Magyarok vitáztak arról, miként lehetett volna kisebb az afganisztáni fiaskó

A cikk nem csak a vitán résztvevők gondolatait tartalmazza, csak elsősorban ott, ahol idézzük őket, a további megállapításokért nem őket terheli a felelősség. A vitán felvetett sok-sok kérdés nagyon egyszerűen úgy fordítható le, hogy

az Egyesült Államok jól vagy rosszul döntött a látványos összeomlást megelőző kivonulásnál? És ha az utóbbi a válasz, akkor mit tehetett volna másképpen?

Vagyis az Egyesült Államok nagyot hibázott, mert miután beismerte a két évtizedes projektje kudarcát, humanitárius katasztrófát indított el, újra egy potenciális menedékhelyet teremtett a nemzetközi terrorizmusnak? Vagy esetleg nagyon is racionálisan döntött, mert nem akarta tovább, szinte egyedül finanszírozni ezt a kilátástalan projektet az iszlám fundamentalizmus ellen?

Éjjel elosontak

Az eseményen

• Demkó Attila, az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetője,
• Mártonffy Balázs, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Amerikai Tanulmányok Kutatóintézetének intézetvezetője, valamint
• Wágner Péter, a Külügyi és Külgazdasági Intézet (KKI) vezető kutatója

boncolgatta, hogy milyen okok, körülmények vezethettek a drámai afgán helyzet végkifejletéhez.

Demkó Attila szerint

volt abban valami jelképes, ahogyan az éj leple alatt elment az utolsó amerikai katona is az országból. Kabul mellett más városokból is úgy vonultak ki az amerikaiak, hogy valójában ennek az időzítése sokszor még a szövetségesek előtt is titkos volt.

Afganisztánban rendre vannak elhúzódó háborúk, de az amerikaiak be- és kivonulása összességében nagyon gyors volt. Anno az amerikaiak győzelme (2001) is szinte ellenállás nélkül ment végbe, amiben szerepe volt annak is, hogy a tálibok éppen nagyon népszerűtlenek voltak, mert határozottan felléptek a drogtermesztés ellen. Afganisztánban a máktermesztés, amiből aztán Európában heroin lesz, a második legnagyobb üzlet, az első egyébként a külső segélyek lenyúlása.

Wágner Péter szerint

a sok háború alatt Kabulért valóban nem szoktak intenzíven harcolni, 1996-ban a tálibok is harc nélkül vonultak be, az akkori honvédelmi miniszter, a pandzsíri oroszlán nem akarta leromboltatni a várost

(Ahmad Sah Maszúdról itt írtunk portrét).

Afganisztán amúgy a világ egyik legszegényebb országa, különböző felmérések szerint 600-1500 dollár (kb. 176-440 ezer forint) az egy főre jutó GDP, egy átlagos nyugati ember nagyjából ötvenszer-százszor több pénzből él. Van ugyan pár afrikai ország, amely még Afganisztánnál is szegényebb, de minden más, egyéb kontinensen található ország jóval gazdagabb, még a nagyon legatyásodott Jemen, Haiti és Nepál is.

Mit rontottak el?

A résztvevők szerint ahhoz, hogy megértsük, hogy az Egyesült Államok mit rontott el, először is tudni kellene, hogy egyáltalán mit akart elérni Afganisztánban.

Mártonffy Balázs szerint

a New York-i ikertornyok 2001-es lerombolása után biztosan cél volt a megtorlás, valahogyan el kellett érni, hogy Afganisztán ne legyen terrorgócpont. Eleinte ugyanakkor, bár az Egyesült Államokban mindig őszinte hit övezi a demokráciaexportot és az emberi jogok fontosságának terjesztését, a projekt nem indult nemzetépítő missziónak.

Wágner Péter szerint valamikor 2002-ben, amikor a tálibok tényleg le voltak győzve, gyengék voltak, az USA mozgástere kibővült, csak kellett volna egy új struktúra, ami lehetett volna

• egy monarchia, az elűzött korábbi uralkodóval,
• vagy egy olyan demokratikus rezsim, ahol erős a centralizáció,
• esetleg egy olyan megosztott struktúra, amiben nagy autonómiája van a régióknak, a törzsek vezetőinek.

Többféle elképzelés volt, három, négy részre osztott országról, ami ugyan bonyolult projekt lett volna, de Afganisztán, illetve annak lakossága leginkább akkor szokott nyugodt maradni, amikor a központ nem akar beleszólni a végek életébe. Akik megpróbáltak túllépni a törzsi struktúrán, britek, szovjetek, amerikaiak vagy központosításra törő uralkodók, kommunisták, kívülről támogatott mérsékeltek, azok mind kudarcot vallottak.

És volt valami, amivel biztosan nem tudott mit kezdeni az USA, ez pedig a korrupció, ami amerikai szemmel azt is jelenti, hogy az Egyesült Államokban preferált értékektől eltérő forráselosztás. Márpedig az afgán szövetségesek valóban nagyon korruptak voltak. Akadt olyan történet, hogy az egyik tartomány kormányzója megbukott tíz tonna (!) ópiummal, a rendőri vezetők is leszedték a sápot. Ha pedig egy kirabolt ember fizetett két kecskét a rendőrnek, akkor a rendőr az ő érdekét védte, de ha a rabló három kecskét kínált, akkor már az övét. Ehhez képest egyesek szemében a sok visszásságot elkövető, de nem korrupt tálibok valamifajta előrelépést, stabilitást jelentettek.

Maslow-i hierarchia és 200 év lemaradás

Többször elhangzott a beszélgetés során, hogy a mindentől elzárt, sokszor megközelíthetetlen, felerészt írástudatlan Afganisztánban, különösen a 70-80 százalékot jelentő falvakban nagyon nagy, évszázados a lemaradás.

Wágner Péter mesélte, hogy itt soha nem volt a végeken is hatékony központi hatalom, a rendőröknek leginkább az volt a dolga, hogy ők őrizték a pisztáciatermést, de ennél jobban nem határozták meg az emberek életét. Ez a világ teljesen eltért, még az olyan, szintén sikertelen történetektől, mint Szíria, ahol sokkal tájékozottabb és felvilágosultabb volt a lakosság.

Márpedig ahol nagyon nagy a szegénység, a törzsek közötti konfliktusokból eredő fenyegetettség, ott a családfőknek nem a demokrácia, a nők jogai, a zenehallgatás, még csak nem is az iskola a fontos, hanem pusztán a túlélés, hogy meg tudják etetni és védeni a családjukat.

De közben az Egyesült Államok gondolkodása is érthető, hiszen kinek van ideje afgán sajátosságokat megtanulni, az amerikaiak nem törzsi szokásokból készültek fel, hanem próbálták eladni a szokásos intézményi megoldásokat. Ami persze nem működött, itt nem elvárható, hogy bankszámlákra menjenek ki a segélyek, a támogatások.

Az Egyesült Államok nagyon dominálta ezt az egész projektet. Érdekes, hogy bár ez nemcsak amerikai misszió volt, hanem NATO-misszió, ráadásul további országok, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Korea is részt vettek benne, mégis a fontos döntéseket szinte kizárólag az USA határozta meg. Joe Biden győzelme után például itthon is lehetett tapasztalni, hogy a felerősödő USA-ellenességben többen a jobboldalon is odáig mentek, hogy „örültek” a kudarcnak, a tálibok szabadságszeretetét éltették. Különös paradoxon, hiszen vajon milyen felháborodás követte volna a jobboldalon azt a „hazaárulást”, hogy a magyar katonai áldozatokat követelő harc során, ahol mi is érintett felek voltunk, valaki az ellenséget élteti.

És közben volt egy olyan ellenség, vagyis a tálibok, akik, ahogy Demkó Attila mesélte, sokáig örültek a légicsapásoknak, hiszen akiket találat ért, azok már feljutottak a paradicsomba. Márpedig, akinek ennyire mély a hite, az ellen hosszú távon nem lehet harcolni. A Közel-Kelet ismerői szerint ebben a térségben, beleértve Irakot, Szíriát is, a többségi nemzeteket hosszú távon eleve elég nehéz elnyomni, itt ugyanis mindenkinek, még a pásztoroknak is lehet gépfegyverük.

Egy esetleges forgatókönyv

A szakemberek arról is vitatkoztak, hogy miként lehetett volna kisebb ez a kudarc? Afganisztán óriási ország, nagyobb, mint Franciaország, nehezen átjárható. Ha a nyugatiak arra optimalizáltak volna, hogy az ország középső vagy északi részén, például a tádzsikok lakta Pandzsír-völgyben (ami még mindig ellenáll az ellene induló táliboknak), vagy a síita hazarák, esetleg az üzbégek területén megőrizzen hídfőállásokat, akkor könnyebben elérhették volna akár a későbbiekben is a terroristákat, mint célpontokat, és nem lett volna ilyen gyors és látványos az összeomlás.

De az USA ezúttal nem törődött a részletekkel, a finomhangolással. Olyan volt ez, mint Demkó Attila példájában a délszláv háború, akkor akadt olyan eset, hogy a magyarok kérték az amerikaiakat, hogy ne a magyarok lakta Szabadkát bombázzák, de volt ott egy könnyű célpont, egy felüljáró, és az amerikaiak gyorsan lebombáztak, nem méricskéltek, legalább aznapra megvolt az a kvóta, hogy mennyi kárt kell okozniuk a „szerb” infrastruktúrában.

Mit látunk Afganisztánból?

Mi lesz a jövő, mit akar ez az ország, merre indulhat tovább? A beszélgetőpartnerek visszatérő elemzése szerint valójában nem sokat tudunk az afgánok gondolatairól, leginkább persze azért, mert olyan, hogy afgán nincs is, a társadalom nagyon megosztott, és van egy éles vidék-város ellentét. Akiket mi látunk nyilatkozni, főleg, ha még angolul is tudnak, ők egy szűk elit tagjai, művészek, világot látott paralimpiai sportolók, politikai vezetők. A nép azonban más, a többség éhezik, némi mákot termel, nagyon vallásos, nagyon iskolázatlan, és csak a túlélésre játszik.

Mártonffy Balázs idézte Barrington Moore amerikai politológus híres mondását, miszerint „no bourgeois, no democracy”, vagyis ha nincs polgárság, nincs demokrácia.

Márpedig egyrészt Afganisztánban nincs középosztály, másrészt ez a világ egyik legfiatalabb társadalma, magyar arányokban olyan gyorsan nő a népesség, mintha négyévente egy fél Budapesttel gyarapodna. Hogy ez a sok képzetlen, vidéki fiatal mit szeretne, nehéz megmondani, és nem az az automatikus válasz, hogy a tálibokkal szimpatizál, hiszen 2001-ben, amikor ők kiestek a hatalomból, a mai afgánok többsége még nem élt.

Végül abban a vitázók nem hisznek, hogy Afganisztán sztorija egy nagy politikai játszma lenne az értékes nyersanyagokért, vagy Kína majd nagyon megerősödik az országban. Az „igazhitűek” nem bíznának a „hitetlen” kínaiakban sem, hiába a One Road, One Belt (Egy út, egy övezet) geopolitikai-gazdasági elképzelés, a kínaiaknak is igen nagy kockázat lenne egyelőre munkásokkal, cégvezetőkkel megjelenni ebben a bizonytalan tűzfészekben.

A közel kétórás vita itt visszanézhető. A Telex.hu saját cikkei pedig itt olvashatók.