Helyszíni riport: Ha az orosz erők megindulnak, minket érnek el először

„Mindennap kimentem, megnéztem, épp milyen zászló van kint. Végül a miénk győzött” – a nyugdíjas Natalija elégedetten mutat a harkivi megyei tanács épületén lengő ukrán zászlóra. 2014-ben kevésen múlt, hogy a másfél milliós városból nem lett egy harmadik szakadár köztársaság a donyecki és luhanszki népköztársaságok (DNR, LNR) mellett. Hogy ez nem történt meg, arról egy szombati felvonulás is megemlékezett, végképp áthúzva azt a felszínes elképzelést, hogy az orosz anyanyelv és az Oroszországhoz való vonzódás kéz a kézben járna.
„Harkiv Ukrajnáé” – a feliratok, táblák, a Vlagyimir Putyint melegebb éghajlatra küldő transzparensek ugyan ukránok, de a felvonulók közül sokan oroszul beszélnek egymás között.

De miért nem lett Harkivból Donyeck?

Első ránézésre minden adott volt hozzá, hogy Donyeck és Luhanszk útjára lépjen: az ország második legnagyobb városa erősen orosz nyelvű, 40 kilométerre az orosz határtól. A Régiók Pártja is erős volt itt, ahogy Donyeckben – hol van az már, de jó 15 éven át meghatározta a kétosztatú, Kelet- és Nyugat-Ukrajnára bontható politikát a 2014-ben Oroszországba menekült exelnök, Viktor Janukovics kis leegyszerűsítéssel Moszkva-barátnak mondott pártja –, és a város akkori polgármestere, Gennagyij Kernesz is Janukovics oldalán állt. A nyolc éve kirobbant tüntetések elől Kijevből az elnök is Harkivba utazott, ahol létrehozták az „ellenmajdant”, az Ukrán Frontot.

„Húszezer ember ment ki az utcára az Ukrán Front ellen tüntetni, Kerneszt úgy menekítették ki a hátsó ajtón” – emlékezett vissza Olekszandr Horbatenko, aki civilben bútorkereskedést visz, de ideje nagy részét az elmúlt hat évben inkább az Ukrajna Légiói nevű hazafias, önkéntes szervezet harkivi vezetése viszi el.

Szerinte ez a tüntetés nagyon fontos jelzése volt annak, hogy Harkiv másképp fogadná a szakadárlétet, mint a bányászváros Donyeck. A különbséget, hogy az utóbbi inkább munkás, Harkiv inkább értelmiségi, sokan hozzák fel magyarázatként arra, hogy Donyeckben könnyebben lehetett mobilizálható tömeget találni, mint a szomszédos nagyvárosban.

Igaz, ennek ellenére 2014. március elején a városban mégis kitűzték az orosz zászlót. „Turisták jöttek a határon túlról, kurszki és belgorodi rendszámú buszokkal” – meséli Horbatenko. Lövöldözés is volt, de a várost lényegében áldozatok nélkül foglalták el az oroszbarát erők. És itt sok helyi hozzáteszi, hogy hát, igen, az ott lakók között lehet, hogy több a diplomás, mint Donyeckben, de annyival kevésbé is voltak alkalmasak az utcai harcra, hogy megvédjék a várost, ha már az állami szervek lebénultak egy időre.

„Ma már Donyeckben sem történhetne meg, ami akkor megtörtént. Egyszerűen hatalmi vákuum jött létre Janukovics elmenekülése után, amikor a belügy és a nemzetbiztonsági szolgálat sem tudta, hova álljon. Ez a bizonytalanság érződött Harkivban is, de itt még meg lehetett akadályozni azt, amit Donyeckben addigra már nem” – vélte Horbatenko.

Az oroszbarát és a kijevi vezetés melletti tüntetések párhuzamosan zajlottak a városban, a kikiáltott Harkivi Népköztársaság 2014. április 8-án került le végleg a napirendről, miután az ukrán belügy speciális egysége visszafoglalta a megyei tanács épületét, és kitűzték az ukrán zászlót.

Nem Kijev-párti, de nem is Kreml-barát

Hogy a képlet bonyolultabb legyen, megjegyzendő, hogy a február végén valamiért Moszkvába látogató polgármester visszatérte után egy új ellenzéki, azaz inkább oroszpárti pártszövetségben foglalt helyet, és 2015-ben újra megnyerte a polgármester-választást. 2018-ban már az ukrán nemzeti irányt vett Petro Porosenko oldalán állt, ám az akkori elnök veszített Volodimir Zelenszkijjel szemben. Kernesz ezután saját pártot alapított, és 2020-ban ismét elnyerte a polgármesteri széket. Az összes politikai földrengést túlélő politikus azonban 2020 őszén koronavírusos lett, a szövődmények miatt hónapokkal később, decemberben egy berlini klinikán meghalt.

Saját politikai karrierje jól mutatta az ukrán erőviszonyok képlékenységét, így azt is, hogy milyen kevésen múlt, hogy Harkiv melyik oldalra sodródik az Ukrajna és az orosz támogatást élvező kelet-ukrajnai szakadárok közötti konfliktusban.

Ma hasonló már Donyeckben sem történhetne meg, Harkivban pedig végképp nem: ez elmúlt években nemcsak közvetlenül a haderőfejlesztés révén megerősített hadsereg állná útját ennek, de az országosan létrehozott területi védelmi egységek és a polgári önkéntesek szerveződései sem. A röviden „teroborona” néven ismert egységek 2014 után kezdtek szerveződni, idén januárban pedig életbelépett az a törvény, amely a hálózatukat betagolta az ukrán fegyveres erőkbe, önálló költségvetési tételként.

Hivatalosan békeidőben 10 ezer főt számlál országosan, a hivatalosan jegyzékbe vett tartalékosokkal azonban 130 ezerre növelhető – a jelenleg 260 ezres ukrán fegyveres erők mellett.

Hétvégenként tartanak országszerte gyakorlatokat, lövészettől az elméleti hadi ismeretekig. Néhány hete a harkivi teroborona is megkapta egy kihalt líceum épületét, amelyik helyenként elég romos ahhoz, hogy nyugodtan lehessen benne városi csatározást gyakorolni. Az egyik szárnyban már tantermek vannak, ahol az elméleti oktatás folyik. Ránézésre olyan, mint egy KRESZ-óra, csak több a terepruhás diák, és a tanagyagban egyenrangú kereszteződésbe érkező kamion helyett az aláaknázott úthoz közeledő tank van. (Ez az óra is hol oroszul, hol ukránul folyt, a kérdezőtől függően.) A képzést hivatásos, és sokszor a 2014–2015-ös harcokat megjárt veteránok tartják. A gyakorlatukról itt nézhetik meg Nagyképünket.

Orosz gyerekből ukrán felnőtt

„Gyerekkorunkban lenéztük az ukrán nyelvet, emlékszem, el is tángáltuk a faluból érkező srácokat, cukkoltuk is őket, hogy falusiasan beszélnek” – mondta az oktatás szünetében az 58 éves Igor. „Csak 2014 óta igyekszem áttérni az ukránra” – a jó kétméteres, varkocs frizurájú férfi elmosolyodik, azt mondja, talán a nagyanyja ukrán vére vezette ide, bezzeg az apjával akkoriban sokat vitatkozott, „az öreg, Isten nyugosztalja, nem hitt Ukrajnában”.

„Nem tudom, szerintem ez nem csak Putyinról, a Kremlről szól, mások is vagyunk, mint az oroszok.” A nyelvi ellentmondást egy társa azzal oldotta fel, hogy „az Amerikába vándorolt angolok is harcoltak a britek ellen a függetlenségükért.”

„Ismertem Janukovics nagyobbik fiát, beszélőviszonyban voltunk” – mondta Mihail, aki bokszedzőként és amatőr autóversenyzőként került kapcsolatba az exelnök gyerekével. „Már 2013 végén mondtam neki, hogy túlfeszítik a húrt, el fogják zavarni őket. Nem hitt nekem, pedig érdemes néha a nép hangjára hallgatni.”

Az első számú célpont

Az ma már nem kérdés, hogy Harkiv nem lesz szakadár terület, de a város most is 40 kilométerre fekszik Oroszországtól, így az elmúlt évek és hetek orosz csapatmozgásai és a Kreml Nyugatnak címzett követelései – azaz hogy a NATO szüntesse be a szoros együttműködést Ukrajnával, és hivatalosan is zárja el az utat a csatlakozás lehetősége elől – jobban felborzolták a kedélyeket, mint nyugatabbra.

„2014 óta fenyegetve vagyunk, de sokan csak most jöttek rá, hogy a veszély valós. De legalább felébredtek a háború nyolcadik évében” – mondta Horbatenko, akihez az utóbbi hetekben sok új érdeklődő futott be, hogy belevágjon az Ukrajna Légiói által szervezett tanfolyamba.

„A gyakorlat mellett elméleti taktikai képzést, elsősegélynyújtási ismereteket adunk, és jogi képzést arra, hogy milyen fegyvereket szerezhetnek be, és mikor használhatják azokat. De mindenkinek elmondom, hogy két nap alatt mindent nem lehet megtanulni.” Horbatenko szerint a mostani feszültség arra mindenképp jó volt, hogy felrázta a helyieket. Arra azonban ő sem számít, hogy Moszkva most azonnal támadna. „Ha mégis megindulna, elsőként minket érne el, alig egy óra innen a határ.”

„Szerintem nem döntötte el Putyin, hogy akar-e támadni. Inkább nézi az ukrajnai és a nyugati reakciókat, feszegeti a határokat. Esetleg alkualapnak használja a helyzetet, hogy a visszavonulásért cserébe elérje, hogy néhány tervezett szankció inkább ne lépjen életbe.”

A nyugati fellépés és segítség szerinte alapvetően meghatározza, mit lép Putyin.

„Én nem is szolgáltam a hadseregben, a kilencvenes években béna dolog volt egy átlagos sorkatonai szolgálat. De ha ma jönne az orosz hadsereg, akkor fegyvert fogok, és védem Harkivot. 2013-ban nem gondoltam volna, hogy mindez megtörténhet, és hogy erről kellene beszélnem. Barátságos volt a viszony, kis határátlépés is egyszerűsítve volt a túloldalon Belgoroddal” – emlékszik vissza a negyvenes Horbatenko, akinek szintén az orosz volt az elsődleges nyelve. „Ez nem jelent semmit. 2011-ben evidens volt a feleségemnek is, hogy ukrán stílusú esküvőt tartunk.”

Horbatenko szerint szükség van az ukrán államnyelv megerősítésére, ez persze nem akadálya annak, hogy a hétköznapokban szabadon használja az oroszt. Az oktatásban sem érzi nyomasztónak a nyelvi követelményeket – amelyek miatt a magyar kormány is kritizálja Kijevet, mondván, ellehetetleníti a kárpátaljai magyar nyelvű oktatást az állami iskolákban –, azt azonban felveti, hogy talán nem az első törvények között kellett volna erről rendelkezni, elkerülendő, hogy ezt Oroszország ürügyként használhassa fel. Bár szerinte ez mindenképp megtörtént volna: „Csak a Kreml állítja, hogy ahol orosz nyelv van, ott van Oroszország. Pedig ez nem igaz.”

A városban ma már az ukrán feliratok az uralkodók – a nyelvtörvény egyébként is előírja ezt –, de a gyakorlatban azért bőven akad bolt, szépségszalon, kávézó, ahol orosz szöveg is olvasható.

„Nekem ez sosem volt probléma, ha ukránul kellett tanulni valamit, az egyetemen sem volt ebből senkinek gondja – meséli a 22 éves Alekszandra. – Csak a nagymama bosszankodik ezen, sőt, ő inkább szívesebben látná magát Oroszországban.” „Nálunk viszont ez fel sem merül a családban, talán, mert mi átéltük a harcokat Szlovjanszkban” – veti ellen egy csoporttársa. A város végül ukrán ellenőrzés alatt maradt, de nagy harcok árán, és a tűzszünet ellenére most is elérik néha a lövedékek.

Konténer a város szélén

Miközben a külvilág egy eljövő háború esélyeit latolgatja, addig van, akinek ez már régen elkezdődött: Ukrajnában hivatalosan másfél millió áttelepültet tartanak nyilván. Nagy részük Kelet-Ukrajnából, kisebbik részük a Krím félszigetről jött el a határvonalak önkényes mozgatása miatt.

Harkiv szélén lassan nyolc éve áll egy kisebb konténerváros, ahol az otthonaikat kényszerből elhagyók élnek. Egy német karitatív szervezet és a Nemzetközi Vöröskereszt hozta össze az ideiglenesnek szánt otthonokat. A szürke, fémből és kartonból létrehozott ideiglenes lakótelepen nagy a vasárnapi csend, csak néhány gyerek épít hóembert az udvaron.

„A repülőtér mellett laktunk. Súlyos harcok mentek érte, láttuk a helikoptereket, hallottuk a robbanásokat, lövöldözéseket. Féltünk. A kislányunkkal és az újszülött kisbabánkkal 2014 nyarán jöttünk el, hátrahagyva a lakásunkat” – meséli Pavel. Ő maga Donyeckbe még egy fél évig visszajárt dolgozni a vasútra, aztán Harkivba jött a családja után. „Nyáron még azt hittük, rövid időre kell eljönnünk, és az ország visszaszerzi a területeit. 2014 végén már tudtuk, hogy ez végleges.”

Pavel édesanyja ottmaradt, fia 2016-ban még hazalátogatott, de a helyzet szerinte akkor még rosszabb volt, és azóta is romlott. „Ott megy a propaganda, hogy milyen nagyszerű az önálló köztársaság. Sokan el is hiszik, már korábban is azzal büszkélkedtek, hogy Donyeck látja el mindennel egész Ukrajnát, pedig ez akkor sem volt igaz. Ma is megvan nélküle az ország. Anyám örök optimista, azt mondja, minden jó, de én látom, hogy semmi sincs jól. Az ottaniak viszont csak ezt a propagandát hallják, természetes, hogy egy idő után elhiszik” – mondja. Aki nem, az előtt két út áll: Ukrajna többi részébe települ át, vagy Oroszországba megy. Orosz hivatalos nyilatkozatok szerint több mint kétmillió ukrán állampolgár él Oroszországban, egymillióan Donyeck vidékéről érkeztek. Sokan közülük, ahogy a szakadár területek lakóinak többsége, az elmúlt nyolc évben orosz állampolgárságot is kaptak.

Igaz, Harkivban sem könnyű az áttelepültek helyzete, de legalább biztonságos. A konténerek viszont csak néhány évig alkalmasak lakhatásra. Áram, fűtés, víz ugyan van, de a falak elengednek, idővel beáznak, penészednek, nehezen lesznek fűthetők.

„Ígérik, hogy állandó házak épülnek az áttelepülteknek a konténerek helyén, de papírokat, terveket erről nem láttunk. Lakásra máshol nincs esélyünk, állami finanszírozás erre nincsen”

– mondja Pavel. Lenne ugyan kedvezményes állami hitel, ehhez azonban a lakás árának 50 százalékát egyben elő kellene teremteni önerőből. Ez egy átlagos ukrán családnak sem lenne egyszerű, nemhogy azoknak, akik mindenüket hátrahagyták valahol, annak reménye nélkül, hogy azt – ha nem is sérült meg a harcokban – belátható időn belül pénzzé tehetnék.

Donyeckben értelmezhető áron nem is tudnák eladni a lakásukat: a 2012-ben még Eb-mérkőzésnek is otthont adó, egykor milliós városban gazdaságilag, szociálisan is rossz a helyzet, a fizetések alacsonyak. A gondolkodásmódja is megváltozott a városnak, ahol az uralmat a 2014-ben szerveződött, kétes hátterű csapatok vették át. „A szeparatisa határon visszataszítóan bánnak az emberrel, már meg sem próbálok hazamenni. Szerintem az én életemben ez már nem is lesz Ukrajna része” – mondja a negyvenes Pavel. De ha újra visszakerülne az országhoz Donyeck, a férfi akkor sem menne vissza a családjával: rengeteg az elaknásított, jelöletlen terület, az infrastruktúra is leromlott. „Az ottmaradtak mentalitása is megváltozott, hosszú időbe telne békében is, hogy Donyeck újra igazán élhető legyen.”