A vb-meccs, ami körül sisteregnek a politikai villámok

A sok évezredes állami múltra visszatekintő Iránt a 19. században érte el az európai gyarmatosítás, teljes alávetettségét csak az akadályozta meg, hogy – Afganisztánhoz hasonlóan – pont két nagyhatalom, Oroszország és Nagy-Britannia érdekszférái közé ékelődött. A második világháború utáni hatalmi birkózásból végül a britek kerültek ki győztesen, de győzelmük pürrhoszinak bizonyult, mivel az 1951-ben hatalomra került Mohamed Moszadeg miniszterelnök igyekezett lerázni magáról a külföldi függőséget, és törekvéseit a csak nevében „iráni”, amúgy profitjával a brit kormány bevételeit gyarapító Angol–Iráni Olajtársaság államosításával kezdte.

A britek előbb az olajexport bojkottjával próbáltak visszavágni Teheránnak, majd meggyőzték az ekkor már a régióban is megkerülhetetlen nagyhatalommá váló Egyesült Államokat, hogy az amúgy rendkívül népszerű államosítás gazdasági összeomláshoz fog vezetni, és ez megágyaz az Iránban akkortájt valóban igen erős kommunisták hatalomátvételéhez.

Az Eisenhower-kormányzatot átjáró hidegháborús pszichózisnak és az iráni olaj csábításának köszönhetően 1953-ban a CIA segített is a briteknek megbuktatni Moszadeget, az addigi alkotmányos monarchiát pedig egy Nyugathoz lojális egyeduralommá változtatni, melynek élén a korábban csak szimbolikus szerepet játszó sah, Mohamed Reza Pahlaví állt, akinek perzsa nacionalizmusra, nyugatias modernizációra és rendőrállami elnyomásra épülő rendszerét 1979-ben söpörte el a Ruholláh Homeini nagyajatollah által vezetett iszlamista forradalom.

Az 1953-as puccs – melyről részletesen a 444 néhány évvel ezelőtti cikkében olvashat – volt sok iráni szemében az Egyesült Államok ősbűne, amikor a profit és a nagyhatalmi kontroll érdekében brutális eszközökkel avatkozott az ország belpolitikájába, majd évtizedeken keresztül támogatott egy elnyomó rendszert. Ezt az érzetet erősítette, hogy az USA aktívan támogatta az iraki Szaddám Huszein 1980-ban Irán ellen indított, nyolc évig tartó, gáztámadásokkal és népirtásokkal súlyosbított háborúját.

Az 1979 óta kormányzó síita teokratikus rezsim ráadásul nemcsak az imperialista fenyegetést látta az Egyesült Államokban, hanem az általa megvetett nyugati modernizáció fő képviselőjét, a „Nagy Sátánt” is; így a két ország konfliktusa innentől kezdve erős ideológiai színezetet is kapott. A hatalmi és ideológiai szembenállásnak köszönhetően nem telik el év valamilyen incidens, összeütközés vagy katonai konfliktus nélkül.

• Rögtön a forradalom győzelme után, 1979 novemberében kirobbant a 444 napig tartó teheráni túszdráma, amikor a rezsim jóindulatú semlegessége mellett iráni diákok rohanták meg az amerikai nagykövetséget, és ejtettek túszul 52 ott dolgozó amerikait.
• 1983-ban az Irán által támogatott Iszlám Dzsihád terrorszervezet emberei két, robbanóanyaggal megtömött teherautóval felrobbantottak egy bejrúti laktanyát, ahol 241 amerikai tengerészgyalogos vesztette életét.
• 1988-ban egy, a Perzsa-öbölben cirkáló amerikai hadihajó véletlenül leszedett egy iráni utasszállító gépet a Hormuzi-szorosban, a gép fedélzetén 290 ember halt meg.

Irán Szaúd-Arábiától Izraelig az USA közel-keleti szövetségeseivel is ellenséges viszonyban áll, évtizedek alatt ráadásul egy sor terrorszervezet meghatározó támogatójává vált. Az Iráni Forradalmi Gárdán és az általa létrehozott libanoni Hezbollahon keresztül számtalan terrortámadást kísérelt meg amerikai földön is, de ezeket a próbálkozásokat az USA még idejében megakadályozta, a terrorista sejteket felszámolta. Más kérdés, hogy a teheráni rezsim által inspirált magányos elkövetőket soha nem lehet tökéletesen kiszűrni, Salman Rushdie-t is 33 évvel a Homeini ajatollah által kimondott fatva után késelte meg egy iráni származású amerikai.

Irán Irakban is borsot tört Amerika orra alá

Azonban a szembenállás intenzitása soha nem volt egyenletes. A kilencvenes évek elején a sorozatos szankciók nyomására elindult valami enyhülés, 2001. szeptember 11. után még az is felmerült, hogy Irán támogatja az USA harcát az afganisztáni síita kisebbséget is zargató tálibok ellen, de ez végül meghiúsult, miután George W. Bush 2002-es, hírhedt beszédében Észak-Koreával és Irakkal együtt begyömöszölte az iráni rezsimet a „Gonosz Tengelyé”-be. Bush azonban csúnyán megégette magát Iránnal, hiszen miután 2003-ban egy amerikai invázióval elmozdította Szaddám Huszeint, Irakban egyetlen csapásra megnőtt az iráni befolyás,

ezért amerikai katonai elemzők az Irakban komoly befolyáshoz jutó Iránt tartják a háború egyetlen igazi nyertesének.

A Teherán által támogatott helyi síita milíciák ráadásul komoly veszteségeket okoztak az amerikai felszabadítóknak/megszállóknak. A Pentagon szerint minden hatodik elesett amerikai haláláért – ez több mint 600 katonát jelent – közvetve Irán tehető felelőssé.

2014-ben az Iszlám Állam megsemmisítését célzó nemzetközi hadműveletek is egy táborba sodorták a két országot – hogy 2020-ban már Trump parancsára amerikai drónok bombázzák le az egyebek mellett a Kalifátus elleni háborúban is jeleskedő legendás Kászim Szolejmáni tábornokot.

A konfliktusokkal terhes „elmúlt hetven év” értelemszerűen egy konfliktusokkal terhes jelenbe torkollik:

• A Biden-kormányzat hiába próbálja visszaédesgetni-visszazsarolni Iránt a nukleáris fegyverkezés befagyasztása érdekében a szankciók feloldását kínáló atomprogramba – melyből egyébként 2018-ban Donald Trump akkori elnök léptette ki az Egyesült Államokat.
• Teherán komoly segítséget nyújtott a drónínségben szenvedő Oroszországnak azzal, hogy több száz, akár több ezer drónt adott el, készségesen közreműködött az operátorok kiképzésében is. Az ukrán infrastruktúra elleni csapásokban is részt vevő drónok eladását érthető módon nem nézi jó szemmel Kijev háborús erőfeszítéseinek első számú szponzora.
• Az iráni rezsim az Egyesült Államokat vádolja az országban hónapok óta zajló tiltakozássorozat szításával. Ebből az alapvetően hazug és cinikus vádból annyi igaz, hogy a nemzetközi közvéleménnyel együtt az USA is elítéli az iráni karhatalmi szervek több száz halálos áldozatot követelő megtorló akcióit.

A focipályán eddig szent volt a béke

A hosszú évtizedekre visszamenő ellenségeskedés a focipályán nem igazán érződik – mondjuk ehhez az is kell, hogy a két csapat között a potenciális világbajnoki összesorsoláson kívül nincs rivalizálás.

Ez a potenciális veszély eddig egyetlen alkalommal, a franciaországi vébé csoportmeccsén vált aktualitássá. Akkor az iráni válogatott a béke perzsa szimbólumával, fehér rózsákkal kedveskedett az ellenfél játékosainak, a színfalak mögött viszont sikerült elérnie, hogy – Ali Hamenei legfőbb vezető kívánságának megfelelően – ne nekik kelljen odalépniük a meccs előtti kézfogásra, és egyes játékosok nem rejtették véka alá, hogy az USA által támogatott Irak elleni háború félmillió „mártír”-jának emléke is hajtja őket. A meccs 20. évfordulójára írt Guardian-cikkben megszólaltatott amerikai játékosok azt mondták, őket nem vette körül semmilyen politikai elvárás, senki nem mondta, hogy „Gyerünk, kapjuk el az irániakat, előre a hazáért és Bill Clintonért!”

A fair körülmények között született 2-1-es iráni győzelmet odahaza óriási szimbolikus győzelemként ünnepelték, Teherán utcáit táncoló emberek lepték el, de a meccs mégis a 2001-ig tartó enyhülési korszak egyik fontos állomásává vált – 18 hónappal később a két csapat, akkor már az Egyesült Államokban játszott egy barátságos meccset, amin 1-1-es döntetlen született.

A keddi, a továbbjutás szempontjából ugyancsak sorsdöntő meccset beárnyékolja az iráni népmozgalom elleni véres fellépés; az iráni válogatott által is felpanaszolt jelenség úgy csapódott le a sportdiplomáciában, hogy Teherán a FIFA etikai bizottságához fordult amiatt, mert az amerikai szövetség egy olyan iráni zászló képével hirdette meg a keddi meccset a közösségi médiában, amin nem szerepeltek vallási szimbólumok.

Az amerikai szövetség nem is tagadta a tényt, és azzal magyarázta a módosított iráni zászló használatát, hogy így akarta kifejezni, hogy támogatják az alapvető emberi jogokért küzdő, a vallási előírások ürügyén elnyomott iráni nőket.

Az amerikai szövetségi kapitány, Gregg Berhalter később, még a meccs előtt elnézést kért a lépésért.