Ennyi beteget nem tudunk ellátni. De akkor is megpróbáljuk

A Telex a koronavírus-járvány kezdete óta arra törekszik, hogy valós képet adjon a pandémia elleni küzdelemről. Kezdettől szeretnénk megmutatni milyen emberfeletti, hősies küzdelmet folytatnak az orvosok és az ápolók, de nem kaptunk lehetőséget arra, hogy mi magunk mutassuk be a kórházak falai mögött zajló harcot, és általában a kérdéseinkre sem kapunk válaszokat.

Nem célunk az sem, hogy drámai hangvételű, egyedi beszámolókat állítsunk be általános helyzetként. A most következő szöveget egy önkéntesként dolgozó orvostanhallgató írta a Facebookra. A szöveget az ő beleegyezésével teljes terjedelmében közöljük, mert úgy gondoljuk: nagyon érzékletesen mutatja meg a jelenlegi helyzetet. Annyiban nem általánosíthatók az itt leírtak, hogy a beszámoló egy sürgősségi betegellátó osztályról szól (SBO). A kórházakban ezek az osztályok állnak a legnagyobb terhelés alatt, hiszen ide érkezik be minden súlyos covidos és nem covidos eset. Miután az SBO-n is hullámzik a beérkező betegek száma, itt a legnehezebb kiszámítani a helyet, és a betegek ellátásához szükséges személyzetet.

„Úgy kezdtem a mai műszakot is, ahogy minden eddigit. Átöltöztem a mosdóban, mert máshol már nem nagyon lehet, majd elindultam a konyha felé, ahol a cuccainkat tartjuk.

Ahogy kinyílt előttem a konyha ajtaja, rá kellett jönnöm, hogy erre nem lesz lehetőség. A konyha ugyanis már nem létezett. Kórterem lett belőle – a helyiségbe, ahol eddig épphogy elfért két asztal és a fal mellett a táskáink és kabátjaink, most öt ágy volt begurítva, mind az öt foglalt. Melléjük még pont befért két szék, amikre eddig mi ültünk le enni – oda ültettek két másik beteget, akik még szerencsére tudtak ülni. Annyira zsúfolt volt a terem, hogy mozdulni alig lehetett.

Jobb ötlet híján bedobtam a táskám az egyik szekrénybe, a pelenkák és fertőtlenítőszerek mellé, és reménykedtem benne, hogy ott senkit sem fog zavarni.

Ahogy beléptem a triage szobába, egyből megszólalt a rádió – egy mentős egység szólt előre, hogy hoznak egy azonnali ellátást igénylő beteget. 44 éves nőbeteg, eszméletlenül találták, nem reagál verbális ingerre, se fájdalomra, úgyhogy intubálni kellett. Az EKG negatív, covid fertőzés nem valószínűsíthető, de semmi mást nem tudnak kizárni.

Mindenki csendben tette a dolgát. Előkészítettük az ágyat, a branülöket, vérvételi csöveket, a monitort, beállítottuk a lélegeztetőgépet, szóltunk a CT labornak, hogy álljanak készenlétben, ne vizsgáljanak új beteget, amíg nem zárjuk ki a neurológiai hátteret.

Miután a beteg megérkezett, összesen négy és fél perc kellett, hogy minden gépet rátegyünk, minden tűt belerakjunk, minden labormintát levegyünk. A protokoll szerint levettünk egy covid gyorstesztet is, de ahogy várható volt, negatív lett.

A beteg továbbra sem reagált semmire. Elküldtük CT-re, amin nem láttak semmit, és hívtunk egy neurológust konzíliumra. A neurológus megállapította, hogy a betegnek agytörzsi reflexei sincsenek.

Ott álltunk, egy agyhalott 44 éves beteggel, és senkinek sem volt semmi fogalma, hogy mi baja lehet, vagy hogy hogyan lehetne rajta segíteni.

Elküldtük egy kontrasztos fej-nyak CT-re is, hátha agytörzsi stroke-ja van, de az agyban továbbra sem találtak semmilyen eltérést.

Végül, jobb ötlet híján, amíg a laboreredményekre vártunk, a neurológus vett egy lumbálpunkciós mintát is.

A beteg liquora zavaros sárga volt. Majd a CT laborból szóltak, hogy a második képbe belelógott a beteg tüdőcsúcsa, amin világosan kirajzolódott a covid pneumonia képe.

Ő volt a második beteg, akiben azon a héten a klinikán covid okozta meningitist találtak.

Mintha a tüdő elpusztítása nem lett volna elég a covidnak. Az érrendszeri szövődmények, a pszichés hatások sem voltak elég. Az agyhártyát is megtámadja, ha ahhoz van kedve.

44 éves nő, szülőkkel, férjjel, gyerekekkel. Múlttal, de már jövő nélkül. Agyhalott.

Nem tudom, mi lett vele végül, mert behívtak a vörös zónába, hogy a műszak második felét ott dolgozzam le. Beöltözve, hat órán keresztül, étlen-szomjan, mosdó nélkül.

A vörös zónába belépni olyan, mint besétálni egy állóháború közepébe. Fülsüketítő a kontraszt a rendezett, csendes zsilip és az ajtó túloldalán száguldó szervezett fejetlenség között. Odabent mindenhol betegek, sérültek küzdenek a levegőért, szorongatják az oxigénpalackjaikat, családtagjaikat hívják, miközben űrruhás orvosok, ápolók rohannak el mellettük, meg-megszólítva egy-egy beteget, meg-megigazítva egy-egy orrszondát, maszkot. És sosincs csönd. Valaki mindig köhög, valaki mindig küszködve, kapkodva, hörögve próbál levegőhöz jutni, az oxigén folyamatosan sziszeg, az ápolók egymásnak kiabálnak, hogy a védőfelszerelés kapucniján át is hallják egymást. És valaki mindig sír.

Ez csak egy sima megfázás, minek fújják ezt fel ennyire?

Aznap sem volt másképp. A vörös zónában mindenhol betegek ültek, feküdtek, guggoltak. Annyian voltak, hogy alig fértek el a váróban. Annyian, hogy biztos voltam benne, hogy ha a végletekig feszítjük is magunkat, ennyi embert egyszerűen nem tudunk rendesen, időben ellátni.

Ahogy indultam volna befelé, kinyílt mögöttem a zsilipajtó, és két betegszállító sétált be, kezükben öt oxigénpalackkal.

– Ennyi oxigén van összesen a kórházban, jól osszátok be – mondta az egyik, majd letették a palackokat és kisétáltak.

Szorító mellkassal fordultam vissza a betegek felé. Öt palack. Legalább hatvan betegre. És ki tudja, mikor jön a következő szállítmány. Hajnali egy óra volt, úgyhogy reggelig már valószínűleg nem fog jönni.

Nem kapok levegőt!

Ennyi beteget nem tudunk ellátni, gondoltam újra. De akkor is megpróbáljuk.

Gyomorgörccsel kerültem meg a több tucat kiürült oxigénpalackot, és sietve elindultam a kórtermek felé. A sokktalanítóba osztottak be, három, magáról alig tudó beteghez. Igyekeztem minél gyorsabban orientálódni, megtudni, kinek mi baja, amikor megjelent egy férfi az ajtóban.

– Mikor lesznek már kész a laboreredményeim? – kérte rajtam számom.

– Nem tudom, uram – vallottam be őszintén. – Nem tudom, mikor vették le és küldték el a mintáit. Általában pár óra szokott lenni, mire elkészül.

– Elképesztő, hogy itt milyen lassan dolgoznak – hányta a szememre, majd visszasétált a helyére.

Megpróbáltam újra az előttem fekvő betegre koncentrálni. Lecseréltem az infúzióját, ellenőriztem, hogy a monitor jól van-e felrakva. De akárhogy próbáltam koncentrálni, nem tudtam kizárni a folyosóról beszűrődő hörgéseket.

Influenzában többen halnak meg, mint ebben az új járványban, nem kell ettől félni!

Közben befutott egy ápoló, aki megkért, hogy vegyem le a laborokat egy betegtől. Majd egy másik, aki egy infúziót szeretett volna beköttetni. Majd ismét az első, hogy vegyek gyorsan artériás mintát is valakitől. Majd egy harmadik, hogy rakjam át az egyik beteget százas maszkra, mert az ötvenes nem elég neki.

Segítsen, kérem… Annyira fáj a mellkasom, és… Hiába az oxigén, nem elég… A levegő…

Tíz perce sem voltam bent, de már el voltam úszva a munkával, és tudtam, hogy úgyse fogom magam utolérni, akármennyire sietek is.

Nem sikerült elsőre megszúrnom a beteget a folyosón. Két kesztyűben, szemüvegben minden nehezebb, ráadásul már nagyon ki voltam merülve.

– Maga valami kezdő, hogy ennyire nem érti a dolgát? – mordult rám a beteg, akinek a branült próbáltam behelyezni.

– Ne haragudjon, megpróbálom még egyszer, és ha akkor sem sikerül, hívok egy kollegát -válaszoltam, de tudtam, hogy nincs kit hívni, senki sem ér rá. Összeszorítottam a fogam, és kínkeservesen sikerült másodjára behelyeznem a branült. – Meg is vagyok – mosolyogtam a betegre megkönnyebbülten.

– Na végre – jött a felelet. – Hihetetlen, hogy erre ennyit kellett várni!

– Ne haragudjon – próbálkoztam újra. – Látja, hogy milyen sok a beteg, higgye el, igyekszünk…

– Jaj, ne jöjjön már nekem ezzel az dumával – szakított félbe ingerülten a beteg. – Hallottam, hogy még bőven van hely a kórházakban. Bár, ha ilyen lassan dolgoznak, nem csodálom, hogy mégis ennyien halnak meg ebben az influenzában.

Nem tudtam megérteni, hogy mondhat valaki ilyet, miközben itt ül, egy váróteremből átalakított kórteremben, ahol egymás-hegyén hátán ülnek a betegek. Úgyhogy inkább csak csöndben felálltam, és otthagytam, hadd szidjon tovább a hátam mögött.

Nem lapok levegőt a maszkban, minek kényszerítik ezt ránk?! Na és a szabadsághoz való jogommal mi lesz?!

Ahogy feladtam a mintákat, már tolták is be a következő beteget a sokktalanítóba. Meghallgattam az ápoló referálását, majd megnéztem, milyen terápiát írt fel az orvos.

A betegnek diabeteses ketoacidosisa volt, inzulin és folyadék kellett neki. A folyadékot bekötöttem, de az inzulin beadásához perfúzor kellett, az viszont már nem volt több a mi részlegünkön.

Tudtam, hogy sietni kéne. Tudtam, hogy ez sürgős, és hogy még rengeteg feladat vár rám. De egyszerűen annyira ki voltam merülve, hogy már nem tudtam sietni. Korábban futva indultam volna azért a perfúzorért. Most alig vonszoltam magam.

Nővérke, ha gépre tesznek… Az azt jelenti, hogy… Hogy meg fogok?

Elindultam az osztály másik a covid részlege felé, ahol a noninvazívan lélegeztetett betegek feküdtek. Pár hónapja elképzelhetetlen volt, hogy lélegeztetett betegek hosszabb ideig feküdjenek a sürgősségin; az ő ellátásuk az intenzív osztály feladata. De most már ott sincs hely, úgyhogy mi is kialakítottunk egy intenzív osztály. Nincsenek intenzíves orvosaink, ápolóink, és nagyon limitált az eszköztárunk. De nincs más választásunk.

Ahogy haladtam át a mi részlegünkön, többen is utánam szóltak – ’éhes vagyok’, ’pisilnem kell’, ’nővérke, segítsen már’-, de céltudatosan mentem tovább a két osztályrészt összekötő folyosón. Ez legalább egy olyan feladat, egy olyan probléma, amit meg lehet oldani. Ma már kevés van az ilyenekből.

Oldják fel a lezárásokat, kocsmába akarok menni, bulizni akarok!!

Elsétáltam a katonai ágyak mellett, amiket a héten kaptunk a Honvédségtől, hogy ezekkel bővítsük a fekvőhelyeket, de még nem sikerült kitalálnunk, hogy hova rakjuk őket, mert már sehol sincs hely. A következő folyosóra fordulva megbotlottam egy hordágyban. Itt sose szokott hordágy lenni, úgyhogy nem számítottam rá, ráadásul a szétkarcolt szemüvegben amúgy is nehezebben látok. A térdemet dörzsölve álltam fel, és néztem újra körül, hátha máshol is változott valami.

Változott.

A folyosó teljes hosszában álltak a hordágyak, szépen, glédában a fal mellett.

Mindegyiken fekete hullazsák.

Egy pillanatra nem kaptam rendesen levegőt. Csak azt éreztem, hogy én ezt nem bírom, nekem innen azonnal ki kell mennem, nem bírom tovább ezt a ruhát, a dupla maszkot és dupla kesztyűt, nem kapok levegőt, nem bírom a folyamatos zajt, a kiabálást, a folyamatos ’siessen már’-t, ’segítsen már’-t és ’mi tart ennyi ideig’-et, hogy mindenkinek kell valami, belőlem, belőlünk, pedig már nem maradt semmi, csak a kimerültség, a bizonytalanság és a tehetetlen düh.

De nem mehettem ki. Még volt három óra, amit bent kellett eltöltenem. Három keserves óra.

A hullazsákok nem csupán zsákok. Emberformájuk van. Látod, hol a fej, hol a láb, hol vannak a kezek. És ha nagyon fáradt vagy és nem készültél fel rájuk, akkor arcokat is láthatsz rajtuk. Olyan betegek arcát, akiket pár órája még ápoltál, de tudtad, hogy már nem fogsz sokáig velük foglalkozni. Betegeket, akikkel nemrég beszélgettél, akik a családjukról meséltek, arról, hogy mit fognak csinálni, ha hazamennek, mit szeretnek csinálni a szabadidejükben. Vagy olyan betegek, akiket már csak lélegeztetőgépen láttál, és nem tudtál velük beszélgetni, de azért rájuk mosolyogtál, szóltál hozzájuk pár kedves szót.

És ha nagyon ki vagy merülve, ismerősök arcát is láthatod rajtuk. Kollegáidét, barátaidét, családtagokét.

És a hullazsákok követnek is. Látod őket álmaidban, amikből hideg verejtékben ázva ébredsz, miközben a szíved majd kiüti a bordakosarad. És egy idő után akkor is, amikor csak behunyod a szemed. Ott fekszenek, hidegen, mereven, néha megmozdulnak, néha nyögnek, néha a neveden szólítanak.

És néha nem tudsz máshogy gondolni rájuk, mint a saját hibáidra, olyan dolgokra, amiket talán megelőzhettél volna, ha egy kicsit okosabb vagy gyorsabb vagy, ha kicsit jobban koncentráltál volna, ha kicsit többet dolgoztál volna, ha, ha, ha…

Amikor vége lett a műszaknak, és végre kivetkőztem a védőruhából, levettem a szemüveget és a maszkot, és egy pillanatra megint kaptam levegőt. Kisétáltam a kórházból, megálltam az udvaron, és nem tudtam megállítani a könnyeim. Igyekeztem halkan sírni, nehogy valaki meghalljon, mert tudtam, hogy mindenkinek meglenne a véleménye rólam – a kollegáim azt mondanák, hogy szokj hozzá, csak rosszabb lesz; a betegeket pedig az érdekelné, hogy miért nem dolgozom épp.

És aki nincs itt bent, velünk, az azt kérdezné, hogy ha ennyire nem bírom, miért megyek vissza újra és újra. Végtére is, én csak egy medikus vagyok, önkéntesen járok a kórházba. És az ilyen kérdésekre nincs válasz. Mert aki ezt megkérdezi, az nem érti, hogy milyen borzasztó a helyzet, hogy minden emberre szükség van, és hogy ha csak egy medikus is vagy, akkor is oda kell adnod minden szabadidőd és energiád, hátha tudsz segíteni, csak egy embernek, csak egy valakinek, csak egyszer.

És ahogy kilépek az udvarról, és sétálok hazafelé, a hullazsákok követnek. És fogalmam sincs, mikor fognak végre magamra hagyni.”