz közeli Csasziv Jarból.

„Most már oda nem mennek be” – a katona szavainak a tüzérségi zajok és egy távolban becsapódó rakéta hangja adott nyomatékot, néhány kilométerre Csasziv Jartól. Aránytalanul hosszan zötyögtünk oda katonai járművektől kátyúsra járt, sáros utakon ezért a mondatért, kellemetlenül széles pusztán, kopasz dombokon, alig tíz kilométerre az orosz erők vonalától, amely csütörtökre megközelíthetetlenné tette a szomszédos Bahmutot. (A bahmuti harcokról itt olvashatják elemzésünket.)

Forrás: ISW / Twitter
Forrás: ISW / Twitter

Zárul a kör

Az úton páncélosok, teherautók, önkéntesek evakuációs buszai, katonai dzsipek, távolabb egy-két harckocsi gurul vagy az út szélén várakozik, néha pár méter magasan elhúz egy-egy helikopter. A nagy mozgás inkább azt sejteti, hogy az ukrán hadsereg erősítést küld az orosz támadók ellen, de hogy ez a város megtartására vagy esetleg csak a lassú feladás és a rendezett visszavonulás biztosítására szolgál, azt ebből nem lehet tudni.

Az Ukrajnában zajló háborút kitörése óta nagy erőkkel követjük, Nyilas Gergely és Huszti István kollégáink pedig most újra a helyszínről jelentkeznek beszámolókkal, riportokkal. Az évfordulón élőben is bejelentkeztek Kijevből, majd a hét elején interjúztak egy kárpátaljai magyar katonával. Ha fontosnak tartod a munkánkat, legyél te is a rendszeres támogatónk!

A hátországbeli készülődés az utóbbit sejteti, a katonák és a helyiek magabiztos szavai inkább az előbbit. Csasziv Jarban is, ahová kerülőúton, de mégis sikerült eljutnunk csütörtökön.

A békeidőben 12 ezres település szinte teljesen kihalt. Az induló és becsapódó rakéták hangja rendszeres, valahol géppuskaropogás hallatszik. Néha elhúz egy-egy katonákkal teli dzsip. Akik a lakók közül maradtak, inkább a pincéikben, jobb esetben házaikban lehetnek. Hogy mennyien, arra Bahmutból következtethetünk: a háború előtt 73 ezres városban mostanra négyezren maradtak – ők azok, akik már nem is akarnak eljönni, legalábbis nem hiszik, hogy érdemi segítséget kapnának, ha elmennének.

Fotó: Huszti István / Telex
Fotó: Huszti István / Telex

Sokan vannak így a reménytelennek tűnő helyzet ellenére: van, aki magabiztosan azt mondja, hogy ez az ő földje, innen el nem megy, különben is itt vannak eltemetve a szülei, vagy ha élnek, nehezen mozdulnának ki, mert idősek, és nem hagyja őket magukra, vagy azt, hogy 2100 hrivnyás (kb. 20 ezer forint) nyugdíjból úgysem tudnak elmenni, menekültszálláson élni nem akarnak.

Maradni nehéz, elmenni lehetetlen

„Hová mennék, a lányom Nyaganyban lakik, oda egy hónapig tartana az út” – Valerija lánya valóban messze él, az Ural környéki orosz város – a magyarok legközelebbi nyelvrokonainak otthont adó Hanti-Manyszijszkban – pont annyira van, mint Párizs. Nyugdíjából messzire nem jut – ez 40 liter benzinre lenne elég.

Ételből sem sokra, bár a bolt meglepő módon még működik, mi is ott találkoztunk az idős nővel. Igaz, nem vett semmit, beéri azzal, hogy van a kamrájában krumpli és répa. Az időseket kimenekítő önkéntesekkel sem foglalkozik, megint csak azért, mert nem látja, mihez kezdene, ha elmenne, hol szállásolnák el úgy, hogy ne érezze magát hajléktalannak.

Fotó: Huszti István / Telex
Fotó: Huszti István / Telex

Leonyid sem megy el Csasziv Jarból – igaz, ő már menekült, három hónapja jött el Bahmutból – tovább nem hajlandó. Az egykori esztergályos most annál az embernél dolgozik, aki szállást adott neki, élelmiszert árulnak. A vevők leginkább az itt állomásozó katonák. Civilek alig vannak.

„A szomszéd házban két öreg lakik, ebben meg én lakom egyedül, mindenki más elmenekült”

– mondta az indokoltnál indulatosabban egy ötvenes évei elején járó férfi, baltával a kezében. Épp tűzifát aprított, a tüzérségi zajoktól nem nagyon zavartatta magát. „Tegnap az egész szemközti részt beterítették” – mutat az aknavetőktől szétdúlt garázssorra.

Van, aki szerint Putyinnak előbb kellett volna lépnie

De mindezért nem annyira Oroszországra, mint inkább Ukrajnára neheztelt. Az elmúlt évben sok száz emberrel beszéltünk, ő volt a negyedik, és a leghatározottabb, aki oroszpártinak volt mondható. (A másik hárommal még tavaly márciusban találkoztunk, egy nyugdíjas férfi és egy fiatalabb srác Odesszában, utóbbi az ukrán elnök olyan nyilatkozatára hivatkozott kritikusan, amelynek nem találta nyomát a neten, a harmadik egy mikolajivi asszony volt, aki Putyin-párti nézetei ellenére nem Oroszországba, hanem Németországba menekült épp.)

„Putyin csak abban hibázott, hogy nem kezdte el ezt már korábban” – mondta. Szerinte Ukrajna az elmúlt 30 évben nem viselkedett jól, ráadásul az oligarchái – beleértve az oroszbarátokat is – csak szétlopták az országot, amelyet „tatárok, oroszok, ukránok és még ki tudja, hány nép épített fel”. Elmenni azonban a városból nem akar, neki mindegy, ki jön ide, csak békében akar élni, a lakásában újra gázt, vizet, villanyt szeretne, amit már hónapok óta nélkülöz. Víz a kútról van, villany csak ott, ahol van generátor – és hozzá kellő mennyiségű üzemanyag.

Szatócsbolt a világ végén

„Ugyan, kinek kellünk mi” – mondta a sokszor hallható, keserű-beletörődős mondatot Csasziv Jartól néhány kilométerre Alekszandr. 2100 hrivnya nyugdíja van neki is, de nem panaszkodik, övé a falu jelenleg egyetlen, és a körülmények láttán meglepő módon még mindig működő boltja. „Sokan jönnek be, persze legtöbben mint egy múzeumba” – aki ugyanis vásárol, az inkább katona, semmint helyi lakos az itt maradottak közül. Ez most a világ végének tűnik, de mégis szinte minden van, a süteménytől a kávéig.

Fotó: Huszti István / Telex
Fotó: Huszti István / Telex

A boltban Jelena dolgozik, 6500 hrivnyát (kb. 62 ezer forintot) keres, nem tervezi, hogy elmegy Markovéból. Itt jobb a helyzet, mint Csasziv Jarban, áram például már van egy ideje. Gyereke is van, iskolás, online tanul, a szomszéd faluhoz rendelve. A helyi előbb fizikailag zárt be, aztán a távoktatás is megszűnt. A gyerek lassan többet látott iskolát monitoron keresztül, mint belülről – főleg, ha a koronavírus időszakát is hozzáadjuk, amire egy év háború után már senki sem emlékszik.

Jelena sem akar elmenni, bízva abban, hogy az orosz előrenyomulást sikerül feltartóztatni, akkor is, ha Bahmut elesne. „Itt van a házam, a munkahelyem, maradok” – mondta dacosan, de azért jelezte, hogy mindennek van határa:

„Ha mindkettőt lebombázzák, akkor elmegyek.”

Kapcsolódó