Egykoron kiemelkedő jelentősége volt annak az áruszállítási vízi útvonalnak, amelyen a finn rönkfa kijut a tengerre. A Saimaa-csatornáról szóló, Oroszországgal kötött bérleti szerződést 2013-tól újabb 50 évvel hosszabbították meg, de most orosz politikusok a felmondásával fenyegetőztek, miután Finnország az oroszok ukrajnai inváziója miatt csatlakozna a NATO-hoz.
Hatvan évvel ezelőtt, 1962-ben olyan történt, mint addig még soha. Az akkori Szovjetunió bérbe adta a területe egy részét egy idegen országnak, Finnországnak. A vizek már csak olyanok, hogy folynak, amerre folyni tudnak, nem tisztelnek országhatárokat. Ez még akkor is igaz, ha amúgy egy mesterségesen megépített csatornáról van szó.
Csak hát a történelem során, mint annyi más részén a világnak, errefelé is rengeteget változtak a határok, az államok. Finnország és Oroszország viszonylatában is sokféle helyzet adódott, háború, területi követelés, határkiigazítás, de olyan korok is, amikor Finnország gyakorlatilag teljesen Oroszország része volt, vagy legalábbis annak fennhatósága alatt maradt.
A Saimaa-csatorna
Most következő történetünkben a Saimaa-csatornáról lesz szó, amely a Balti-tengert köti össze a finn Saimaa régióval, illetve az azonos nevű tóval. Egyszerűen lenyűgöző a Google Mapset nézegetni Európa ezen részén. Olyan változatos geográfiai formák láthatók, hogy nem is könnyű kivenni a térképeken sem, hogy merre halad a csatorna. Hol van szárazföld, melyik rész Finnország, melyik Oroszország? A sokféle víz nyúlik be a szárazföld közé, vagy a szárazföld osztja fel mindenféle beszögeléssel a vizet, mert annyiféle benyúlással, szigettel fodrozza a tengerpartot.
Ráadásul Finnország nem véletlenül az ezer tó vidéke, elnevezéséhez méltóan errefelé nagyon sok a „kék” a térképen, főleg állóvizek, de mindenféle mozgó összeköttetés is csorog közöttük. A Ma Finn elnevezésű blog írt arról, hogy valójában az ezer tó igencsak alulbecsüli a valós számot, mert 157 ezer tó van az országban.
Magát a csatornát, vagyis a Saimaa Kanalt 1856-ban nyitották meg, 3 millió rubelbe került, ami meghaladta az akkor az Orosz Birodalom részeként vegetáló Finn Nagyhercegség éves GDP-jét.
A csatorna egy elég keskeny, és csak mindössze 42,9 km hosszú vízsáv, amely két országon halad át, Finnországra 23,3 km jut, az egykori Szovjetunióra, vagyis a mai Oroszországra 19,6 km. A finnek számára ez egy nagyon fontos hajózási, szállítási útvonal, a Saimaa régió ugyanis kicsit olyan, mint a németeknek a Ruhr-vidék, vagyis egy nagyon fontos ipari központ, faiparral, papíriparral, műtrágyagyártással, éppen ezért Finnország bérbe vette a területet.
Nem bérleti szerződésnek való idők
Csakhogy most, mint azt a Helsinki Times finn lap írja, gond van, Dmitrij Novikov, az orosz parlament alsóháza, a duma vonatkozó bizottságának alelnöke az orosz Izvesztyija lapnak azt mondta, hogy
„amennyiben Finnország csatlakozik a NATO-hoz, Moszkva felülvizsgálhatja a bérletről szóló megállapodást.”
A felek 1962-ben anno 50 évre szóló bérleti szerződésben állapodtak meg, de annak lejárta után, vagyis egészen pontosan 2013-ban ezt további 50 évvel meghosszabbították. Most tehát egy 2063-ig szóló szerződés van érvényben, amelyet csak egy éves átfutással lehet felmondani az egykori szerződés szerint.
Csakhogy, most éppen olyan időket élünk, amikor az EU, az Oroszország és a hosszú távú szerződés nem nagyon férnek meg egymás mellett egy értelmes mondatban. Az Ukrajna elleni orosz agresszió ugyanis oda vezetett, hogy Finnország éppen feladja legendás semlegességi politikáját, és a NATO felé tart, mit tart, egyenesen rohan. Arról itt írtunk részletesebben, hogy finnek és svédek hosszú semlegesség után szeretnének csatlakozni a NATO-hoz, mert nem akarnak Ukrajna sorsára jutni.
Oroszország pedig mindezt látva, nagyon határozottan úgy fogalmazott, hogy ez a lépés a Paasikivi-Kekkonen-doktrína feladását jelenti. Mi ez a doktrína, miről állapodott meg két, jól felismerhetően finn hangzású névvel bíró ember? Ők egymást követő finn elnökök voltak, Juho Kusti Paasikivi 1946 és 1956 között volt az ország államfője, ő alkotta meg a nevezett külpolitikai doktrínát, amelyet utódja, Urho Kekkonen (1956 és 1982) folytatott.
Ha nagyon leegyszerűsítjük, ez arról szólt, hogy miképpen tud Finnország a Szovjetunió közvetlen közelében független, szuverén, demokratikus és kapitalista országként fennmaradni.
Ennek ára volt, a hidegháborús kémfilmekben nem alaptalanul van mindig néhány jelenet Helsinkiből, ugyanis a semleges Finnországban találkoztak, üzleteltek, kutakodtak a hidegháborús felek, mint a lap írja, a Szovjetuniónak a hidegháború alatt több kémje volt Finnországban, mint Németországban (ennél több csak az Egyesült Államokban próbált információkat csipegetni.)
Egy csipetnyi történelem
Finnország történelme alapvetően a svéd és az orosz elnyomás története, 1809-ig a svédek domináltak (a svéd volt a hivatalos nyelv), majd 1809-től az oroszok, és Finnország csak egy, a birodalmon belüli nagyhercegség volt.
Korabeli metszet a csatorna egyik zsilipjéről – Forrás: Wikimedia Commons
A Nagy Októberi Szocialista Forradalom aztán Finnországnak is elhozta a változást, 1917. december 6-án Finnország kikiáltotta a függetlenségét. Nekem például a helyszínen kellett korábban rájönnöm, hogy amikor Finnország budapesti nagykövetsége december 6-án partit rendez, nem a Mikulás bácsit ünnepli, még ha van is egy olyan legenda és turisztikai show, hogy az „igazi” télapó Rovaniemi mellett lakik. Nem, ez egy igazi nemzeti ünnep.
Aztán a független Finnországban volt polgárháború, majd két háború Oroszországgal, és mivel a második etapban (1941 és 1944 között) a finneket a németek segítették, a békemegállapodásban Finnország jelentős területeket vesztett, így lett az akkori második legnagyobb finn városból, Viborgból orosz kereskedelmi központ. A finn semlegesség hátteréről itt írtunk korábban>>>
A csatorna is érintett volt
A történet folytatását ismerhetjük, a semleges, Oroszországnak eléggé kiszolgáltatott Finnország amolyan ütközőzóna volt a Szovjetunió és a Nyugat között. Helsinkin legközelebb megint az segített, amikor Oroszországban balhé volt, vagyis az 1990-es rendszerváltozás és szétszakadás után Finnország belépett az EU-ba, bevezette az eurót, de a semlegességét megtartotta, nem lett NATO-tag.
Mert működött a finn politika kódszava: az aktív semlegesség.
Az elmúlt négy évtizedben ennek jegyében rendre Helsinkiben találkozott az éppen aktuális amerikai és orosz elnök.
1975. augusztus 1-jén Gerald Ford amerikai elnök és Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár Helsinkiben írta alá az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet záróokmányát. A két csúcsvezető mellett érdemes az orosz-amerikai diplomáciai előkészítést végző két legendás külügyminisztert, Andrej Gromikót és Henry Kissingert is megemlíteni.
1990 szeptemberében idősebb George Bush amerikai elnök és Mihail Gorbacsov az amerikaiak első iraki háborújáról egyeztettek itt. Gorbacsov nem volt könnyű helyzetben, otthon éppen komoly nehézségei voltak az ellene szervezkedő keményvonalasok miatt, Bush viszont hajlandó volt átjönni az Atlanti-óceánon.
1997 márciusában Bill Clinton Borisz Jelcinnel találkozott. Ezen a poszthidegháborús találkozón több téma is napirendre került, de Oroszország itt deklarálta, hogy nagyon nem nézné jó szemmel, ha a NATO a volt Szovjetunió utódállamaiból is venne fel tagokat.
Végül 2018. július 16-án Helsinkiben találkozott egymással Donald Trump amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnök. Ukrajna, Szíria, kereskedelmi háború, az amerikai elnökválasztás orosz befolyásolása, vagyis téma akkor is bőven volt, eredmény már kevesebb.
A változás
Az oroszok ukrajnai inváziójának kezdete után mindenesetre egy pillanat alatt megváltozott a finn külpolitika, a semlegességet és jószomszédi viszonyt felváltotta az elköteleződés és a rossz-szomszédi iszony. Finnország már eleve szerepelt a meghozott szankciók miatt a „barátságtalan” nemzetek orosz listáján, de a hivatalos NATO-csatlakozási kérelemért cserébe Oroszország már jelezte,
„ha Finnország csatlakozik ehhez a blokkhoz, Oroszországnak meg kell tennie az érdekeinek biztosításához szükséges intézkedéseket”.
A két északi ország NATO-csatlakozási szándéka természetesen sérti az orosz érdekeket, ezért Moszkva azonnal fenyegetőzésbe kezdett, Dmitrij Medvegyev volt miniszterelnök, az orosz biztonsági tanács alelnöke például arról beszélt, hogy a Baltikum a svéd és finn csatlakozás esetén „nem lehet atomfegyver-mentes, vissza kell állítani az egyensúlyt”. És finn jelentések szerint az utóbbi időben az orosz kibertámadások száma és ereje is megnőtt az országgal szemben.
Ugyanakkor az orosz retorika azóta enyhült valamelyest, Szergej Rjabkov orosz külügyminiszter-helyettes már arról beszélt, hogy az orosz válasz attól függ majd, a NATO milyen fegyvereket telepít Finnországba és Svédországba, és Moszkvának nincs ellenséges szándéka a két országgal szemben.
Mint a Helsinki Press írja, az oroszok a Saimaa-csatornát is bedobták a kalapba: a nemzetközi szerződések módosítása a közlekedési és külügyminisztériumi tárca feladata, amelyek még nem kezdeményeztek hivatalos lépést, de a duma, amely a területek bérlésére vonatkozó megállapodások ratifikálásáért felel, egy ezzel kapcsolatos javaslatot hamarosan a kormány elé terjeszthet.
Vlagyimir Putyin akkori orosz miniszterelnök és Matti Vanhanen korábbi finn miniszterelnök aláírja a Saimaa-csatorna bérleti szerződésének meghosszabbítását 2010. május 27-én – Fotó: Markku Ulander / Lehtikuva / AFP
Mi a jelentősége?
A lap által idézett finn szakemberek azonban azzal érvelnek, hogy Oroszország biztonsága nem lenne veszélyben, a csatorna bérleti szerződése kiköti, hogy Finnországnak nincs joga a Saimaa-csatorna oroszországi részét katonai hajók áthaladására használni. Vagyis, ha Finnország csatlakozik is a NATO-hoz, a jelenlegi szerződés értelmében nem használhatja a Saimaa-csatornát katonai célra.
Jyrki Paaskoski, a Helsinki Egyetem történésze a Helsinki Timesnak elmondta, hogy a Saimaa-csatorna megállapodás kétoldalú, így a Finnországgal folytatott tárgyalások nélkül Oroszország nem tud egyedül változtatni a feltételeken. A bérleti szerződés szerint a felmondási idő 12 hónap. A finnek szerint egyébként egy esetleges szerződésbontás következményei nem lennének drasztikusak.
A csatornák célja általában a vízi összeköttetés, a közlekedés, az ivóvízellátás, az öntözés. A híres nagy csatornák (Panama, Szuez) abban segítenek, hogy egy hatalmas kerülőt átvághassanak a hajók. Az orosz-ukrán háborúban a Krímet vízzel ellátó csatornának van stratégiai jelentősége. De például a Balaton déli partján található Nyugati-övcsatorna, amely nyílegyenes és állítólag rabok ásták a medrét, azért készült, hogy a Nagyberek öntözése lehetővé váljon a Balaton vízéből,
A Saimaa célja határozottan az áruszállítás. Az itt szállított legfontosabb áruk a rönkfa, a műtrágyák és a papír, és a The Finnish Waterways által 2019-ben végzett felmérés szerint a térségből a németországi Düsseldorfig kétszer olcsóbb és háromszor gyorsabb a csatorna használata, mint teherautókkal, kompokkal és vonatokkal szállítani.
Rönkfát úsztatnak a Saimaa tavon – Fotó: Dea / V. Giannella / Getty Images
De az alternatívák léteznek, vagy akár újra megteremthetők. Csak éppen drágák, miközben Finnországban amúgy is erős lesz a szankciók hatása. A finnek már bejelentették, hogy leállnak a Roszatommal közös atomerőmű építésével, és bár Moszkvából nézve Finnország csak a 15-ik legfontosabb kereskedelmi partner, Helsinkiből nézve Oroszország a harmadik legnagyobb üzletfél (Németország és Svédország mögött). A Finn Statisztikai Hivatal 2021-ben 4,4 milliárd euróra becsülte Finnország Oroszországba irányuló áru- és szolgáltatásexportjának értékét.
A finn pénzügyminisztérium pedig arról adott ki közleményt, hogy
„a szankciók gyakorlatilag leállítják Finnország külkereskedelmi kapcsolatait Oroszországgal, ami visszafogja Finnország idei gazdasági növekedését”.
Egykoron és ma
Az emberiség történetének mindig a háborúk a legszörnyűbb fejezetei. Pedig a csatorna korábban éppen a jó együttműködés jelképe volt. A II. világháború lezárását követően az orosz–finn-viszony ugyanis hullámzó volt, Nyikita Hruscsov a kapcsolatok javítása érdekében 1955-ben bezáratta a Porkkala Udd orosz haditengerészeti támaszpontot, amelyet a Szovjetunió bérelt, és jó szándéka jeléül kivonta a szovjet fegyveres erőket a finn területről.
Ugyanakkor pár évvel később Moszkva képes volt megbuktatni egy túlságosan is „pattogó” finn kormányzatot. Ám a csatorna bérleti szerződése idején megint javultak a kapcsolatok. Amikor a csatornát igazán alkalmassá tették a szállításra (1968-ban), a finn GDP hatalmasat ugrott, a következő évben közel 10 százalékkal nőtt az előző évhez képest.
Finnország mindenesetre már keresi az alternatív utakat a Saimaa-tavak áruinak szállítására.
Két alternatív csatorna lehetősége is felmerült, de a tervezett mintegy 200 kilométeres új utak négyszeres-ötszörös hosszúságúak lennének, mint a jelenlegi csatorna.
A Kymijokira, illetve a Mäntyharjura elnevezésű alternatív útvonalak „győztesét” mindenesetre jó nagy költséggel és munkával meg kellene építeni, ráadásul gazdaságilag már nem is lennének olyan előnyösek. De ha Oroszország valóban felmondja a bérleti szerződést, nincs más út.
