Fegyveres kamaszok ejtettek fogságba Afganisztánban, és tálibok mentettek meg a táliboktól

Afganisztán ért a hangulatkeltéshez. A hullámzó, sivatagos pakisztáni táj a határ előtt néhány kilométerrel hirtelen meredek hegyekbe gyűrődött, és mielőtt észbe kaptam volna, egy szerpentinen döcögtünk dzsipünkkel, vad szurdokok és váratlanul megnyíló völgyek közt. Ha így néz ki Afganisztán, akkor már nem kell magyarázni, miért vesztett itt háborút az angoloktól a szovjeteken át az amerikaiakig egy sor nagyhatalom. (Az elmúlt hetek afganisztáni eseményeit a tálib hatalomátvétellel, a nyugati kivonulással és evakuálással itt foglaltuk össze korábban.)

Pulzusom a duplájára emelkedett, és innentől az események nem engedték, hogy visszaálljon nyugalmi állapotba.

A határátkelő egy szurdokvölgy legszűkebb pontján helyezkedett el. A sziklafalak közti térben mintha valami gladiátoros filmre készültek volna. Forróság, por és tömeg hullámzott körülöttünk. Az autóból kiszállva rögtön egy kisebb pankráció közepébe érkeztem: nyolc-tíz szakállas arc ordította, hogy elviszi a csomagom a határig, hogy pénzt vált, vagy SIM-kártyát ad el. Visszaordítottam, hogy hagyjanak, amire ordították, hogy jó, de ha kell valami, szóljak. Kiabáltam, hogy nem kell, köszi. Barátságosan ordították, hogy jó, de itt lesznek az árnyékban, ha mégis.

Világos volt, hogy szó sincs agresszióról, ezen a környéken az ordítás a kommunikáció alapja, úgyhogy a sofőröm arcába kiabáltam, hogy viszlát, majd belevágtam a határátkelésnek nevezett gladiátorharcba.

Magas vaskerítésekkel határolt, szűk ketrecbe nyomultam be, amelyet ádáz hivatalnokok bódéi szegélyeztek. Igazolásaimmal, vízumaimmal, PCR-tesztjeimmel hadonászva két órán keresztül küzdöttem, hogy végül a győztesek mosolyával lépjek ki a határ afgán oldalán. A mosoly gyorsan lefagyott az arcomról. Rájöttem, hogy az oroszlánokat még csak most engedték ki.

Kamaszok gépfegyverekkel

Szutykos gyerekek, kiabáló turbánosok és rengeteg fegyver közt találtam magam. Az őrületben pedig ott állt egy félszegen mosolygó alak, kezében a nevemmel kinyomtatott papírral. A jelenség olyan volt, mintha a D-nap partraszállásánál, a sortűz közepette várt volna egy decens úr a névtáblámmal.

„Nasszer” – mutatkozott be fixerem. Kezet ráztunk. A megnyerő fogadtatás öröme másodpercekig tartott. Mellénk penderült egy pattanásos, hosszú, zsíroshajú tinédzser talpig terepszínű dzsoggingban, kezében egy nullkilométeres amerikai M-16-os gépkarabéllyal. Túlmozgásos kamaszfiú éles fegyverrel – a világ legrosszabb kombinációja, futott át az agyamon. Tovább nem elmélkedhettem a jelenségen, mert a srác kikapta a kezemből az útlevelem, és pökhendi mosollyal intett, hogy kövessük.

Az út túloldalán álló, homokzsákokkal és géppuskafészkekkel körülvett helyőrségig rohantunk. Hangosan csattant mögöttünk a vasajtó. Egy poros udvaron álltunk, körülöttünk egy csomó fiatal fiú grasszált, mintha épp kicsöngettek volna. Annyi különbséggel, hogy a srácok nem mobilokat, hanem vadiúj gépfegyvereket lóbáltak a kezükben.

„A levél. Mutassuk meg nekik a levelet”

– súgtam a fixernek. A dokumentumra céloztam, amit a talibántól szerzett, és amely az újságírók közt terjedő hírek szerint az egyetlen biztosíték, hogy épségben eljussunk Kabulig.

Nasszer fojtott hangon hosszú történetbe kezdett, majd a telefonján felvillantotta a levelet. „De ezt a levelet én szereztem, és küldtem neked minta gyanánt a múlt héten, nem?” – néztem rá elkerekedett szemmel. „De” – vallotta be, mintha nem tudná, hogy nem engem kell átvernie, hanem a fogvatartóinkat.

Nem részletezem. A lényeg, hogy fixerem a valóságot nem igazán fedő módon üzente nekem az előző nap, hogy nyugodtan jöhetek, minden dokumentum a rendelkezésünkre áll. Tudtam, hogy ebben a helyzetben felesleges lenne feszegetni, hogy mégis, mit gondolt, mi volt a terve, hogyan fogunk továbbjutni anélkül, hogy a papírjaink rendben lennének.

„Fel tudsz hívni valakit, aki esetleg megszerzi az engedélyt Kabulban? Ha elküldi a fotóját, talán tovább engednek” – vetettem fel. „Persze” – bólogatott a fixerem. A persze ebben az időzónában azt jelenti, hogy akár tíz százalék esélyünk is van a sikerre.

Hatórás várakozás következett a hőségtől felhevült udvar egy árnyékos szegletében, az unatkozó tálib kamaszok zordon pillantásai közepette.

Nasszer telefonjai hatására négy órával később megérkezett az engedély másolata, de az illetékes tálib érdekes módon nem fogadta el. Ekkor a minisztériumból küldtek egy neki szóló hangüzenetet. Fejrázás. Akkor érkezett két telefonos hívás. Semmi.

„Így működik a tálib kormány. Terjednek hírek, hogy mik a szabályok, de valójában nincs rendszer, mindenki úgy értelmezi a helyzetet, ahogy akarja. Emiatt veszélyes most Afganisztán

– fakadt ki fixerem. – Ezek egyszerűen nem fogadják el a feletteseik utasítását.”

Az első tálib paradoxon

Késő délutánra járt. A várakozás monotóniáját csak olyan jelenetek törték meg, mint amikor a kamaszok betereltek az udvarra egy idősödő, nyeszlett figurát, majd fájdalmasan csattanó tockossal belökték egy vasajtó mögé. „Alkoholt árult – súgta Nasszer. – Könyörgött nekik, hogy hagyják, mert ő csak árus, nem övé a bolt, de hiába.”

Bár mi szabadon bóklászhattunk a napon, világos volt, hogy fogva tartanak minket. Ilyennek képzelem a fogolytáborok hangulatát. Ültünk az árnyékban, sztorizgattunk, bambultunk. Nasszer időnként felállt telefonálni, vagy hosszú és eredménytelen tárgyalásokat folytatott fogvatartóinkkal.

Egy ilyen kör után derűs arccal ült vissza. „Végre összeállt, mit akarnak.”

Elmondása szerint Kabulba kell mennünk, hogy személyesen vegyük át az engedélyt. Azt az engedélyt, amivel aztán elutazhatunk Kabulba. Hogy megkapjuk az engedélyt.

A logika a saját farkába harapott, a tér-idő kontinuum felfeslett, a világegyetem halkan zokogni kezdett. Ez itt a tálib paradoxon, az új rezsim első tudományos eredménye.

A második és harmadik tálib paradoxon

A tálib paradoxonnak egyetlen megoldása volt. Ha mi nem megyünk Kabulhoz, Kabul jön hozzánk. Ilyen a világon nincs, csak Afganisztánban. Késő délután ugyanis megérkezett két szakállas, joviális kinézetű úr, besétáltak a vaskapun, mint akik a Lehel piacon vennének pár szem almát, biccentettek az állig felfegyverzett kamaszoknak, majd átölelték fixeremet.

Nasszer sugárzott az örömtől. „Velük telefonáltam egész nap. A kabuli minisztériumban dolgoznak, földijeim.” Nem volt semmi ügyintézés, hangos szó, magyarázkodás. Felkaptuk a csomagjainkat, az egyik férfi kinyitotta előttünk a vaskaput, és olyan egyértelműséggel léptünk ki a szabadságba, mintha ennek soha nem lett volna semmi akadálya. Második tálib paradoxon.

„Ők a feletteseik, el kell fogadni az utasításaikat” – magyarázta már odakinn Nasszer, mintha rabságunk oka nem az lett volna, hogy a fegyveresek nem fogadták el feljebbvalóik parancsát. A két férfi szintén tálib volt, habár egyetlen közismert talibános jegyet sem mutattak. Szakálluk rendezett volt, ruházatuk hétköznapi, és nem hogy frissen zsákmányolt amerikai gépkarabélyuk nem volt, de semmilyen fegyvert nem viseltek.

Modoruk ráadásul őszintén barátságos volt. Ragaszkodtak hozzá, hogy velük tartsunk a közeli falujukba. „Sötétedik, ilyenkor már nem biztonságos az út” – fordította a fixer egyik megmentőnk szavait, mintha néhány perccel korábban nem arról szónokoltak volna, hogy a tálib hatalomátvétel óta Afganisztánban rend és béke uralkodik. Ez volt rövid idő alatt a harmadik tálib paradoxon.

Vendégségben a táliboknál

A két férfi kisugárzása mindenesetre valóban nyugalmat árasztott, pedig ami történt, az okot adhatott volna a nyugtalanságra. Két frissen megismert tálib vezető, meg egy félismeretlen helyi fixer társaságában döcögtem a sivatagban valami ismeretlen cél felé.

Először a fákat pillantottuk meg a kopár tájon, aztán a fák közt álló házakat, meg a környező, gondosan öntözött kukoricaföldeket. A lemenő nap hosszú árnyékokat vetett a kősivatagban magányosan álló oázisra. „Ugye milyen szép? – lelkesedett a két tálib. – Itt lakunk, ez a szülőfalunk. Örülünk, hogy vendégül láthatunk.”

Innentől az afgán kultúra olyan szeletébe kaptam bepillantást, amiről nem szólnak a napi hírek.

„Nálunk ha azt mondják, vendég vagy, az azt jelenti, hogy akár az életüket is áldozzák érted”

– magyarázta fixerem, miközben már a gyümölcsfák alá helyezett gyékényfonatú ágyakon hevertünk. Körülöttünk egy tucat turbános, kaftános férfi feküdt, ült, beszélgetett, néhányan nyílt tűzön kukoricát sütöttek. A háttérben egy sorfalnyi gyerek állt, és mozdulatlanul nézte, hogy mit csinál a furcsa ruhás külföldi. Teát iszik. Beleharap a kukoricába. Megköszöni a süteményt.

Zavarba ejtő, de nem éreztem kívülállónak magam. A társaság békésen zsongott körülöttem, időnként mosolyogva szóltak hozzám, amit lefordított a fixer. Elmesélték, hogy a jelenlévők mindegyike tálib, kivéve egy férfit, aki az elüldözött kormány rendőrségében volt vezető. „Nem zavarja a többieket, hogy az ellenséget szolgálta?” – értetlenkedtem, amire Nasszer széttárta a kezét: „Ő is vendég.” Tálib paradoxon 4.

Az este lakomában csúcsosodott ki. Földre terített, hosszú terítőre hordtak báránypörköltet, csirkés rizst, zöldségestálakat és végtelen mennyiségű teát.

Szerintük leleplezték Amerikát

A vacsora utáni hangulatot használtam ki, hogy elővegyem a kamerám. Most letesztelhetem, hogy akkor is ilyen megbocsátóak-e, ha a vendég történetesen belemenős kérdésekkel bombázza őket. „Nyugodtan kérdezz bármit” – biztatott Nasszer. A társaság valóban nem kapta fel a vizet, amikor megpróbáltam szétfeszíteni paradoxonjaikat.

Szerintük a tálibok uralma alatt mindenki szabadon élhet majd, és rosszul döntöttek, akik elmenekültek az országból. „De miért menekültek el?” – kérdeztem. „Mert nem akartak az iszlám törvénye szerint élni.” „Tehát abban az esetben lehet szabadon élni Afganisztánban, ha az ember inkább követi az előírásaikat?” „Az iszlám törvényeit el kell fogadni” – mondták mosolyogva.

„A nőknek sincs félnivalójuk?” „Nincs, ők is nyugodtan élhetik az életüket, ahogy szeretnék.” „Akkor miért nem volt velünk egész este egyetlen nő sem? Az ételt a férfiak hozták, férfiakkal eszünk, velük teázunk. Senki felesége vagy lánya nem szeretett volna csatlakozni?” „A nők is megtehetik ugyanezt, de a maguk köreiben” – szólt a nyugodt válasz.

Végül az aznapi jeles dátumra tereltem a szót. „Tudják, hogy milyen nap van ma?” „Szeptember 11.” „Mit jelent számukra ez a dátum?”

A férfiak mosolyogva mormogtak egymás közt.

„Szeptember 11. azt jelenti nekünk, hogy Amerika lelepleződött. Nyilvánvaló lett, hogy a merényletet Amerika rendezte meg, mert így volt indoka lerohanni az országunkat. De elkergettük őket, mert hazugsággal nem lehet győzni!”

A kultúra harcosai

Éreztem, hogy körbe-körbe járunk. Hátradőltem, és megkérdeztem, melyik tárcánál dolgoznak. „A kulturális minisztériumban.” Fellelkesedtem. Tálibbá vált műkereskedőket, régészeket vagy költőket láttam magam előtt. „A kultúra melyik területéről érkeztek?” Nem értették a kérdést. „Mivel foglalkoztak azelőtt?” – közelítettem máshonnan.

„Harcosok voltunk, ezen a környéken háborúztunk a kormányerőkkel. Aztán amikor a felettesünk megkapta a kulturális tárcát, természetes, hogy az embereit hívta magához.”

Jó kezekbe került az afgán kultúra ügye. Ha mást nem, legalább egy hatalmas vadászati vagy hadászati kiállítást ők is remélhetnek.

Világossá vált, hogy a tálib paradoxonok erősebbek, mint a kérdéseim. Eldőltem a kerevetemen, és a meleg levegőben pislogó csillagokat néztem. A fixerem megveregette a vállam, hogy nyugodtan aludjak, itt az a legfontosabb, hogy minden vendég jól érezze magát. Lecsuktam a szemem. Tudtam, hogy sűrű napunk lesz, ha reggel elindulunk Kabul felé.