Ez a háború évekig velünk lesz, és csak abban reménykedhetünk, hogy intenzitása csökken
– ez volt az elemzői konszenzus a Republikon Intézet által szervezett minikonferencia központi kérdésére, mely úgy szólt, „Mikor ér véget az orosz-ukrán háború?”. A beszélgetés szereplő, Marsai Viktor, a Migrációkutató Intézet kutatási igazgatója, Bendarzsevszkij Anton, a Danube Institute kutatási igazgatója és Rácz András, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének munkatársa egymást kiegészítő megállapításai alapján igyekszünk azért szofisztikáltabb módon is rekonstruálni a háborús helyzetet és a háborús kilátásokat.
Az biztos, hogy a következő napok-hetek döntőnek bizonyulhatnak az újratervezett orosz invázió fő frontján, a kelet-ukrajnai Luhanszkban és Donyeckben. Előbbi megye 90 százalékát már elfoglalták a Moszkva támogatásával harcoló helyi oroszpárti milíciák, míg utóbbiban az ukrán erők még több várost is ellenőrzésük alatt tartanak. Az oroszok itt azt a lassú, szisztematikus, egymást fedező páncélosékek előrenyomulására alapozó háborút vívják, melyet Rácz András megfogalmazása szerint, „sokat gyakoroltak, amihez értenek”, és ezt az ukrán hadsereg csak lassítani tudja, megállítani nem.
Azonban (és a háborús elemzéseknél rengeteg az „azonban”) az orosz ambíciókat komolyan korlátozza az ember- és eszközhiány. Az orosz hadviselés alapegységei, a 6-800 fős ún. „taktikai zászlóaljcsoportok” 65 százaléka jelenleg is le van kötve a harcokban, az olyan mellékfrontokon, mint Herszon térségében már hónapok óta nem váltották le az orosz katonákat.
Így nem valószínű, hogy Kelet-Ukrajna után belátható időn belül lenne energiája az orosz hadseregnek egy dél-ukrajnai, Odessza irányába indított újabb offenzívára.
Miközben márciusban Oroszország és Ukrajna között még rendszeresek voltak a fegyverszüneti tárgyalások, addig ez a folyamat áprilisra szinte teljesen elsorvadt, ugyanis az események egyik felet sem kényszerítik-sürgetik arra, hogy engedjen saját követeléseiből:
- Putyin még nem kapta meg azt a sikert, mely után be lehet jelenteni azt, hogy Oroszország megnyerte a háborút, márpedig a két év múlva esedékes elnökválasztásnak nem fog nekiindulni egy vereséggel vagy félgyőzelemmel. De Moszkvát a kényszer sem sürgeti, ugyanis a nyugati államok szankciói pedig egyelőre nem tűnnek elviselhetetlennek (más kérdés, hogy hosszú távon már nem ez a helyzet).
- Ukrajna, az ukrán társadalom pedig nem éli meg vereségként a történteket, a nyugati pénzügyi és katonai támogatás miatt pedig a kimerülés sem fenyegeti az országot; így még a 2014 óta orosz kézen lévő területek feladásának sincs társadalmi támogatottsága. Sőt, miközben Ukrajna az elmúlt hónapokban a túlélésért küzdött, addig most már a háború megnyerése sem tűnik elérhetetlen célnak. Bendarzsevszkij Antonnak egy magas rangú ukrán vezető azt mondta, hogy
a nyugati nehézfegyverek beüzemelését követően, júniusban az ukrán hadsereg ellenoffenzívát fog indítani a megszállt területek visszafoglalására.
Az ukránok harci kedvét tovább tüzelik az orosz megszállók által elkövetett súlyos atrocitások. Rácz András felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy nincs olyan háború, melynek ne lennének civil áldozatai, azonban feltűnő, hogy az Ukrajnában elkövetett atrocitások 90 százalékát az ENSZ szerint orosz erők követték el. Ráadásul ezek az atrocitások az orosz vezetés tudtával, bátorításával és szervezetten történnek, és nemcsak tömeggyilkosságokról van szó, hanem fosztogatásokról, illetve nem mellékesen több százezer ukrán oroszországi deportálásáról. A helyzetet súlyosbítja, hogy a szakadár milíciák és a rendfenntartással foglalkozó Roszgvardiába sorolt csecsen egységek lényegében az orosz vezérkartól függetlenül garázdálkodhatnak, ráadásul az erősítésként toborzott, és bevetés előtt álló líbiai, szíriai és szudáni zsoldosok eleve olyan háborúkban edződtek, ahol mindennaposak voltak a súlyos háborús bűncselekmények.
Azonban Rácz felvetette, lehet, hogy mégsem szerencsés népirtásnak nevezni az atrocitásokat; részben azért sem, mert az áldozatokat tekintve a megszállók nem diszkrimináltak, ugyanúgy meggyilkoltak orosz etnikumúakat, mint ukránokat. Marsai Viktor ehhez hozzátette, a „népirtás” bélyege – morális igazolhatósága ellenére – beszűkíti a konfliktus megoldásának diplomáciai lehetőségeit. Ugyanis nehéz megmagyarázni, miért is kéne egy háborús bűnössel tárgyalóasztalhoz ülni.
Miközben a nyugati nyilvánosságot megrázták a bucsai vagy irpinyi mészárlásról szóló felvételek és tanúvallomások, a nemzetközi diplomáciában sokkal nagyobb súlya lehet a területi kérdéseknek. Az orosz bábállamok kialakítása, esetleg azok a Krímhez hasonló annektálása, illetve ezek esetleges elismertetése fegyverszüneti feltételként olyan precedenst teremtene, mely elfogadhatatlan a Tajvanra ácsingózó Kína vagy a nagy orosz kisebbségnek otthont adó Kazahsztán számára. Kína egyébként is tartózkodó kíváncsisággal figyeli a konfliktust, próbálja a katonai és diplomáciai tanulságokat leszűrni, és próbál minél többet profitálni a háborúból. Pekingnek alapvetően tökéletesen megfelel egy elhúzódó konfliktus, melynek köszönhetően Oroszországgal szembeni alkupozíciója jelentősen megerősödik, és az exportkényszerben lévő orosz energiavállalatoktól olcsón juthat kőolajhoz és földgázhoz.
Ahogy arra az amúgy afrikanista Marsai felhívta a figyelmet, miközben a NATO-tagállamokat és a hagyományos nyugati szövetségesnek számító Japánt, Ausztráliát és Dél-Koreát egységbe tömörítette az orosz agresszió, addig a világ többi része nem ilyen egységes a háború megítélését tekintve. Ez részben az elmúlt évtizedek amerikai intervencióinak rossz tapasztalatának, részben a sikeres orosz gazdasági-diplomáciai erőfeszítéseknek köszönhető. Marsai felhívta a figyelmet arra, hogy olyan, korábban az USA stabil szövetségesének számító országok maradtak kirívóan semlegesek, mint Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek vagy Etiópia.
Nem kell tartani egy nyugat felől érkező támadástól
A térképre nézve úgy tűnik, hogy Odessza térségét harapóba fogja a Krím félsziget és nyugatról a Moldova és Ukrajna között hosszú csíkot képező orosz kliensállam, a 470 ezres Dnyeszter Menti Köztársaság (más néven Transznisztria). Azonban az elmúlt napok provokációi ellenére Ukrajnát nyugatról nem fenyegeti támadás, ugyanis a helyi milíciák létszáma 7000 körül van, az itt állomásozó orosz kontingens pedig maximum 1700 főt számol. Rácz szerint a transznisztriai incidensek csak közvetve szólnak Ukrajnáról, elsősorban a politikailag rendkívül megosztott Moldovát fenyegetik destabilizációval.
A jelenlegi erőviszonyokat inkább az forgathatja fel, ha Moszkva bevezeti a hadiállapotot, és behívja a tartalékosokat. Ez Rácz szerint rövid időn belül akár százezer bevethető katonával erősítheti meg az orosz inváziós erőket, és ő egyáltalán nem tartja elképzelhetetlennek, hogy a május 9-i győzelem napi ünnepségen (melyre a Kreml eredetileg az ukrajnai győzelem deklarációját tervezte) Putyin bejelenti a hadiállapotot és a tartalékosok mozgósítását.
Az emberek addig hisznek a tévének, amíg tele a hűtő
Az egyik legnagyobb háborús enigma az oroszországi közhangulat, illetve az, hogy erre milyen mértékben akar/tud reagálni a Kreml. A szakértők óva intettek az oroszországi közvélemény-kutatások komolyan vételétől, mivel még a független felmérések is telefonos kérdésfelvétellel működnek, és nem nehéz elképzelni, hogy kevés orosz meri nyíltan megmondani egy tökismeretlen kérdezőbiztosnak azt, hogy nem támogatja Vlagyimir Putyin politikáját.
Azonban Bendarzsevszkij szerint ennek ellenére egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a háború valóban népszerű lehet, mivel azt a propaganda népszerű ügyekkel, a határon túli oroszok védelmével, a Nyugattal szembeni bizonyítással és az orosz nemzeti nagyság frázisaival tálalja. Középtávon azonban egyáltalán nem garantált a háború támogatottsága.
Egyfelől ugyanis az orosz veszteségek óriásiak; ha a brit védelmi minisztérium által jelentett 15 ezer halottat vesszük alapul, akkor ahhoz a háborús veszteségek jellemző megoszlása alapján még hozzá kell számolni vagy 30 ezer súlyos-, és 15 ezer könnyű sérültet. Márpedig ekkora veszteségeket nem lehet propagandával eltussolni, ugyanis a hozzátartozók, ismerősök elvesztése, megnyomorodása meghatározza a mindennapi beszélgetéseket. A kezdetben népszerű afganisztáni szovjet intervenció egy, a mainál sokkal zártabb nyilvánosság mellett zajlott, azonban a kudarcok így is erodálták a rendszert.
Másfelől pedig fél-egy év alatt a szankciók teljes súlyát is meg fogja érezni Oroszország, melynek gazdasága – tartalékai ellenére – eleve nem volt túl jó állapotban. Rácz András volt tanárát, Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértőt idézve arra figyelmeztetett, hogy
amíg tele a hűtő, addig az emberek elhiszik azt, amit a tévében látnak; de amint kiürül a hűtő, mindegy, mit mondanak a tévében.
Rácz András úgy véli, az elit is tudja, „a háború tönkreteszi Oroszországot”, ezért szerinte „ha változás lesz a felső vezetésben, Moszkva azonnal véget vet a háborúnak”.
