LMBTQ-forradalom a machismo kontinensén: Kubában is törvényessé tennék a melegházasságot

„Kuba LMBT-forradalma” – ezen a címen mutatta be dokumentumfilmjét az HBO 2016-ban. Az alkotók azt szerették volna jelezni vele, hogy bár diktatúrákban a másság nem tartozik a könnyen tűrt jelenségek közé, Kubában mégis komoly előrehaladást lehet észrevenni ezen a téren. Ekkor történt ugyanis, hogy az alkotmányban „a házasság férfi és nő életközössége” szövegrészt „a két személy életközössége” kifejezésre gondolták lecserélni. Az új passzus azonban elbukott az egyház és az idős pártvezetés ellenállásán, és bár a régi passzus kikerült az alkotmányból, de új nem jött helyére.

Többéves exlex állapot alakult ki, melyet most úgy próbálnak áthidalni, hogy december 21-én a kubai parlament egy új családjogi törvényt fogadott el, amelyet népi konzultációval kívánnak megerősíteni, pontosabban annak egy igencsak vitatott cikkelyét – azt, amelyik az azonos neműek házasságáról és örökbefogadási jogáról szól.

Az LMBTQ-jogok kiterjesztése a világon mindenütt egyfajta „húzd meg, ereszd meg”-játék kimenetelétől függ. A játékot a liberális és konzervatív politikusok játsszák, és a választásokon győztes erő e téren is keresztülveri akaratát. Latin-Amerikában is ez a helyzet, annyival súlyosbítva, hogy a kontinensen korábban egymást váltották a katonai diktatúrák, melyek e téren egyáltalán nem voltak engedékenyek. Úgyhogy a XX. században LMBTQ-mozgalmakról a déli kontinensen alig lehetett beszélni.

A XXI. században a katonai diktatúrák eltűnésével ott is a jogalkotók elé került a sokfelé elágazó téma. A másság büntethetősége hamar kikerült a törvénykönyvekből, de az azonos neműek házasságának elismerésére 2010-ig kellett várni. Argentína nyitotta a sort, és 2020–ban Costa Rica lett a hatodik ország, mely engedélyezte a házasságot, és öt országban e párok örökbe is fogadhatnak gyermekeket. A fejlődés persze nem egyenes vonalú: Brazília az elsők közt liberalizált, de Bolsonaro napjainkban igencsak szeretne visszafele lépdelni. Az mindenesetre elgondolkoztató, hogy a machismo kontinensén ekkorát változott a világ.

Kemény esztendők

Még különösebb a helyzet Kubában, hiszen itt nem váltották egymást liberális és konzervatív erők, több mint ötven éven át egy ember állt az ország élén, Fidel Castro. Castro előtt Kuba nem zargatta a saját nemükhöz vonzódókat, már csak azért sem, mert ebben az időben a szigetország az USA játszótere volt. Itt mindent lehetett, amit otthon nem: inni az otthoni alkoholtilalom idején, kaszinózni, prostituáltakat felszedni akár a saját nemből is. Ekkor nyert polgárjogot a szexturizmus kifejezés is, és ehhez szükség volt meleg prostituáltakra. Mégpedig nagy számban, mert az ötvenes évekre Kubát elözönlötték a kéjsóvár amerikai turisták.

Fidel Castro számára a turizmus az amerikaiak előtti hajbókolást jelentette, és ekkor még egyáltalán nem bánta, ha a jenkik eltűnnek az országából. Két év alatt amúgy is olyan rossz lett a viszony a két ország között, hogy nemhogy turista, de amerikai sem maradt. Se üzletember, se üzlet.

Kuba átevezett a szocialista táborba, ahol akkortájt igen szigorú erkölcsök uralkodtak. Ahogy egy magasrangú, 1981-ben disszidált kubai vezető írja visszaemlékezésében (Llovio Menendez: My Hidden Life as a Revolutionary in Cuba, Bantam Books), Castro már 1960-ben kijelentette: „a vidéki élet az igazi, mert ott nincsenek homoszexuálisok, (…) a homoszexualitás a burzsoá dekadencia gyümölcse, (…) és a buzik (maricones) az imperializmus ügynökei.” Azóta a maricón szó ki is került a hivatalos Kuba politikai szótárából, és mint a spanyol nyelvterületen mindenütt az angol gay szó nyert polgárjogot, ezért is használják az LGBT kifejezést.

Az 1950-es évek végén Castro gerillaharca a machojelenség apoteózisa volt. Marcona, szakállas férfiak szállnak alá a hegyekből, és megdöntik a nyápic városiak hatalmát. Itt tudni kell, hogy a machismo Latin-Amerikában nem egészen azt jelentette, illetve jelenti sok helyütt ma is, mint Európában. Tehát nem egyszerűen a patriarchátus csúcsán trónoló családfőre való utalás, hanem inkább arra, hogy a férfinek mindent szabad. Uralkodni felesége felett, tivornyázni, szerencsejátékot játszani, házasságon kívül kalandokba bocsátkozni – akár férfibarátjával is! – és mindeme cselekedetéért elismerő gesztusokat kapni környezetétől. Ezzel szemben az esetleg otthagyott feleség, főként, ha gyereke van, a legritkább esetben talál magának új párt, így aztán maradnak a barátnők. Az azonos neműek egymással való kapcsolatának elfogadottsága – részben a fenti okok miatt is – meglehetősen magas Dél-Amerikában.

Castro '60-as évekbeli másságellenessége más szempontból is fontos volt, mert sokszor két legyet is üthetett egy csapásra. Ugyanis a kulturális élet tőle egyre inkább elforduló képviselői között rengetegen voltak melegek és leszbikusok. 1961 októberében országos razziát tartottak, ebbe került bele sok világhírű író is, köztük Virgilio Piñera, akit másnap kiengedtek ugyan, de egész életére megbélyegzett maradt, mint oly sok más fiatal költő, író.

Kényszermunkatáborok az „antiszociális elemeknek”

1965-ben, Castro moszkvai látogatása után Kubában szovjet mintára megindították az „antiszociális elemek” elleni háborút. Táborokba zárták a forradalomnak nem tetsző elemeket, így a hadseregbe nem bevonultatható meleg sorköteleseket is. Ezek voltak az UMAP táborok, (Unidades Militares de Ayuda a la Producción, vagyis Harci Egységek a Termelés Támogatására). E táborok három évig működtek eredeti formájukban, és gyakorlatilag kényszermunka- és átnevelő táborok voltak, az odakerültek pedig munkaszolgálatosok. Castro később a forradalmi túlbuzgóság számlájára írta létrejöttüket, és 1969-től sokat enyhítettek a tábori szigoron – a rabok például már legalább fizetést kaptak az ottani munkáért.

A homofób harci düh továbbra sem lohadt. Havannában 1971 áprilisában tartották a Művelődésügyi és Oktatási Kongresszust, amelyen kimondták, hogy a melegek és a leszbikusok a forradalom ellenségei. Művészek, tanárok ezreit bocsátották el állásaikból. A homofóbia intézményesítetté vált, a melegeket és leszbikusokat kizárták a pártból, és nem lehettek katonák sem. Nem mehettek gyermekek közelébe, és nem képviselhették Kubát külföldön. (Az ilyenkor szokásos kivételek persze nem hiányoztak. Magas beosztású és forradalmi múltú meleg vezetők tovább diplomatáskodtak és repkedtek a világban.)

Nem csoda tehát, hogy amikor 1980-ban Castróék rövid időre megnyitották a Mariel kikötőt a kivándorolni szándékozók előtt, akkor a több mint 200 ezres tömegben a meleg közösség tagjainak tízezrei hajóztak át Floridába, köztük egy tehetséges író Reinaldo Arenas is. Arenas, mint a kubai intellektuelek zöme, kezdetben támogatta Castro forradalmát, és csak később fordult el tőle. Megjárta az UMAP-táborokat is, és már az USA-ban írta meg életregényét Antes que anochezca címmel (ami magyarul is megjelent „Mikor leszáll az éj” címmel.) E könyvben hosszú oldalakat szentel a melegek helyzetének Kubában, és beszámol az UMAP-táborokról is. A HIV-fertőzött Arenas 2000-ben New Yorkban öngyilkos lett. Búcsúlevelében ezt írta:„Megromlott egészségem mélységes depresszióval tölt el: nem tudok már írni, és nem harcolhatok tovább Kuba szabadságáért, így hát bevégzem életem... Kuba szabad lesz. Én már az vagyok.”

Az 1980-as években enyhülés vette kezdetét. Cikkek jelenhettek meg arról, „hogy a homoszexualitás valójában nem bűn, hanem szexuális orientáció”, és a korábban tiltott szerzők ismét kiadóhoz jutottak. 1993-ban megtiltották, hogy a rendőrség zaklassa a homoszexuálisokat, és még ugyanebben az évben engedélyezték számukra a szolgálatot a hadseregben, bár melegségüket nyíltan nem vállalhatták fel.

1994-ben komoly áttörést hozott az Eper és csokoládé (Fresa y Chocolate) című film bemutatója, amely végre nyíltan és őszintén beszélt a témáról, két fiatal férfi egymással és a hatalommal való viszonyáról. A kétezres évek elején pedig már a kubai állami tévé is elkezdett sugározni olyan sorozatokat, melyekben meleg férfiak és leszbikus párok is feltűntek, és nem a korábbi gunyoros, kabarészerű ábrázolásban.

Dacára mindezen felületi kezelésnek, a rendőrség azért továbbra is razziázott a melegklubokban, egyszer még a spanyol rendezőt, Pedro Almodóvárt is lecsukták 24 órára. Ugyanakkor kifelé a kormányzat kifejezetten nyitott és liberális képet igyekezett mutatni magáról és az országról. Már csak azért is, mert húsz év szünet után a '80-as évektől ismét beindult a komoly turizmus, csakhogy most az amerikai helyett Európából érkeztek az utasok, akik között ismét rengeteg szexturista volt. Obama elnök is elkezdte a kapcsolatépítést Kubával, és hamarosan újra megjelentek az amerikai utazók, akik felé az ország a barátságos arcát igyekezett mutatni.

1993 óta a seregben transzneműek is szolgálhatnak, mi több 2008 óta törvény mondja ki, hogy a transzneműek orvosi beavatkozást igénylő nemváltása fontos egészségügyi kérdés, ily módon államilag finanszírozott, és a név megváltoztatása vagy megtartása kizárólag az adott személy döntésétől függ. A 2000-es évek elejétől egyre-másra tartanak meleg és leszbikus filmfesztiválokat Kubában, mi több, 2012-ben megválasztották a törvényhozásban az első transznemű képviselőt.

Mariela

Az igazi nagy talány az, hogy Fidel Castro a „buzik” teljes elutasításától hogyan jutott el addig, hogy 2010-ben már igazságtalannak bélyegezte a homoszexuálisok üldözését. „Ha valaki felelős ezért, hát az én vagyok” jelentette ki egy mexikói újságnak adott interjújában. Itt jutunk el a mához és ahhoz, hogy a diktatúráknak néha furcsa fintorai vannak.

Létezik Kubában egy szervezet, melynek neve Cenesex (Centro Nacional de Educación Sexual, vagyis Nemzeti Szexuális Nevelési Központ). A kezdetben kis szociológiai műhely élén már több mint húsz éve egy Castro nevű hölgy áll, mégpedig Raúl Castro elsőszülött lánya, Mariela Castro Espín, aki három gyermek édesanyja és most 58 esztendős. Mariela Castro hosszú évek óta folytatja harcát a szexuális kisebbségek jogaiért, és biztos, hogy ha nem az lenne, aki, már rég félresöpörték volna. De így apjára és nagybátyjára, Fidelre is komolyan tudott hatni, így az elmúlt évtizedek változásaiban óriási szerepe volt.

Az azonos neműek közötti házasságkötés engedélyezését és annak alkotmányban való rögzítését is Mariela Castro terjesztette elő 2016-ban, lévén maga is országgyűlési képviselő. Ekkor készült a cikk elején is említett HBO-dokumentumfilm, melynek teljes címe: Mariela Castro's March: Cuba's LGBT Revolution.

De 2016-ban (is) kiderült, hogy a kubai forradalom együtt a maga LMBTQ-forradalmával igencsak rögös úton halad. A különböző egyházak – elsősorban a katolikusok – élénken tiltakoztak, márpedig Kubában az egyház a hatalom fontos partnere, és 2016-ban nagy szerepe volt az Obamával való kapcsolatok javításában is. De aztán jött a Trump-kormányzat, az USA és Kuba viszonya ismét mélypontra süllyedt. Elmaradtak az amerikai turisták, majd beütött a Covid, és ezzel minden más turista is eltűnt, a turizmusból befolyó jövedelem elapadt. 2020-ra már alig volt mit enni, korábban nem látott tüntetések robbantak ki a kormány ellen, úgyhogy az LMBTQ-kérdés meglehetősen háttérbe szorult.

Mindennek ellenére Mariela Castro tovább folytatta kampányát. Hivatkozott az eddig elért eredményekre, a latin-amerikai példákra, és több fórumon is kikelt azok ellen, akik az LMBTQ-jogok alkotmányos elismerése ellen voksoltak. Ennek lett az eredménye, hogy az új családjogi törvényben akarták elismertetni ezeket a jogokat. Azzal, hogy december 21-én a kubai parlament elfogadta a törvényjavaslatot, óriásit léptek előre, bár az még nem emelkedett törvényerőre. De a lényeg, hogy ott van benne a családjogi kérdéseket, a nagypapák helyzetét, a válási procedúrákat stb. tisztázó kérdések mellett „az azonos neműek házasságát és örökbefogadási jogát” törvénybe iktató cikkely is.

E törvényről sajátos népszavazást tartanak 2022. február 1. és április 30. között, amely hasonlít majd a magyarországi nemzeti konzultációkra, Kubában azonban szóbeli hozzászólások is lehetnek a különböző közösségi gyűléseken. Ha elfogadják ezt a javaslatot, akkor 2022 áprilisában Kuba lesz az első „szocialista” ország, amely törvénybe iktatja a legfontosabb LMBTQ-jogokat.

A szerző televíziós újságíró, 2007–2010 között a Magyar Köztársaság kubai nagykövete volt.