Kabulban könnyebben szerezhettem volna fegyvert, mint készpénzt

Első blikkre Kabulba, Afganisztán fővárosába érkezni olyan volt, mintha egy buliba léptem volna be akkor, amikor már a székeket pakolják. A poharak még az asztalon, kiürült üvegek szomorkodtak a sarkokban, prüntyögött valami zene, de csak az maradt a helyen, aki nem bírt elmenni, és egyértelmű volt, hogy itt ma már nem lesz szórakozás.

Buliról van szó, de csak abban az értelemben, hogy ha Afganisztán történelmét távolról, és hunyorogva nézzük, akkor az elmúlt húsz év a mindennapi emberek szintjén az élet könnyed, élvezetes szakasza volt, már ahhoz képest, ami előtte zajlott ezen a vidéken. A tálibok 1996-2001-es első uralma idején horror uralta a mindennapokat, kézlevágással, a nők brutális elnyomásával, tudatlansággal és kizsákmányolással. Előtte háborúk, reformpróbálkozások és elnyomás különböző fokozatai váltakoztak.

Ne értsék félre, európai szemszögből az elmúlt két évtized is nyomorúságos volt errefelé, de az ő valóságuk felől ez az idő maga volt a szabadság. A történelem rövid bulija. A nők tanulhattak, férfi nélkül is kiléphettek az utcára, egyetemek nyíltak, virágzott a média, a bűnösök felett pedig bíróságok döntöttek, nem egy molla szabott ki középkori büntetéseket. Voltak üzletek, mozi és kultúra. Mindez persze annyira messze volt az általunk megszokottaktól, mintha a genfi autószalonon egy talicska menettulajdonságairól értekeznék, de a talicskának legalább már van egy kereke.

Kabulban, a szállásom felé tartva éttermek, divatboltok és kávézók közt autóztunk. „Szépségszalon” – mutatott fixerem egy márványportálos üzletre, amelynek cégéren azonban már festékkel kenték le a nő arcképét.

De zárva voltak a klubok ajtajai, üresen tátongott a ruhabolt is. „Ezek az éttermek még két hónapja is tele voltak, mert itt találkoztak egymással a fiúk és a lányok” – néztünk be a márványpadlós, tágas terembe, ahol minden harmadik asztalnál ültek csak kisebb férfitársaságok.

De nem csak a vásárlók, randizók és kiruccanó családok tűntek el. „Ez a környék volt a külföldiek kedvenc negyede” – mutatott Nasszer a széles, koszos, de a környék sztenderdjei szerint fényűző utcára, ahol olyan természetességgel sorakoztak a sportboltok, kávézók és fitnesztermek, mint pingvinek a sivatagban.

„A külföldieket két hete evakuálták, a követségek, nemzetközi társaságok, segélyszervezetek is kimenekítették az embereiket, úgyhogy a legtöbb bolt itt bezárt. Ez az utca tele volt emberekkel, szerettem ide járni, mert volt élet. Most nézd, szinte üres.”

(Az elmúlt hetek afganisztáni eseményeit a tálib hatalomátvétellel, a nyugati kivonulással és kabuli evakuálással itt foglaltuk össze korábban.)

Fegyveresek minden sarkon

Vége a bulinak, ha innen nézzük. Ha viszont az ellenkező oldalról, akkor most kezdődik csak a pogózás. A város eközben olyan volt, mintha nagyobb ostromra készülne.

Fegyvereseket láttunk, bármerre jártunk. Percenként döcögött el mellettünk egy-egy pick up, a platón turbános, kendős tálibokkal. Géppuskával felszerelt dzsipeken furikáztak vidám tölténymellényesek. Vadonatúj, vagy rettentően leharcolt Humveekban dohányoztak unatkozó gerillák. Vacsora közben fegyverekre láttam rá az amúgy kiváló afgán étel, a mantu nevű húsos batyuk felett. Kilépve egy csapat fiatal srác jött szembe fekete turbános férfi vezetésével, vállukon M-16-osokkal.

Ráadásul félóránként állított meg minket valamelyik tálib csoport, hogy belenézzen a papírjainkba, és hosszas magyarázkodásra kényszerítse tolmácsomat arról, hogy mit keres az országukban egy külföldi.

Ez pedig nemcsak a procedúra monotóniája miatt volt nyomasztó, hanem mert ezek a jól felfegyverzett tinédzserek nem viseltek egyenruhát, ugyanúgy öltözködtek, mint bármelyik járókelő, és ha volt is rajtuk valami katonai darab, a ruhájukra vett terepszínű mellény vagy zöld baseballsapka, arról látható volt, hogy saját maguk választotta cuccról volt szó.

Szóval nem volt tiszta, kik igazoltatnak minket: valamelyik alakulat tagjai, vagy saját elhatározásból vegzálnak minket. Miközben tudható volt, hogy a tálibok megnyitották a börtönöket, és ezrek szabadultak ki, majd jutottak fegyverhez.

Voltak, akik látszólag örülnek a tálib hatalomátvételnek

Érdekes módon az utca embere elsőre elégedettnek mutatkozott a jelenlegi helyzettel. „Miért bánnám a tálib hatalmat?” – lelkesedett egy boltos. „Nagyobb a biztonság, mint előtte, és elmentek az amerikaiak.”

„Most már bárhova utazhatsz az országban, ilyen nem volt évtizedek óta” – említette boldogan egy csoport férfi.

„Végre nyugalom van, nincsenek robbantások, merényletek”

– lepett meg pozitivitásával egy vendégei gyűrűjében álló pincér. Még fixerem is megjegyezte: „Ilyen nyugalom tényleg nem volt az országban rég. Évek óta nem jártam a szülőfalumban, annyira veszélyes volt a környék. Most simán elutaztam oda.”

A zavarba ejtő helyzetet később egy angolul jól beszélő egyetemista lány oldotta fel. „Persze hogy nyugalom van, de hát ez nem a tálibok érdeme! Korábban miattuk volt terror az országban. Ők robbantottak, ők raboltak el, lőttek le embereket. Most, hogy átvették a hatalmat, érthető, hogy nem robbantgatnak. De most sem jobbak, csak más eszközöket használnak.”

(A lány további meglátásaira egy nők helyzetével foglalkozó videóriportban térünk vissza, ahol a kockázatok ellenére megszólaló nőtársaival vázolják fel: hogy néz ki Afganisztán az ő szemszögükből.)

Interjúalanyom egy valamit azonban az ország egész helyzetével kapcsolatban is megvilágított.

A terror megmaradt, csak más formát öltött. Ahogy módszert váltottam, hirtelen szembesültem a valósággal.

Három nap egy készpénzfelvétel

Már nem nyilvánosan, társaságban szólítottam meg interjúalanyaimat, hanem nyugodt sarkokon, vagy zárt térben beszélgettem velük. „Tönkre fogunk menni, az emberek nem vásárolnak, nincs pénz, alig van bevételem” – fakadt ki egy árus, akit boltja előtt kérdeztem a helyzetről. – „Azelőtt napi 5000 afgánit (a helyi pénz neve, nagyjából 18 ezer forint) kerestem, most jó, ha a tizede bejön.”

De a vásárlók sem voltak elégedettebbek: „Mindennek megy fel az ára. A liszt meg a rizs majdnem a duplájába kerül, mint a talibán előtt. A benzin is egyre csak drágul” – panaszkodott suttogva egy férfi. „Még ha akarnék, sem tudnék vásárolni, mert nem lehet készpénzhez jutni” – mondta angolul egy egyetemistának tűnő fiú. „Menj csak el valamelyik bankhoz, meglátod.”

Egyedül a bank előtt lehetett tömegben is interjúzni, annyira nyilvánvaló volt itt a helyzet. Három-négyszáz ember tolongott a bejárat előtt, hol egymással, hol az ajtó mögül néha előbukkanó hivatalnokkal ordítva.

„Nincs elég pénz a bankokban. Fel kell iratkozni egy listára, hogy legalább a tálibok által előírt mennyiséget felvehesd”

– magyarázta egy izzadt férfi. „Hány órája áll sorban?” – kérdeztem naivan. „Órája? Ez a harmadik napom itt. Mindennap nyitástól zárásig itt vagyok, de még nem kerültem sorra.”

Az interjút nem folytathattam, mert néhány pásztorfiúnak tűnő, de méretes gépkarabéllyal járkáló srác sétált el mellettünk. Az elégedetlenkedő csoport pillanatok alatt párolgott el. Megéreztem a fojtott félelem kesernyés ízét a levegőben, amely úgy lengte be Kabult, mint a szmog.

Titokban beszélgetve hirtelen más lesz a kép

A félelmet nemcsak a töménytelen fegyver táplálta, hanem az ország és az emberek sorsát is befolyásoló teljes bizonytalanság. Afganisztán átmeneti állapotban volt. Nem sokkal érkezésem előtt hagyta el az országot az utolsó amerikai katona. A tálibok alig két hete zárták magukra Afganisztán ajtaját.

Egy taxis megejtő optimizmussal mesélte autója biztonságos magányában: „Azelőtt napi 2500-at kerestem, most jó, ha napi 500 megvan. És ebből 300-at le kell adnom a társaságnak. 200 afgániból (ami nagyjából 700 forint) nem lehet megélni. De ha így folytatják a tálibok, akkor hamar megbuknak” – bólogatott a dugóban araszolva.

A jelek azonban nem arra mutattak, hogy a tálib kormányzás nemsokára piac- és emberközpontú fordulatot venne. A minisztériumokat nem szakemberek, hanem a gerillaharcban jeleskedő katonai vezetők kapták meg. Ahogy korábbi riportomban megmentőim elárulták, azért kerültek a kulturális tárcához, mert azt egykori katonai felettesük vezeti. Vajon mi az esélye annak, hogy aki bravúrosan kezeli a sorozatvetőt, most majd remek döntéseket hoz az adminisztráció területén is?

A forgalmi kakofónia jelentette biztonságban még egy közlekedési rendőrt is sikerült megszólaltatnom: „Két hónapja nem kaptunk fizetést. Nemcsak én, hanem a közigazgatásból senki. Leállt az államigazgatás, mert az emberek pénz nélkül nem igen dolgoznak. Én is a lelkiismeretem miatt vagyok itt, nem akarom elhagyni a posztom” – mondta, amire elismerően bólogattam, noha úgy tűnt, ennél nagyobb káosz a távollétében sem lenne az úton.

Szabadon kószáló elítéltek

És ez még csak a felszín volt. Minél lejjebb ástam, annál sötétebb lett a kép. Hotelem magányában fogadtam egy valamikori védőügyvédet, aki nemcsak hogy munkáját, de eredeti lakhelyét és nevét is elhagyva bujkált.

„A bíróságok nem működnek, helyettük már a tálib elöljárók ítélkeznek. Ebben a rendszerben a vádlottat nem illeti meg védőügyvéd. Munkanélküli lettem. De nem ez a legrosszabb.”

„Bujkálnom kell, mert korábban nem vállaltam el a robbantásokat, gyilkosságokat elkövető tálibok védelmét. Most, hogy kinyitották a börtönöket, ezek az emberek megfenyegettek. A családommal együtt, mindenünket hátrahagyva elköltöztünk otthonról.”

„És most mi a terve?” – kérdeztem, de a vékony, szelíd tekintetű férfi nem mondott semmit, csak nézett maga elé. Fájdalmasan hosszúra nyúlt a csend.

Nem gondoltam, hogy ez a komor hangulat fokozható, de csak ezek után találkoztam néhány nővel, akik hosszasan szervezett óvintézkedések után, hotelem egy biztonságos szegletében szólaltak meg. A munkanélkülivé váló, aktív életük után otthonülésre kárhoztatott nők a rájuk telepedő depresszió különböző mélységeit tárták fel előttem.

Botozás szobrászkodásért

Már volt szenzorom az afgánok kétségbeesettségének érzékelésére, és hirtelen mindenfelől meghallottam a segélyjelzéseket. A hazautazásomhoz szükséges PCR-teszt alatt az orvos súgta oda, hogy az egész országot fogságba ejtette a talibán. A bank előtt külön sorban álló nők egyike azt tudakolta, hogy szerintem miként juthatna ki az országból.

Egy férfi fotókat mutatott a telefonján: „Szobrász vagyok. A tálibok az utcán elvették a telefonom, és látták a nőkről készített alkotásaimat – mutatta a női arcot ábrázoló dombormű fotóját. – Ott helyben, az utcán megbotoztak.”

Lapozott a következő fotóhoz: a meztelen háta látszott, vastag véres csíkokkal. „Nem igaz semmi abból, amit a tálibok mondanak. Ezek nem változtak” – tette hozzá, majd sarkon fordulva váratlanul eloldalgott. Tálib fegyveresek álltak előttünk. Kotorászni kezdtem a papírjaim után.