Moszkva nekikezdett, de nincs még itt a fogásból mindig kiforduló Belarusz orosz beolvasztása

Ha meg is kezdte Moszkva Belarusz beolvasztását – ahogy arról a múlt héten írtunk –, a folyamat vége nem látszik közelebbinek, mint akár 10 évvel korábban. Néhány nappal azután, hogy a Kremlben Alekszandr Lukasenko belarusz és Vlagyimir Putyin orosz elnök egy 28 pontos programot jelentett be az integráció előmozdítására, inkább az a feltűnő, hogy mi hiányzik a programból: a közös valuta teljesen kimaradt, a közös energiapiac megteremtése pedig csak úgy került bele, hogy a létrehozásáról nincsenek konkrétumok, csak egy céldátum, 2023 december 1-jére.

Addig annyi minden történhet, hogy moszkvai és – a Lukasenkóval kritikus, így az ottani helyzet miatt Lengyelországban élő – belarusz elemzők szerint is inkább csak az elmúlt 20 évben megszokott játék zajlik a belarusz elnök és Putyin között:

Moszkva mélyítené az integrációt, amire Lukasenko bólint – esetleg közben kialkudva kedvezményes hitelt –, majd a részletek megvitatásakor mégis elakad Minszkben a folyamat.

Lukasenko sosem volt ennyire egyedül

Igaz, a korábbihoz képest más a helyzet annyiban, hogy Lukasenko mozgástere jelentősen leszűkült, miután tavaly augusztusban fél éven át tartó tüntetéssorozat, sok százezres tiltakozási hullám kezdődött a neki hatodszor győzelmet hozó, elcsalt elnökválasztás miatt. A tiltakozást a belarusz elnök csak több mint tízezer tüntető bebörtönzése és ellenzékiek százainak külföldre üldözése árán tudta letörni. A tüntetők elleni erőszakos fellépés miatt bevezetett nyugati szankciók következtében Lukasenko politikai kapcsolataiban és a hitelek terén is végképp Moszkvára lett utalva, így jóval kevésbé tud kibújni a Kreml integrációra vonatkozó követelései alól, mint tette az elmúlt húsz évben.

A több szerződéshez köthető, de deklaráltan 1999-ben létrejött orosz–belarusz Szövetségi Államot valódi tartalommal nem sikerült megtölteni, pedig az ígéretek alapján már legalább egy évtizede közös valutája lenne a két országnak. Többször nekifutottak, hol Moszkva, hol Minszk mutatott iránta több érdeklődést – Lukasenko inkább addig, amíg abban bízott, hogy akár az integrált állam feje lehetne, mert szovjetnosztalgiára építő rendszerének Oroszországban is voltak hívei –, de a sokszor beígért integráció nem valósult meg, nem jött létre a szövetségi állam törvényhozása, kormánya, alkotmánya, közös pénzügyi rendszere, egységesített adórendszere és piaca. (Igaz, közben létrejött az Eurázsiai Gazdasági Szövetség (JeAESZ), Oroszország mellett Belarusszal, Kazahsztánnal, Kirgizisztánnal és Örményországgal, de ez nem az integrációnak az a szintje, amit Moszkva és Minszk még a '90-es években célként kitűzött.)

Lukasenko később már attól tartott, hogy egy ország államfője helyett egy orosz régió kormányzójának szintjére csökkenne hatalma, így érdemben nem mozdult előre a közös állam ügye. Ebbe az egyéb kihívásokkal terhelt Kreml beletörődött, megelégedve azzal, hogy Lukasenko legalább az euroatlanti integráció felé nem viszi el az országát. Így merült szép lassan feledésbe az a 2014-ben is megkötött egyezmény, amely alapján 2021-re közös árampiacot hozott volna létre a két ország.

Moszkva korábban is elszántnak tűnt

2017-től azonban Moszkva már egyre többször utalt rá, hogy a kedvezményes hitelekhez vagy orosz belföldi árakon adott energiahordozókhoz akkor férhet hozzá Belarusz, ha szorosabbra fűzi a kapcsolatot Oroszországgal.

Ez azonban 2019-ben is zátonyra futott, akkor is Lukasenko utasította vissza a megállapodást. „A fenének nekünk ilyen szövetség, így egyszerűen a parasztember nyelvén mondom” – közölte akkor, neheztelve Moszkvára, hogy nem belföldi áron jut országa az orosz földgázhoz, amit jelenleg 128 dollárért kap. (Ez duplája annak, amennyibe a határ túloldalán kerül, viszont csak alig több mint az ötöde annak, amennyiért az EU-ba jut el a földgáz.)

Két éve intenzíven tárgyaltak az egységes adószabályozásról, amiből a mostani, 28 pontos, a két kormány által már jóváhagyott programban annyi maradt, hogy a felek majd megvitatják az egységes elvek alkalmazásának lehetőségét. A program megerősítése a szövetségi állam tanácsának ülésén lehet, Lukasenko szerint november 4-én. (A dátum szimbolikus lenne: az egykori november 7. helyett kijelölt ünnepnap a nemzeti egység napja, amely a lengyel őrség Moszkvából való kiűzésére emlékezik.)

Nem eszik olyan forrón a Szását

Elsőre furcsának tűnhet, hogy az integráció ígéretét jó 20 éve be nem teljesítő Lukasenko a mostani, kiszolgáltatott helyzetében is ellenáll annak, hogy megtegye azt, amitől a belarusz ellenzék évek óta fél: hogy végül teljesen Moszkvának rendelje alá az országot gazdaságilag és politikailag is.

Valójában azonban inkább arról van szó, hogy Moszkva hozzáállása változott. Korábban a politikai integrációt erőltette, most azonban a gazdaságit, és azt sem mindenáron.

„Soklépéses játék ez, Putyin inkább fojtogat, talán a küzdősportban tanulta” – ironizált Alesz Karnyienka. Az ellenzéki, évek óta Lengyelországban élő belarusz újságíró-elemző a Telexnek azt mondta, szerinte a Kreml abból indul ki, hogy az idő neki dolgozik, nem kell erőltetni, Lukasenkónak idővel nem lesz más választása. „Nem azért, áll ellen Lukasenko, mert hazafi, hanem, mert tudja, hogy amint aláírná a megállapodást, már nem lenne szükség rá, így a végsőkig igyekszik kifordulni a fogásból.”

Karnyienka szerint ha Moszkva gyorsabban akarná legyűrni Lukasenko ellenállását, akkor inkább mégis tárgyalásokba bocsátkozna a nyugatra űzött ellenzékkel és az EU-val. „Jobb egy rosztovi kis ház helyett nyugaton élni” – mondta arra utalva, hogy a megállapodásokkal így is, úgy is már csak a távozásának feltételeiről tárgyalhatna, de nyugdíjas éveit Oroszország helyett máshol is tölthetné. Karnyienka szerint akár Ausztriában, ahol lehetnek Lukasenkóhoz köthető vagyonok. (Ausztria támogatta a Belarusz elleni szankciók enyhítését, korábban pedig belarusz eurokötvények elhelyezésében szerepet vállalt a Raiffeisenhez tartozó belarusz Priorbank.)

Moszkva tehát mindig ad egy menekülésnek látszó útvonalat Lukasenkónak, amellyel a teljes integrációt látszólag elkerülheti, közben azonban fokozatosan afelé tereli a Belaruszt 27 éve vezető elnököt.

A túlzott erőltetés kerülését látja a Kreml stratégiájában Makszim Szamorukov is. A moszkvai Carnegie.ru elemzője szerint valóban cél, hogy ne úgy tűnjön, mintha Moszkva erőből oldaná meg az integrációt.

A 28 pontot épp ezért nem is látja mérföldkőnek, csupán egy alibiegyezségnek, amit fel kellett mutatni, ha már idén ötször találkozott a két ország vezetője

– és a gyanú szerint másról sem tárgyaltak, mint az egységes valutáról, energiapiacról, amelyekről valójában nem is állapodtak meg.

„Az integrációról nem azért beszélnek ennyit, mert annyira előrehaladott, hanem azért, hogy legalább ne legyen szó a dezintegrációról” – vélte Szamorukov, aki szerint felesleges túlkombinálni a dolgot azzal, hogy Putyin esetleg ismét elővette volna a hatalomátmentéshez a szövetségi állam tervét. A 2020 eleji alkotmánymódosítással elvileg indulhat 2024-ben és 2030-ban is a hatéves elnöki ciklusért, ez bőven elég arra, hogy a különböző erőcsoportok ne kezdjenek el spekulálni egy Putyin utáni időre.

Oroszország felé lejt a pálya

A gazdasági kapcsolatok viszont így is Oroszország felé terelik Belaruszt: nemcsak a földgáz és a kőolaj révén, de azzal is, hogy a szankciók miatt a világ egyik legnagyobb műtrágyagyártójaként működő Belaruszkali is csak Oroszország felé számíthat piacra. A kőolaj pedig amellett, hogy Oroszországból érkező importáruként fontos, finomítás után nyugatra irányuló exporttermékként is lényeges bevételt jelentett Belarusznak a nyáron kiszélesített szankciókig, amelyeket a gépeltérítéssel elfogott ellenzéki ügye is súlyosbított.

A kiszélesített szankciókkal összefügg, hogy május végétől látványosan megugrott a belarusz határ felől érkező afgán, iraki és szíriai menedékkérők száma, akik Minszkbe közvetlen repülőjárattal jutottak el Bagdadból. Lukasenko nem csinált titkot abból, hogy a még viszonylag kis számú, de gyorsan növekedő menekülthullám a szankciókkal összefüggésben indult be. Igaz, a kerítést építő Lengyelország, Lettország és Litvánia ezt zsarolásnak minősíti, Lukasenko pedig kényszerhelyzetnek, mivel a szankciók miatt csökkenő bevételek következtében az országnak kevesebb forrása jut a határvédelemre.

A pénzügyi szankciók is Oroszország felé terelik Belaruszt: egyre több helyi bank számára válik lehetetlenné a Visa-kártyák kezelése, ami miatt kénytelenek az orosz fizetési rendszerre, a 2015 óta létező MIR-re támaszkodni – igaz, a MIR is korlátozott területen működik a Krím bekebelezése után kivetett szankciók miatt: a volt Szovjetunió néhány országán kívül csak Vietnámban, Törökországban és az Egyesült Arab Emírségekben fogadják el.

A politikai integráció inkább ennek lehet a következménye – Putyin nem véletlenül mondta a múlt héten a 28 ponttal összefüggésben, hogy inkább eleve a gazdasági integrációval kellett volna kezdeni –, de az is lehet, hogy akkor már lényegtelen is. A Levada Centr tavalyi szeptemberi felmérése szerint – ekkor még javában tartottak a százezres ellenzéki tüntetések Belaruszban – az oroszoknak csak a negyede támogatja a szövetséget vagy a teljes egyesülést, 41 százalék inkább a jószomszédi szoros kapcsolatokat tartja fontosnak.

„Kétszer ugyanazt nem lehet eljátszani” – vélte Szamorukov, utalva a Krím orosz annektálására, amely egyébként akkoriban az egekbe vitte Putyin népszerűségét. Azt azonban nem zárta ki az elemző, hogy az orosz elnök afféle politikai küldetéstudattól vezérelve mégis célként tűzze ki a valódi integrációt, de alapvetően úgy látja, hogy a jelenlegi helyzet valójában Moszkvának megfelelő.

Szerinte felületes az az értelmezés, hogy Lukasenko mindig átveri Moszkvát, mert a geopolitikailag és gazdaságilag Oroszországnak lényeges dolgokban sosem tette.

Így valójában Lukasenko – aki egyébként sem szalonképes tárgyalópartner Nyugaton – egyelőre megfelel a Kremlnek akkor is, ha magát az integrációt elutasítja.

Lukasenko háttérbe tolta a fiát

Biztosítékokat ugyanis a szoros kapcsolatra Moszkva közben kiépített a Lukasenko utáni időkre is: valószínűleg ennek tudható be a belarusz elnök által jóváhagyott júliusi törvénymódosítás, amely kimondja: az elnök halála, külső agresszió, terrortámadás esetén a hatalom az alkotmány szerint ilyenkor a sorban következő kormányfő helyett az ország nemzetbiztonsági tanácsához kerül, ahol a kormányfő elnököl ugyan, de a döntéseket kollektíven fogadják el a tanács tagjaival. Márpedig itt a „szilovikok” – az erőszakszervezetek összesített csoportja a hadseregtől a rendőrségen át a titkosszolgálatig – dominálnak. Az is jelzi, hogy ez már esetleg a Lukasenko távozását előkészítő, Moszkvával egyeztetett lépés lehet, hogy a megújított biztonsági tanácsból idén tavasszal kikerült az elnök fia, Viktor Lukasenko.

A rendkívüli helyzet életbe lépése után a választás megszervezéséért is a biztonsági tanács felelne, ami megkönnyíti majd, hogy egy Moszkvának megfelelő személy legyen. Igaz, ez kevésbé is számít majd, miután a beígért új alkotmány a jelenleginél szűkebb államfői jogkört irányoz elő, így olyan erejű elnöke Belarusznak, mint Lukasenko, biztosan nem lesz a távozása után. Hogy ez mikor következik be, azt senki sem jósolná meg, bár maga Lukasenko azt mondta egy hónapja, hogy „hamarosan”. Arra azonban mindennél nagyobb esély látszik, hogy ez Moszkvával egyeztetve fog végbemenni, és nagyrészt azon fog múlni, hogy ezt a Kreml mikor látja indokoltnak.