Három és fél éven belül már ötödjére tartanak parlamenti választást Izraelben, ahol a magyar felmenőkkel rendelkező ügyvezető miniszterelnök, Jaír Lapid vezette megfakult szivárványkoalíció próbálja megakadályozni Benjámin Netanjahu visszatérését.
Mi lenne, ha egy napon vagy éjszakán egy démon utánad lopakodna legmagányosabb magányodba, és így szólna hozzád: „Ezt az életet, amelyet most élsz és amelyet éltél, még egyszer és még számtalanszor újra kell élned; és nem lesz benne semmi új, hanem minden fájdalomnak, kéjnek, minden gondolatnak és sóhajnak, életed minden kimondhatatlanul apró és nagy eseményének ugyanúgy kell visszatérnie hozzád, ugyanabban a sorrendben és egymásutániságban – pontosan ugyanennek a póknak kell visszajönnie és holdfénynek a fák között, pontosan ugyanennek a pillanatnak és nekem magamnak. A lét örök homokóráját újra meg újra megfordítják – és téged vele együtt, te porszemek porszeme!”
Friedrich Nietzsche, aki az örök visszatérést egyfajta provokatív erkölcsi gondolatkísérletnek szánta, bizonyára elégedetten csettintene az izraeli politikát foglyul ejtő demokratikus homokóra láttán, melyet három éven belül már ötödjére kell megfordítani – de valószínűleg ezúttal is csak azért, hogy a koalíciós egység és a koalíciós felbomlás váltakozása befuthassa a következő előrehozott választásig tartó rövidke ciklusát.
Izrael ugyanis kedden újra választ. És miközben igazán nem mondhatjuk, hogy 2019 óta eseménytelen három év telt volna el, az izraeli politika négy koronavírus-járványhullám, az arab világgal folyó történelmi jelentőségű megbékélési folyamat, két gázai miniháború ellenére újra meg újra ugyanoda tér vissza:
- a választások központi kérdése még mindig az, hogy hatalmon akarják-e látni Benjámin Netanjahut;
- a Netanjahu mellett és ellene szerveződő blokkok egyaránt képtelenek stabil többséget kialakítani, a kormányválságok gyakorlatilag már a kormányalakításnál megkezdődnek;
- a patthelyzet merevségére jellemző, hogy a pártpreferenciák a mostani kampányidőszakban gyakorlatilag már alig változtak;
- és nagyon valószínű, hogy a keddi választással sem kerül zászlórúd az örök visszatérés kerekének küllői közé; a végső kalkulációk alapján a Netanjahu vezette blokk 60 képviselői helyre, azaz a mandátumoknak pontosan a felére számíthat, a Jaír Lapid vezette baloldali-centrista-jobbközép (de elsősorban Netanjahu-ellenes) formáció pedig 55-59-re.
A szivárványkoalíció kifakulása
A ciklikusságnak azért megvan a maga története (ez az örök visszatérés gondolatának egyik nagy paradoxona is, de ez most mindegy is). Benjámin Netanjahu 2018-tól kezdve kisebbségben kormányzott Likud pártjával és szövetségeseivel, de egyre nagyobb politikai akrobatamutatványokra, egyre több gyalogáldozatra volt szüksége a bűvös 61 mandátumhoz, ami hatalmon maradását jelentette.
2020 tavaszán a koronavírus-járvány miatti szükségállapottal még sikerült meggyőznie egy nagykoalíció szükségességéről akkori legfőbb riválisát, a centrista Beni Gancot, de 2021-re már a jobboldal egy része is vonzóbbnak tartott egy baloldallal való koalíciót, mint egy újabb féléves kormányzást a szövetségeseit szemrebbenés nélkül feláldozó Netanjahuval – akit mára nemcsak a hatalom akarása hajt választásról választásra, hanem az ellene folyó korrupciós perek előli menekülés is; az exminiszterelnök egyik legfontosabb törvényhozási prioritása, hogy törvényben rögzítse a hivatalban lévő kormányfők büntetőügyek alóli mentességét.
Ez a belátás vezetett a 2021 júniusában hosszas alkufolyamat végén felálló nyolcpárti szivárványkoalícióhoz, melyben telepespárti jobboldaliak fogtak össze palesztin jogvédő baloldaliakkal, Likud-árvák iszlamista arabokkal (a zsidó állam történelmében először került kormányra egy arab párt). A kevéssé karizmatikus, jobboldali Naftáli Bennett által vezetett koalíciónak senki nem jósolt hosszú jövőt, ennek ellenére egy kerek évet sikerült hatalomban maradnia, és csak idén júniusban került kisebbségbe – ami az izraeli közjog alapján automatikusan a kneszet feloszlatását és egy új választás kiírását vonja maga után.
A koalíciós megállapodásban meghatározott rotáció alapján a politikától teljesen visszavonuló Bennett utódja a liberális centrumpolitikus, a magyar felmenőkkel bíró Jaír Lapid lett (ahogy arról portrénkban is írtunk, korábban ő is megégette már magát egy Netanjahu-kormány tagjaként). Lapid pártja, a Jesh Atíd (Van Jövő) eleve a koalíció legnagyobb frakcióját adta, és mára egyértelműen a Netanjahu-ellenes blokk vezető erejévé vált, eddigi 17 mandátumát kedden akár 25-re is növelheti.
Mindenkinek vigyázni kell a kicsikre
És akkor most jön egy „Csakhogy…” kezdetű fordulat, de ennek megalapozásához gyorsan át is kell tekinteni, hogyan is működik az izraeli választási rendszer. Szóval a mintegy hat és fél millió választásra jogosult izraeli állampolgár országos listákra szavaz, a voksokat arányosan osztják el a 3,25 százalékos küszöböt megugró pártok és pártszövetségek között.
A relatíve könnyű mandátumszerzésnek köszönhetően a kisebb pártoknak is megéri az önálló indulás, jellemző, hogy a 120 tagú törvényhozásban jelenleg 13 formáció képviselője ül (a következő kneszetben is legalább 11 frakció lesz), ezért még a legerősebb párt, Netanjahu Likudja sem álmodhat a mandátumok negyedénél többről. Ez azt is jelenti, hogy egy kormányalakításhoz minimum négy-öt formáció egyetértésére van szükség, és a koalícióalkotáshoz a miniszterelnök-jelölteknek néha egyenként kell összekaparniuk a támogató mandátumokat.
A kispártok fennmaradásának az a másik kulcstényezője, hogy a választópolgárok jelentős része valamely ideológiai/demográfiai alapon meghatározható szavazói szubkultúrához tartozik. Ez kevéssé politológusul megfogalmazva azt jelenti, hogy megvan a pártja a radikális baloldalnak, a nem vallásos, de ultranacionalista exszovjet bevándorlóknak, külön az askenázi és külön a szefárd ultraortodoxoknak, a baloldali-szekuláris araboknak és a mérsékelt iszlamista araboknak. A közmondásosan színes izraeli társadalmat leképező színes pártrendszer nyilván magában hordoz egy sor vérkomoly világnézeti ellentétet, de a választás szempontjából ez a tagoltság azzal jár, hogy a választók nagy részének szavazata determinált, azaz nehéz új szavazói csoportokra bukkanni.
Azért minden választáson akad egy olyan gazdátlan választói réteg, melyért őrült versenyfutás alakul ki. Idén ők a vallásos jobboldaliak,
akiket korábban Naftáli Bennett Zsidó Haza, majd Új Jobboldal néven futó pártja képviselt, de Bennett kamikazekormányzása ugyanúgy felrobbantotta saját pártját, mint ahogy Antall József kormányzása megsemmisítette az MDF-et (maga a kifejezés is a néhai miniszterelnöktől ered). Az izraeli demográfiai trendek miatt mára lényegében mediánszavazókká vált vallásos cionistákat a kampányban nemcsak Netanjahu blokkja, hanem a Beni Ganc védelmi miniszter és a Likud egykori második embere, Gideon Szaár által alapított Nemzeti Egység Pártja is megkörnyékezte.
Az ultranacionalisták felkarolása külföldön is kiverte a biztosítékot
És akkor itt térnék vissza a Csakhogy…-hoz, szóval a merev szavazói táborok és a koalíciós kényszer együttesen azt eredményezi, hogy a választási győzelméhez nem elég a Likud vagy a Jesh Atíd jó szereplése, égető szükség van arra, hogy az összes kicsi, de elkötelezett szavazóbázissal rendelkező koalíciós partner minimum megugorja a kneszetbe jutáshoz szükséges küszöböt.
A koalícióképzés primátusa néha igen bizarr következményekkel jár: Lapidnak például azon kellett dolgoznia, nehogy túl sokan szavazzanak át pártjára a Merecből, mert a baloldali párt kiesése garantálná a Netanjahu-blokk győzelmét. A miniszterelnöknek azért is aggódnia kell, mert a lakosság 20 százalékát kitevő arab lakosság körében hagyományosan alacsony részvételi arány 2022-ben 40 százalék körülire süllyedhet (miközben a választás egészét tekintve ez az arány jellemzően 67-70 százalékra rúg), és ez a távolmaradás a mandátumelosztás logikája miatt szintén Netanjahunak kedvez. Jellemző, hogy Lapid ezért több arablakta településen is kampányolt, de nem saját pártja, hanem úgy általában a választói aktivitás mellett korteskedett.
A Likudon kívül hagyományosan az ultraortodox és nacionalista pártokra támaszkodó Netanjahunak ezt a szövetségesgondozói tevékenységet a szélsőjobboldalon kellett elvégeznie.
Már 2019-ben is ő bábáskodott a korábban betiltott Zsidó Hatalom (Otzma Jehudi) nevű turbónacionalista párt más vallásos cionista formációkkal való megállapodása felett, és idén újból neki kellett megakadályoznia a pártszövetség mandátumelosztás miatti felbomlását.
Minden bizonnyal a Vallásos Cionista Párt és a Zsidó Hatalom pártszövetsége lesz a 2022-es választás egyik nagy nyertese, a listának 14-15 mandátumot jósolnak a közvélemény-kutatók. Ezt a sikert elemzők a terrorváddal bíróság elé állított zsidók védelmére szakosodott ügyvédből lett Zsidó Hatalom-elnök, Itamar Ben-Gvir karizmatikus fellépésén túl azzal is magyarázzák, hogy az álhírekkel és gyűlöletkampányokkal megdolgozott izraeli jobboldalon Ben-Gvirt egy olyan „őszinte” figurának tartják, aki nyíltan kimondja azokat az arab- és migránsellenes frázisokat, amiket mondjuk Netanjahu csak körülírva sejtet.
Ben-Gvir és a Zsidó Hatalom azonban olyannyira vállalhatatlan párt, hogy Jiszák Herzog államelnöknek a hétvégén már előre magyarázkodnia kellett az Észak-amerikai Zsidó Szövetség előtt amiatt, hogy Izrael kormányába olyan elemek is bekerülhetnek, melyek korábban az arabok kitelepítését követelték, és kétségbe vonták a nem vallásos vagy az LMBTQ-közösséghez tartozó zsidók zsidóságát. Benjámin Netanjahu azonban a befolyásos amerikai zsidó szervezetek berzenkedése ellenére is kijelentette, hogy az arabok kitelepítéséről fantáziáló Ben-Gvir akár a belbiztonsági tárcát is megkaphatja a koalíciós kormányban.