Magyarországon kevés szó esett arról, hogyan működnek a Covid-osztályok, miben más az élet ezeken, mint a „tiszta” osztályokon – állítja dr. Németh Zsófia. A belgyógyász, nefrológus szakorvos, aki a MÁSvilág Klub online rendezvényén tartott előadást szombat este, több mint egy éve eredeti osztályát elhagyva a fővárosi Uzsoki kórház Covid-osztályán dolgozik, nyolc hónapja annak osztályvezető főorvosa.
Az előadás elsősorban arról szólt, hogyan élték meg a hozzá hasonlóan tavaly tavasz óta Covid-osztályon dolgozók ezt az egy évet. Ahogy fogalmazott, még orvosi berkekben is majdnem csak azok tudják, hogy ez a különbség nem csak a szkafanderről szól, akik dolgoztak valaha Covid-osztályon.
A járvány első hullámát elképesztő biztonsági intézkedésekkel fogadta az ország, és ennek meglett az eredménye jó és rossz értelemben is. A jó az volt, hogy abban a járványhullámban nagyon kevesen betegedtek meg és haltak bele a koronavírusba. Viszont ennek lett egy olyan következménye a doktornő szerint, hogy nyárra az emberekben kialakult egy, mint utólag kiderült, hamis biztonságérzet. A tavaszi fegyelem már nem volt jellemző, azt hitték az emberek, hogy mi ezt megúszhatjuk – és részben ez is oka volt, hogy a második hullámban felszökött az eset- és a halálozási szám is.
A legrosszabb viszont a már lecsengőben lévő második hullámra rátornyosuló harmadik volt, „az akkor már váratlanul ért, arculcsapás volt”. Mindeközben ráadásul a betegek és általában a társadalom viszonya is megváltozott az egészségügyhöz, az egészségügyi dolgozókhoz. Az első hullámban volt egy nagyon erős szolidaritás, látványos volt az egészségügyi dolgozók felé fordulás és támogatás, idézte fel (emlékezhetünk az ablakokban tapsolásra például).
A második, de főleg a harmadik hullámra ez elmúlt: „kaptunk hideget, meleget, magyarázkodni kellett, hogy nem, nem vagyunk gyilkosok”, a betegek és a hozzátartozók türelme is elveszett.
Ez az időszak őt magát is nagyon megviselte. Mélypontra került, „mi is magunk alatt voltunk”. Addig „viszonylag derűvel éltem az életem, és a Covid megtört”. Eseteket sorolt fel, amiket orvosként és emberként is kegyetlen volt megélnie, „megvizsgáltam egy beteget, azt hittem, rendben van, majd pár óra múlva szóltak, hogy meghalt”. Elkezdte magát teljesen értéktelennek érezni, aki nem szerethető, és később már a magánéletébe is átszivárgott, volt, amikor beült a kocsijába, és nem tudott elindult, csak sírni. Közepesen súlyos depresszióba került, mert „amiket most megéltem, még soha korábban nem éltem meg”, ezen antidepresszánsok és pszichoterápia segített.
Az ő esete nem egyedi, a pandémia és főleg annak a harmadik hulláma nagyon megviselte Magyarországon az egészségügyi dolgozókat testileg és lelkileg is. És nemcsak Magyarországon: a nemzetközi szakirodalomban gombamód szaporodnak a cikkek az ellátók mentális állapotáról, a kialakult poszttraumás stressz betegségéről. Bár most elég gyorsan véget érni látszik vagy tulajdonképpen véget is ért a harmadik hullám, lelkileg ezt se könnyű feldolgozni. A Covid-osztályokon dolgozókra most a „mit kezdjek magammal” érzése hullott rá, derült ki dr. Németh Zsófia szavaiból.
A doktornő előadása azért volt nagyon fontos, mert a független magyar sajtó valóban alig kapott lehetőséget arra az elmúlt egy évben, hogy beszámoljon arról, milyen emberfeletti, hősies küzdelmet folytatnak az orvosok és az ápolók a kórházakban. A Telex a koronavírus-járvány kezdete óta arra törekszik, hogy valós képet adjon a pandémia elleni küzdelemről, de nem kaptunk meg a lehetőséget, hogy mi magunk bemutathassuk a kórházak falai mögött zajló harcot, sőt, általában a kérdéseinkre sem kapunk válaszokat. Ezért is van komoly jelentősége annak, amikor egy-egy Covid-osztályon dolgozó orvos felvállalja, hogy beszél erről a megfeszített munkára. Ilyen volt a mostani eset előtt az, amikor márciusban egy önkéntesként dolgozó orvostanhallgató írta meg saját a Facebookján – a szöveg a jóváhagyásával a Telexen is megjelent – azt, amiket egy sürgősségi betegellátó osztályon átélt.