Ungváry Krisztián: Az emlékezet felelőssége a magyar–ukrán viszonyban

Andrij Szibiha, az ukrán elnöki hivatal helyettes vezetője reagálva Kövér László házelnök azon kijelentésére, amely szerint Zelenszkij elnöknek pszichés problémái vannak, egy tényállítást is tartalmazó kérdést tett fel a házelnöknek:

„Szeretném meghallgatni az említett politikus gondolatait arról is, hogy értékeli azt, amikor a magyar nácik elevenen égettek el több ezer embert Csernyihivben és Korjukivkában – ez a második világháború egyik legborzasztóbb bűne. Minden magyar fasiszta katona »mentálisan egészséges« volt?”

Szibiha kérdése feltehetően a magyar olvasók számára nem könnyen érthető, illetve értelmezhető és nem csak azért, mert a kérdésben több pontatlanság van. „Magyar nácik” alatt Szibiha nyilván a magyar megszálló csapatokat értette, akik tevékenységéről alig tud a magyar közvélemény.

A magyar megszálló csapatok atrocitásai sokáig tabunak számítottak. Az ezzel kapcsolatos szembenézést egyáltalán nem könnyítette meg, hogy a kérdés forrásainak azon részét, amelyhez könnyen hozzá lehet férni, a sztálinista bíróságok koncepciós jellegű ítéletei jelentik. E sorok írója először 1998-ban tárta fel az ezzel kapcsolatos eredeti magyar és német dokumentumokat, amelyekből 2015-ben egy önálló monográfia is napvilágot látott. A magyar megszálló csapatok dokumentumainak jelentős része máig Oroszország katonai irattárában van elzárva a kutatás előtt, így arról, hogy pontosan mi is történt az említett két helységben, nem könnyű forrásokra lelni. Amit biztosan állíthatunk, az a következő.

1. Nincsen adat arra, hogy a magyar megszálló csapatok Korjukivkában és Csernyihivben embereket élve elégettek volna.
2. Bőséggel van adat viszont arra, hogy Korjukivka és Csernyihiv környékén számos helyen ilyen és más bűncselekményeket a magyar megszállók elkövettek.

A tömeggyilkosság

Érdemes tisztázni, hogy mire is utalt az ukrán elnöki hivatal helyettes vezetője. Korjukivka [a korabeli magyar iratokban az orosz átírás alapján Karjukova ill. Karjukovka] máig sötét folt a második világháború rémtetteinek kutatásában. Ez igencsak sajnálatos, mivel a II. világháborúban épp ebben a kisvárosban történt a legnagyobb partizánrazzia kapcsán elkövetett tömeggyilkosság: a város teljes lakosságát, mintegy 6700 főt gyilkoltak meg német katonák és helyi segítőik.

Az esemény kapcsán egyetlen bűnvádi eljárást sem folytattak le. Szemben a belarusz felégetett falvak emlékezetkultuszával (ami részben a katyni szovjet tömeggyilkosság ellensúlyozására is szolgált, az egyik belarusz falut ugyanis ugyanígy hívták), Korjukivkában csak 1977-ben állítottak fel egy általános jellegű emlékművet és magára a mészárlásra csak 2013 óta emlékezik meg az ukrán állam. Mindez megdöbbentő annak tükrében, hogy Lidicében vagy Oradourban tizedannyi áldozata sem volt a náci tömeggyilkosságoknak, mégis már egy nappal az események után hírt adott róluk a szövetségesek sajtója és mindkét hely kanonizálódott az antifasiszta emlékezetpolitikában.

Azt, hogy Korjukivkában mi is történt pontosan, máig nem tudni. Amit biztosan tudunk, az a következő:

a híres-hírhedt partizánvezér, Alexej Fjodorov osztaga még 1943 február folyamán több élelmiszerszerző akciót indított erdei rejtekhelyéről. Ez kiváltotta a megszállók ellenlépéseit. Több letartóztatásra került sor és ez magas rangú partizán vezetők családtagjait is érintette. Fjodorov a kérdéses időszakban épp Moszkvában tartózkodott, helyettese, Feodoszij Sztupak akinek felesége és két fia is a túszok között volt, úgy döntött, hogy akciót szervez kiszabadításukra. Február 27-én a Fjodorov-féle osztag megrohanta a korjukivkai helyőrséget. Az eseményekről csak a partizánok jelentései állnak rendelkezésre, ezek szerint kiszabadítottak 97 foglyot, megrongálták a vasútállomást és felrobbantottak néhány műhelyt és egy üzemanyagraktárt. Az akció során a partizánok kilenc foglyot ejtettek (köztük állítólag a magyar állomásparancsnokot is) és 78 személyt semmisítettek meg.

Ehhez képest a magyar katonai veszteségkimutatásban egyetlen személy szerepel, aki Korjukivkához köthető: Szoleszku János honvéd, az 55/III. zászlóalj tagja 1943. február 27-én esett el „Kárjukowka” helységben. Ez ugyan utal arra, hogy itt lehetett valamilyen magyar helyőrség is, de erre semmilyen más adat nincs, ami azért furcsa. A partizánok eredményjelentéseit viszont nem szabad hitelesnek tekinteni, mivel az érintettek igencsak hajlottak arra, hogy saját érdemeiket feltupírozzák a moszkvai központ előtt, amelynek módja sem volt a jelentések valóságtartalmának ellenőrzésére.

A partizánakcióra válaszul március 1-2 között Scsorszból egy kb. 300-500 fős büntetőosztag érkezett a városba. A lakosságot 50-100 fős csoportokba terelték és különféle nagyobb épületekbe hurcolták, amelyek mellett, vagy amelyekben agyonlőtték őket. Ezt követően a nagyközséget felgyújtották. Március 9-én egy kisebb különítmény visszatért és meggyilkolta azokat, akiket még életben talált. A mészárlásnak összesen kb. 6700 halálos áldozata volt, köztük egy 15 éves Csordás György nevű magyar személy is, akinek apja feltehetően az I. világháború óta a Szovjetunióban lakott. Az áldozatok közül később 5712 személy holttestét nem tudták azonosítani. Először 1943 folyamán vizsgálták az ügyet, de furcsa módon a tömeggyilkosság részletes kinyomozását a szovjet szervek sem forszírozták túlságosan. A háború után évtizedekkel újra meginduló vizsgálatok eddig összesen 68 tömegsírt azonosítottak be. Sajnos nem tisztázott, hogy kik voltak az elkövetők, de arra semmilyen adat sem merült fel, hogy a tettesek között magyarok is lettek volna. Ráadásul a korjukivkai magyar helyőrség kapcsán az ukrán túlélők inkább a humánus magatartásukra emlékeztettek, egy kolduló árvát például a magyar katonák gyakorlatilag örökbefogadtak.

Minden bizonnyal a büntetőakciót a magyar Szent Korona Rend Lovagkeresztjével is kitüntetett Theodor Christensen Sturmbanführer, a csernyigovi német biztonsági rendőrség parancsnoka vezette. Christensen 1988-ban hunyt el az NSZK-ban anélkül, hogy bármiért megvádolták volna, holott ezt leszámítva is több ezer gyilkosság terhelte lelkiismeretét). Az ügy másik potenciális vádlottja Waldemar von Radetzky Sturmbannführer lehetett volna, őt ugyan az Einsatzgruppe-perben 1948-ban húsz év börtönre ítélték, azonban az ő ítéletében sem szerepelt ez az ügy. Radetzky egyébként 1942-1943 között rövidebb ideig a magyar megszálló csapatokhoz rendelt összekötőtisztként is szolgált. Radetzkyt már 1951-ben szabadonbocsátották és 1990-ben bekövetkezett haláláig háborítatlanul élhetett az NSZK-ban.

Magyar részről egyetlen adatot találni arról, hogy a tömeggyilkosságról tudomást szereztek. A kérdéses időben a helyszínen bizonyíthatóan csak egy alakulat tartózkodott és ez a portyázást folytató 39/III. zászlóalj volt. Tamásy Iván alezredes zászlóaljparancsnoknak korabeli naplójában az szerepel, hogy „Délben bevonul Paral [László főhadnagy] a századdal és jelentette a mozgó konyha felrobbanását. Karjukova leégett falu részben hullával tele állapotát.”

A mészárlásnak különös jelentőséget adott, hogy közben a nagyközség közvetlen közelében 5500 partizán állomásozott teljesen tétlenül. Sajnos az ezzel kapcsolatos források nem kutathatóak, ezért azt sem tudjuk, hogy a sztálini propagandában „a nép bosszúállói” jelzővel emlegetett partizánok miért nem kíséreltek meg beavatkozni, holott több mint tízszeres túlerőben voltak a tömeggyilkos különítménnyel szemben és ebben az időszakban a front sem volt már túlságosan messze, tehát attól sem kellet tartani, hogy az esetleges partizánakció után nem lehet elmenekülni a térségből (nem beszélve arról, hogy a brjanszki erdőség az esemény közvetlen szomszédságában szintén rengeteg búvóhelyet kínált). A partizánok csupán annyit tettek, hogy az események után röpcédulákon terjesztették a korjukivkai mészárlás hírét.

Lehetséges vádlottak és tényleges bűnök

Korjukivka miatt ugyan nem indult bűnvádi eljárás, azonban általános vádakkal mégis több magyar katonatiszt került a szovjet bíróságok elé. A térségben a harcvezetésért Álgya-Pap Zoltán altábornagy a 105. könnyűhadosztály parancsnoka felelt. Álgya-Pap az 1947-ben lefolytatott perében a szovjet kihallgatóknak elismerte azt, hogy egységei több büntetőakciót folytattak le, a történtekért teljes felelősséget vállalt. 1947. november 25-én a csernyihivi körzeti katonai törvényszék a per 16 vádlottját fejenként 25 év kényszermunkára ítélte. Álgya-Pap 1955-ben szabadult, 1956 novemberében Ausztriába disszidált. Csak feltételezhetjük, hogy háborús élményeinek komoly szerepe lehetett abban, hogy ezt követően katolikus pappá szentelték egy ideig Indiában hittérítőként is dolgozott.

Korjukivka környékén azonban már 1941 végétől jelen voltak magyar csapatok. Először Tabay József alezredes 52/II. zászlóalja került ide. Sajnos Tabay nem ír a sokáig általa titkosítottan a Hadilevéltárnak leadott visszaemlékezésében, hogy az 52/II. zászlóalj 1941 november és 1942 március között milyen harcok során lőtt le 697 partizánt minimális saját veszteség mellett. Elég nagy kár, mert egyébként őszinte hangú leírásából egyetlen olyan harccselekmény sem derül ki, amely ekkora ellenséges veszteséggel járt volna. A 105. gyalogdandár 5. összefoglaló jelentése viszont zászlóaljára nézve ezt a számot tartalmazza – igaz, egy százada felett nem ő hanem Baumann István ezredes rendelkezett, nem zárható tehát ki, hogy a gyilkosságokat csak utóbbi egység követte el.

Korjukivka környékén már november végén észlelhető volt partizánok tevékenysége. December 5-én Nisovkánál kisebb összetűzésre került sor, 7-8 között pedig Korjukivkától keletre megtámadták a 105. gyalogdandár három tábori őrsét, majd ezt követően befészkelték magukat a korjukivkai cukorgyár romjai közé és csak két órás tűzharc után vonultak vissza. A következő napokban is egymást követték a kisebb összeütközések. Ennek hatására a 105. gyalogdandár nagyobb szabású vállalkozást rendelt el, amelynek vezetésével a 32. gyalogezred parancsnokát bízta meg. A német-magyar felderítés itt komolyabb szovjet partizáncsoportot feltételezett, amit megerősített a szosznyicai ukrán hetman által működtetett bizalmi hálózat is. A 105. gyalogdandár naplója szerint december 21-én Reimentarovka és Bogdanovka térségében be is kerítettek egy partizánalakulatot: ezek szerint az 1700 fősre becsült, „zsidókból”, „párttagokból” és „helyi vezető kommunistákból” álló ellenségből, 7 magyar halott, 10 sebesült, 11 szosznyicai segédrendőr (Hipo/Hilfspolizist) halott és 27 sebesült árán 200 „partizán” fogságba esett, 700–1200 elesett, 20–30 vagon lőszer felrobbant. A számokból nyilvánvaló, hogy az érintettek többségének ártatlan civilnek kellett lennie: ha partizánok lettek volna, akkor a magyar fél csak jóval nagyobb veszteségek árán érhette volna el ezt az eredményt.

A polgári áldozatok rendkívül magas száma részben annak következménye volt, hogy az akció során az itt bevetett 31/I. és a 32/II. zászlóalj katonái mellett működő árkászszakaszok gyújtópalackokat kaptak és utóbbi zászlóaljat négy légvédelmi gépágyúval is megerősítették. Ezen felül az akcióhoz csatlakozott egy 300 fős ukrán különítmény is, benne 80 lovassal. Feltételezhető, hogy a gépágyúk repeszgránátjai és a felgyújtott házak okozták a lakosság hatalmas veszteségeit. Az akciót vezető Csiby Kálmán ezredes a rendkívül ritkán adományozott hadiékítményes és kardos Magyar Érdemrend Tisztkeresztjét kapta, egy másik tiszt pedig a kardos Lovagkeresztet nyerte el. Mindez alapján úgy is tűnhetne, hogy itt egy rendkívül sikeres hadműveletről lehet beszélni.

Más körülmények azonban arra utalnak, hogy eltekintve a tömegvérengzéstől az akció más katonai szempontból is dilettánsan lett végrehajtva. A hadművelet után több kínos körülmény is kiderült a dandárparancsnok előtt, aki emiatt 1942. április 4-én bizalmas tiszti parancsot adott ki (ebben felpanaszolta, hogy egyes csapatrészek nemcsak a szükséges málhát hagyták hátra, hanem lőszert sem vételeztek szükséges mennyiségben).

Január 10-ig a 105. gyalogdandár (nem sokkal később már hadosztály) 27 akció folyamán 1800 partizánt, illetve „partizánsegítőt”, egy titkos rádióadót és több vagon lőszert semmisített meg. A „partizánsegítő” terminus gyakori használatából arra következtethetünk, hogy az esetek többségében bizonyíték nélkül mindenkit agyonlőttek azokban a községekben, ahol partizántevékenységet gyanítottak.

Felmerülhet a kérdés, nem túloztak-e a magyar jelentések a megsemmisített partizánok és „segítők” számában? Csak a Korjukivka melletti Reimentarovka községben 114 név szerint ismert, magyarok által agyonlőtt lakosnak állítottak emléktáblát. Jellemző, hogy a falu elfoglalása során a 32/II. zászlóalj egyetlen embert sem vesztett: magyarán a partizánok már elhagyták a falut akkor, amikorra a honvédek odaértek. Néhány nappal később egy arra járó magyar tiszt a következőket jegyezte fel a faluról: „A falu nagyrésze Berencsváryék által leégetve, már romhalmaz. A nép kedves. Sok a halott, sok árva maradt hátra. A népnek rossz a helyzete. Az erdő mellett lakik, a partizánok ilyen helyeken melegednek és innen élnek. Ha nem adnak a partizánoknak, legyilkolják őket, ha adnak, a magyar katonaság bosszulja meg.”

A 105. hadosztály szempontjából tipikusnak tekinthető a Jelino község ellen folytatott hadművelet. A falu melletti erdőben egy kb. 1000 fős partizáncsoport táborozott, létszámuk felderítési adatok szerint 300–400 ejtőernyős, 100–200 „bolsevista” és 200–400 kényszersorozott falusi lakos, parancsnokuk a már említett Fjodorov volt. A magyar jelentés kiemelte, hogy a közeli falu lakossága teljesen ki van szolgáltatva a partizánoknak, és csak kényszerből működik velük együtt.

Március 26-án a 55/II. zászlóalj és a német 703. őrzászlóalj koncentrált támadást indított Jelino község ellen. Néhány házból szórványos lövöldözés fogadta a csapatokat, ezeket azonnal „elintézték”. Utána a magyar zászlóalj razziát tartott a faluban, 230 „partizánt” elfogtak, közülük 30- at rögtön agyonlőttek (feltehetően azért, mert fegyvert, lőszert vagy katonai felszerelési tárgyakat találtak náluk, vagy abban az épületben, ahol tartózkodtak), a többieket átadták a német titkos tábori csendőrségnek, és végül felgyújtották a falut, mely a jelentés szerint a házakban elrejtett lőszer miatt szüntelen robbanásokkal járt. Ehhez képest a tömeggyilkosságokat vizsgáló szovjet Rendkívüli Állami Bizottság adatai szerint itt összesen 296 személyt gyilkoltak meg.

A korabeli magyar jelentés a továbbiakban egy szót sem ejtett az erdőben található táborról: nyilván azért mert a támadók nem merték rászánni magukat az áttekinthetetlen terepen történő harcra. Maguk a partizánok kibújtak a bekerítésből, amit az jellemez legjobban, hogy a kimenekült panje szánok számát a támadók 1000 darabra tették. A megtorló akciónak tehát csak a falu nagyrészt kényszerített lakossága esett áldozatul. Ezt támasztja alá a Fjoidorov-partizánosztag egyik tagjának vallomása is, amely szerint a faluban a támadás alatt egyetlen partizán sem tartózkodott.

A hadosztály április 1-én azt jelentette, hogy a „partizán községek felgyújtása befejeződött”. Sajnos nem tudjuk, hogy ez pontosan milyen helységekre vonatkozott, az azonban biztos, hogy ezt a tevékenységet a megszállók a partizánokkal karöltve űzték: utóbbiak ugyanis szintén felgyújtották azokat a falvakat, amelyek lakossága „túlságosan” kollaborált a megszállókkal. A keleti megszálló erők jelentése szerint ez lett a sorsa 1942. április 7-én Kameny községnek (Novgorod-Szerveszkijtől északra). A 105. könnyűhadosztály saját jelentései alapján 1941 novembere és 1942 áprilisa között Csernyihiv és Korjukivka környékén 116 halott, 180 sebesült és 15 eltűnt katona veszteség mellett 5732 „partizán” megsemmisítését jelentették. Saját jelentéseik alapján a magyar megszállók több száz falut gyújtottak fel.

Azok a helyszínek, amelyekről itt szó esett, részben ma is egy háborús konfliktus epicentrumában vannak, ahol ártatlan nőket, gyerekeket gyilkolnak a barbár megszállók. Azt, hogy magyarként ebben a történetben kinek mire is kellene emlékeznie, döntse el az olvasó.