Miszter Andrasz, megvan az afgán vízuma, utazzon Afganisztánba!

Miután megérkeztünk a helyszínre, szembesültünk azzal, hogy az ügyintézés Pakisztánban olyan, mintha a Mad Max jeleneteit kevernék egy véletleneken alapuló vetélkedővel, meg valami szürreális vígjátékkal. Mindez azonban a legkevésbé sem vicces, ha eközben az a tervünk, hogy eljussak a világpolitika legforróbb terepére, az afgán határra. (Az elmúlt hetek afganisztáni eseményeit itt foglaltuk össze korábban.)

Első és második próba

A kezdeti elképzelés az volt, hogy az Afganisztánban dúló konfliktust a Pakisztánba menekülők történetein keresztül mutatom be. Esetleg röviden beleszagolok a határ túloldalának levegőjébe is. Mindehhez az eredeti tájékoztatás szerint csak egyetlen engedélyre lett volna szükségem az illetékes pakisztáni minisztériumtól, Afganisztánba vízum nélkül is be lehet lépni, hiszen az új afgán kormányt nemrég nevezték ki, az előzőt képviselő nagykövetségek pedig bezártak.

Kiléptem szállodám ajtaján, és váratlan hevességgel vett körül a főváros, Iszlámábád közeli Ravalpindi fülledt és dízelgőzős levegője, amihez képest a Blaha Lujza tér egy hegyi szanatórium. De nem volt időm hosszasan lélegezni, mert egyből elsodort az utat teljes szélességében kitöltő járműáradat. Motorok, teherautók, buszok és riksák áramlottak minden irányból. Már nem azt fontolgattam, hogy miként jutok el a minisztériumba, hanem hogyan kelek át a túloldalra.

Elmélkedésemből egy hátamra mért erős bökés szakított ki. Megpördülve egy vigyorgó srác képébe néztem, aki a fényképezőmet rángatta, mondván fotó, miszter, fotó. Mivel egyelőre nem volt jobb ötletem, csináltam róla egy képet, ahogy olyan arckifejezéssel áll a járműhömpölyben, mint aki épp megkapta az Oscar-díjat. Fotómnak nem várt hatása volt, mert a srác egy papíron átadta az emailcímét, aztán elrohant egy palack vízért, majd taxit fogott nekem, elmagyarázta a sofőrnek, hova megyek, végül lealkudta az árat. Első akadály letudva.

A sofőr beszélt angolul, úgyhogy útközben megtudtam, hogy hat testvére van, ő maga 25 éves, van két gyereke és egy felesége. Azt ugyanakkor nem értette, hogy nekem miért nincs gyerekem, és miért nem házasodtam meg. Mivel az értetlenség hatással volt a vezetési stílusára, megígértem, hogy hamarosan megházasodom. “Mikor?” “Hát, majd ha hazaértem.” “Rám sandított: “Egy hónap múlva? Vagy kettő?” Szerencsére közben megérkeztünk.

A pakisztáni minisztérium tágas volt, félhomályos és teljesen néptelen. Egy ideig bolyongtam a folyosókon, majd jobb ötlet híján készítettem egy szelfit az egyik különösen fényesre suvickolt minisztériumi felirat előtt. “Miért fotózkodik itt?” – szólított meg egy színes kendős nő tökéletes angolsággal. Felvázoltam, hogy elveszett helyzetemben legalább egy fotót küldenék otthonra. A nő intett, hogy kövessem. Folyosók szövedékén át egy tágas irodába kísért. A terem egyik végében hatalmas íróasztal állt, mögötte két teázó férfival, előttük zavarba ejtően nagy tér nyílt, túlsó felén kényelmes kanapéval. A szoba olyan volt, mint egy nagymama barátságos nappalija, amelynek terét furcsa építészeti kísérletben a sokszorosára növelték, a helyükön hagyva az eredeti bútorokat.

Intettek, hogy foglaljak helyet a távoli kanapén, majd közvetlen hangon átkiabáltak, hogy kérek-e teát. Kértem.

Egy ideig a teát szürcsöltem, majd félszegen, mivel senki nem kérdezte, elmondtam jövetelem célját. Megnyugtattak, hogy ha engedély kell, jó helyen járok, de előbb az afgán vízumot kell felmutatnom, még akkor is, ha nem lépem át a határt. Mindentudón bólintottam, hogy sajnos ugye az afgán követségek, az ismert politikai okokból bezártak. A két szívélyes férfi bólintott, hogy menjek csak oda. Csak az afgán vízum megszerzése után kapok tőlük engedélyt. Második akadály, elnapolva.

A sofőr az épület előtt várt, és a gázba taposva az élet másik fontos területére, a munkára tért át. “Az emberek nem veszik komolyan a munkát, nem tartják be az ígéreteiket, emiatt tart itt ez az ország” – dohogott. Egyébként tapétákkal foglalkozott, de a Covid miatt elvesztette a munkáját. “Szereted a szép, színes tapétákat?” – kérdezte reménykedve. “Szeretem” – hazudtam rezzenéstelen arccal.

Harmadik és negyedik próba

Az afgán követség a közeli fővárosban, Iszlámábádban volt, amelyet 1960-ban, a semmiből építettek, és úgy viszonyult a szomszédos Ravalpindihez, mint a Rózsadomb a Hős utcához. A trópusi lombok alatt álló követségi épület összképét csak az elé állított két konténer rontotta, kis ablakánál a CNN riportere hágott az al-Dzsazíráénak a lábára, miközben az AP újságírója igyekezett betolni köztük papírjait az ügyintézőnek. Sikertelenül. A pankrációnak hamar véget vetett a fegyveres őr bejelentése, hogy a konzul ma sincs benn, úgyhogy szünetel a vízumügyintézés.

“Napok óta járunk ide hiába” – fakadt ki egy egyiptomi újságírónő. Mint kiderült, az utóbbi hónapokban a követség dolgozói úgy járnak be a munkahelyükre, mint akik első lelkesedésükben beiratkoztak fitness edzésre, de közben rájöttek, hogy jobban szeretnek otthon netflixezni, mint egy teremben izzadni. A nemzetközi újságírócsapat lógó orral széledt szét a párás ködben. A harmadik akadályt sem vettem. Nem álltam jól.

Jelen sorok írásának reggelén sofőröm, a megbízható munkavégzés prédikátora nem volt a megbeszélt helyen, hiába állapodtunk meg, hogy ő fuvaroz egész nap. Sosem láttam többet. Egy motoros srác mögé pattanva jutottam el újra az afgán követségre, ahol szülinapi zsúrra emlékeztető, decens, de vidám hangulat uralkodott.

“Bejött a konzul, bejött a konzul”

– duruzsolták az újságírók egymást lökdösve a kis ablaknál.

A munkamenet nem volt egyszerű, mert vízumkérő lapot egy órán át nem kaptam, azt ugyanis az az ember osztja, aki sokáig nem jelent meg a lőrésre emlékeztető ablak mögött. A nyomtatványhoz csak ő nyúlhat, nagyon háklis erre.

Egy próbálkozásomnál elvették az útlevelem, majd szó nélkül eltűntek vele. Délutánra tudtam betuszkolni az ablakon a kitöltött formanyomtatványt. Végül, mint valami filmben, kicsapódott egy vasajtó, és azt kiabálták, hogy Miszter Andrasz!

Megmotoztak, elvették a telefonom, a táskám, majd bevezettek. A követség meglepően nagy és tiszta volt, és meglepően sok afgán politikus festménye díszítette a falakat. Egy magas világos helyiségbe vezettek, hogy elkezdődjön életem legszürreálisabb elbeszélgetése. A fiatal és mosolygós konzul azt tudakolta, miért érdekes az olvasók számára Afganisztán egyáltalán, miért egy online lapnak dolgozom, mi az online előnye a printtel szemben, és, igen, hogy van-e feleségem. Majd minden átmenet nélkül a talibán veszélyeinek és kiszámíthatatlanságának ecsetelésébe kezdett, aminek hatására rám szakadt a helyzet szürrealitása.

Itt ülnek a fényes palotájukban ezek az előző kormány által kinevezett diplomaták, akik haza nem mehetnek, de mellesleg elképesztő mennyiségű dollárokért cserébe vízumot bocsátanak ki, ami csak arra jó, hogy a határ pakisztáni oldalán ne legyen problémája az újságírónak.

Kicsit szédelegve, de egy szépen lepecsételt vízummal távoztam. A negyedik, a legnehezebb próbát teljesítettem!

Özönvíz és nem várt utazás

Sikeremet tűzijáték helyett azonban olyan sűrű monszuneső ünnepelte, hogy bőrig ázva jutottam el a minisztériumig. Nem gondoltam, hogy a rendezők még egy akadályt elrejtenek a pályán. Az aula, ahol előző nap fotózkodtam, térdig vízben állt. A zászlók, az íróasztal, a szobapálmák körül lágyan fodrozódott a felgyűlt esővíz. Innen már nem fordulhattam vissza.

Átgázoltam a mocsáron, felcuppogtam az emeletre, hogy a hangárszerű szobájukban mezítláb álldogáló hivatalnokokba botoljak. A szőnyegek cuppogtak a víztől, a két csinovnyik bőrcipője az asztalon, de mindez nem törölte el kedélyességüket. Helyet foglaltam a kanapén, megkaptam a teám, hogy azt szürcsölgetve tudjam meg: az engedély, amit ők adni tudnak, hosszú napok alatt készül csak el.

Látva az arcomon végigfutó vihart, amelyhez képest a monszun csak egy szellő volt, az egyik hivatalnok megjegyezte: “De megvan az afgán vízumod. Ha tranzitnak használod a határzónát, gond nélkül beléphetsz. Utazz Afganisztánba! ”

Az estét afgán kontaktok szervezésével töltöttem, hogy a nevezetes napon, szeptember 11-e hajnalán egy dzsippel elinduljak Afganisztán irányába.