Fegyverorgiába torkollott a szigorúnak indult csomagellenőrzésünk Kabul határában

2021. szeptember 14. – 13:31

frissítve

Fegyverorgiába torkollott a szigorúnak indult csomagellenőrzésünk Kabul határában
Fotó: Földes András / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Riasztó úti ellenőrzésünket háromnegyed óra alatt sikerült közös fotózásba fordítani Kabul közelében. A máshol kegyetlenkedő tálibok megmutatták, milyen amerikai fegyvereket zsákmányoltak, majd elindultak a pandzsíri frontra. A Telex helyszíni riportja Afganisztánból.

Kabul határában álltunk, és az afgán táj egy jellegzetes részletéről készítettem vágóképeket. Előtérben nomád sátor, mögötte kősivatag, hátul kopár hegyek. A munkát két tálib vad kiabálása szakította meg. Villogó szemekkel közelítettek a hátunk mögötti műút felől.

Eddig minden a megszokottak szerint ment. Bármikor, bárhol megálltunk, 5-10 percen belül tálibok jelentek meg, és barátságtalanul vagy csak simán megvetően firtatták, hogy mit és miért csinálunk. Emiatt igyekeztünk fixeremmel mindig gyors ki- és beszállásokkal dolgozni.

Most ők voltak a gyorsabbak, és az idegesebbek is. Intettek, hogy kövessük őket, ami nem volt jó jel, úgyhogy a vállamon lógó fényképezővel észrevétlen lőttem egy sorozatot az előttem vonuló két tálibról, ki tudja, mire lesz még jó. Pro tipp: ha ilyen helyzetbe kerül, ne felejtse a zoomot tágra állítani, mert különben olyan értéktelen képeket készíthet, mint ami itt látható.

Fotó: Földes András / Telex

A tálibok helyőrsége az út túloldalán állt, és olyan volt, mint amikor egy nagy benzinkút építésére készülnek, de végül csak a betonplaccig és egy kőépületig jutnak el. A betonplaccon állig felfegyverzett tálibok pezsegtek gépágyúkkal felszerelt dzsipek közt. (Elsütőbillentyű-fókuszált olvasóinktól előre is elnézést kérek azért, hogy nem a fegyverek szabatos neveit használom, de nem vagyok szakértője a haditechnikának.)

Megkezdődött az ismert procedúra: papírok mutogatása, integetés, hogy ez nem jó, fixerem magyarázkodása, hogy de, ez jó, majd az előző cikkben bemutatott tálib vezetők üzeneteinek felvillantása. Eközben valakik a cuccaink közt turkáltak, van-e nálunk bomba vagy egyéb veszélyes dolog. A helyzet annyiban volt más, mint korábban, hogy húsz-harminc ember tolongott körülöttünk.

Gépkarabélyok, puskák, gránátvetők és hasonlók koccantak össze, az egész nyomasztó helyzet annyira túlzó volt, hogy jobb volt nem belegondolni, és nem komolyan venni.

Mintha a haverjaimnak mutogattam volna, pörgettem át a jegyzetfüzetem, lehúztam a cipzárakat, hogy milyen remek zsebei vannak a dzsekimnek, kinyitottam a napkrémes tubust, és villogtattam a fejlámpám. A srácok egymás válla felett nézték a színjátékot, többen nevettek, a főnök is, én is, remélve, nem látszik, mennyire kényszeredetten.

Mutattam a fegyverekre, hogy az ő cuccaik is figyelemre méltóak. Elismerően bólogattak: amerikai, amerikai minden. Itt szakadt át a gát. Egymást lökdösve, büszkén mutogatták, hogy a legyőzött amerikaiaktól zsákmányolták a cuccot, nézzem, ez is amerikai, meg ez is, ide van írva, Made in USA. (Itt írtunk arról, hogy milyen nyugati fegyverarzenált szereztek főként az afganisztáni hadseregtől az országot a NATO-kivonulással párhuzamosan elfoglaló tálibok.)

Alapelvem, hogy nem nyúlok fegyverhez, úgyhogy csak néztem az orrom alá tolt, és fegyverszakértők számára nyilván még izgalmasabb darabokat. Majd a hevület csúcsán kérdeztem, hogy lefilmezhetem-e a zsákmányokat. Persze, hogy!

A kamerám a fegyverarzenálról a főnökre tért át, aki büszkén mondta el, hogy ő volt a felelős ennek az útszakasznak a védelméért az utóbbi évtizedekben. Hogy ott, a szemközti hegyen voltak az állásaik, és onnan lőtték az amerikai konvojokat. „A gránátvető volt a specialitásom – fordította a szavait tolmácsom. – Rengeteg amerikai járművet lőttem ki itt.”

A férfi állítása szerint a talibán alakulása óta tagja a szervezetnek, és most, hogy 1996–2001-es uralmuk után újra ők irányítják Afganisztánt, megkapta ezt a helyőrséget. Igyekeztem, hogy arcomon ne látszódjon, mit gondolok én arról, hogy mostantól övék az ország. Inkább a munkára koncentráltam. Elővettem a fényképezőgépet, már nem is kérdeztem, hogy lehet-e fotózni. Egyik kezemben a kamera, másik kezemben a fényképező, körülöttem egy nagy csapat tálib, és ugye az amerikai fegyverarzenál.

Fotók: Földes András / Telex

Egy idősebb férfi elém tolt egy fiatalabb, de hatalmas gépkarabélyt tartó srácot. „Ő a fiam – mondta büszkén. – Én tanítottam. Jó harcos lett belőle, most együtt szolgálunk.” A kora huszonéves srác kicsit szégyenlősen vigyorgott, miközben akkora fegyver lógott a nyakában, hogy az két embernek is elég lett volna.

„Nem félti a fiát egy ilyen veszélyes mesterségben?” – kérdeztem, de úgy tűnt, ennek a felvetésnek csak a mi kultúrkörünkben van értelme. „Allah azt akarta, hogy harcoljunk. Ha meg kell védenie minket, megvéd” – húzta ki magát az apa.

„És ugyanabban a harcmodorban dolgoznak?” – kérdeztem valószínűleg nagyon szakmaiatlanul, de mindez nem zökkentette ki a férfit. „Az én specialitásom az aknák. Mérnök vagyok, és a fiam is mérnök, mindent megtanítottam neki erről a szakmáról. De ő inkább ezzel harcol” – mutatott a bazi nagy fegyverre az apa.

Megkértem a tálibokat, hogy lefilmezhessem a zsákmányolt fegyvereket, úgyhogy hirtelen fegyverek erdejében álltam. Mutogatták, hogy az amerikai mellett van ott orosz, sőt, pakisztáni gyártmány is. A legbüszkébbek persze az amerikaiakra voltak, ezek érezhetően az ellenség teljes megalázottságának bizonyítékai voltak a számukra. A high-tech cuccok, amiket ellenük hoztak, már az ő kezükben vannak.

A szakállas vezető mondta is:

„Olyan felszerelésünk van, hogy mostantól bárki csak megemlíti, hogy megtámadna minket, akkor már ott, ültő helyében kilőjük.”

Nevetett. Bólogattam, miközben tudtam, hogy a tálibok ezeket a fegyvereket nemcsak jól felfegyverzett hadseregek, hanem ártatlan civilek ellen is használják.

Fotó: Földes András / Telex

Közben egy turbános tálib páncélöklöt lengetve állt mellém, majd a vállához emelte, mutatva, miként szokta használni. Szerencsére nem volt töltve, át lehetett látni a csövön. Nem sokáig örültem, mert egy hosszú, csapzott hajú srác lövedéket hozott, és vidáman beillesztette a csőbe, miközben vagy tízen álltunk előtte. Mit tehettem volna? Fotóztam.

A fegyverorgiát hangos „Allah akbar”-ozás szakította meg. Kérdőn néztem a tömeg mögé, ahol néhányan az autók körül sürgölődtek. „Most indulnak Pandzsírba” – magyarázta a szakállas vezető. „Harcolni?” „Nem. Leváltják az előző csapatot.”

A tálibok néhány napja már bejelentették, hogy elfoglalták az utolsó ellenálló tartományt, felvonták a zászlójukat a helyi vezetés épületénél, és ezzel egész Afganisztán területe felett átvették az irányítást. Helyi ellenállókhoz közel álló források akkor arról beszéltek, hogy több helyen még tartják magukat. Nehéz bármilyen információhoz jutni, de a BBC kedden számolt be arról, hogy úgy tudják, húsz civilt is megölhettek a Pandzsír-völgyben.

Itt jött az előre nem tervezett szelfikészítéses rész. „Lefotózhatom a csapatot a kocsik előtt?” – kérdeztem, de a társaság félreértette, és mindenki felsorakozott, mint valami vidám osztályképen. „Beállhatok közétek?” – mondtam teljesen feleslegesen, mert ekkor már nyilvánvaló volt, hogy ha akarnám, Pandzsírba is velük tarthatnék.

Fotó: Földes András / Telex

(Hogy miért nem akartam? Nem háborús tudósítás miatt érkeztem, hanem hogy bemutassam, mi zajlik most Afganisztánban: hogy élnek, és mit gondolnak az emberek, miként zajlik a politika, és milyen ország jöhet a talibán uralma alatt. Egy távoli bázison viszont legfeljebb a katonaéletet lehet bemutatni, ami nagyjából ugyanolyan, nemzetektől függetlenül.)

Fixerem lefotózott a korábban ellenséges, de most már a hátamat vidáman paskoló tálibok közt. Én is mosolyogtam, de leginkább csak amiatt, hogy az országukat romba döntő, millióknak nyomorúságot okozó emberek a fotózkodással, és nem a mi vegzálásunkkal vannak elfoglalva.

Végül lefényképeztem, ahogy a puskáikat lengetve és „Allah akbar”-ozva dzsipekre szállnak, majd kigördülnek a placcról Pandzsír irányába.

Következő cikkünkben már a fővárosból, Kabulból jelentkezünk. Addig is olvassa el sorozatunk első és második részét, ha még nem tette volna:

Miszter Andrasz, megvan az afgán vízuma, utazzon Afganisztánba! – helyszíni tudósítónk első riportjából kiderült, milyen bugyrai vannak az ügyintézésnek Pakisztánban, és hogyan tudott a határ menti zóna helyett végül egyből Afganisztánba indulni.

Fegyveres kamaszok ejtettek fogságba Afganisztánban, és tálibok mentettek meg a táliboktól – tudósítónk második riportjából kiderült, hogy első napja a határon átlépve beigazolta a sötét jóslatokat, de aztán nem várt fordulat jött, és tálib vezetőktől kérdezhetett.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!